2014. április 1., kedd

Felhő-Csillag



                Ott tartottunk, hogy a kis tündér és a kis csillag örök életre szóló barátságot kötöttek. Ez ugyan némi kérdést vethet fel, mert megkérdezhetjük, hogy mi tart örökké. Illetve, mi az, ami a mi életünkben örökké tarthat. A másik kérdés az, hogy vannak-e tündérek. Valahol azt olvastam, hogy a barátok azok az angyalok, akiknek nincsenek szárnyaik. A tündérek is lehetnek barátok, vagy bárki más fontos ember az életünkben. Akit nem szeretnénk elveszíteni. Akit akaratunk ellenére is sajnos megbántunk, és ez nagyon fáj. Mert mi, emberek olyanok vagyunk, hogy megbántjuk, megsebezzük egymást. Még a legdrágábbat is, a legkedvesebbet, a legfontosabbat is. Sajnos, csak azt tudjuk mondani, hogy bocsánat, de legszívesebben mást mondanék. Amit mondanék, azt nem lehet szavakkal kifejezni. Valami olyasmit mondanék, hogy sajnálom, hogy megbántottalak. Akaratomon kívül. Mert magamra figyeltem és nem Rád. Te egy drága kincs vagy számomra és ezt most figyelmen kívül hagytam, mert nem vigyáztam arra a kincsre, úgy, ahogy szerettem volna.
                A kis csillag és a kis tündér sokat beszélgettek. Vigyáztak egymásra, figyeltek egymásra és alig várták, hogy újra találkozzanak. Lehet, hogy egy nap több órát is együtt lehettek, volt, amikor csak pár perc jutott nekik, de azt a keveset is igyekeztek megbecsülni. Sajnos, elérkezett az ősz és utána a tél. Az eget sűrű felhők kezdték el borítani. Nagyon szomorú lett a tündér és a csillag is. Hiába várták, hogy újra találkozzanak, csak a borult eget, a sűrű, fekete felhőket és némelykor a cseperésző esőt látták. Egyiküknek sem volt olyan lelki társa, akivel olyan jól elbeszélgettek volna. A kis csillag próbálta megtalálni a kis tündért, de csak a legközelebbi felhőig láthatott. Akárhogy igyekezett, nem látott tovább. A kis tündér hiába kémlelte az eget, ő sem látott mást, csak homályos foltokat. A szívük mélyén tudták, hogy ott van a másik, tudták, hogy egymást várják, hogy ők már elválaszthatatlanok. Nagyon nehéz ez két olyan magányos léleknek, akinek nincs más társa. Akik ennyire megbíznak a másikban, szinte vakon egymásra bízzák a legféltettebb titkaikat is. Akiknek a másik pótolhatatlan. Tudta a kis csillag, hogy ott van a kis tündér és viszont, de akkor is nehezen tudták elviselni, hogy nem találkozhatnak, nem beszélhetnek, vagy, nem hallgathatnak együtt. Szinte örökkévalóságnak tűnt számukra, hogy el kellett viselniük egymás hiányát. Egy pillanatra sem gondoltak arra, hogy más társat keressenek. Olyan lelki kapocs alakult ki közöttük, olyan egyértelmű szövetséget kötöttek, hogy fel sem merült, hogy ez a kötődés megszakadhat.
                Telt, múlt az idő, a télre ismét tavasz jött, a felhők annak rendje és módja szerint elrepültek távoli vidékek felé. A puha kék ég bársonya ismét láttatni engedte a kis csillagot, a Hold ezüst fénye csillámló fénnyel vette körül a kis tündért. Könnyes szemük szavak nélkül is elárulta, hogy mennyire örülnek a viszontlátásnak. Nézték, csak nézték egymást percekig vagy talán órákig is, miután meg tudtak szólalni. Az a szép, áhítatos csend elárulta, hogy talán semmi nem tart örökké, de egyvalami változatlan, hogy csillag nem élhet tündér nélkül és tündér nem élhet csillag nélkül.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése