Harangszó

Vajon, ha tudtad volna, hogy az lesz az utolsó találkozásunk, akkor bármi másként lett volna? Nem beszéltünk róla, de talán már tre is sejthetted, hogy ez nehezebb lesz, mint számítottunk rá. Igen, az utóbbi időben érezhetően fáradtabb voltál. Közel sem voltál olyan aktív, mint előtt, lényegesen kevesebbet bírtál.  Voltak is ugyan gondjaid, de eszembe se jutott, hogy ilyen közel lesz az az idő, amikor el kell búcsúznunk. Még akkor sem, amikor az elesésed után kihívtuk a mentőt. Nem gondoltam, hogy te már soha nem jössz haza.
Megműtöttek és az altatásból felébredtél. Nagyon örültem, reménykedtem. Sokáig reménykedtem és erőt éreztem, hittem, hogy menni fog és győzni fogsz. Aztán nehezen ment a felállás. Boldogok voltunk, amikor felhívtál, hogy egyedül felkeltél. Tudom, hogy te is akartad. Hogy nem lusta voltál, hanem nem ment. Már nem volt erőd. Neked itt a földön ennyi adatott.
Az az utolsó nap nagyon nehéz volt. Már éreztem, hogy nem bírom tovább. És rajtad is éreztem, hogy ezt már feladtad. Nehéz volt, de én akkor elengedtelek. Ha menni akarsz, menjél. Ne hosszabbodjon meg a szenvedésed, azzal mindannyiunk csak kikészülne. Hajnalban elköszöntél.
Hiányzol, nagyon hiányzol. És hiányozni is fogsz életem végéig. De biztos örülsz odafentről, hogy ha látod, hogy milyen szép urnát választottam. A kék ég, a szabadság jutott eszembe rőla. Miután elmentél, ragyogott a nap. Napokig gyönyörű idő volt. Ha felnézek az égre, minig rád gondolok. Ott vagy a felhők mögött. Már nem fáj semmi. Erős vagy és vidám, és jó társaságban vagy. Tudom, hogy Whisky is nagyon örült neked.
Anya mondta, hogy az az utolsó kérésed, hogy intézzem el mindazt, amit hátrahagytál. És nem úgy, mintha nyűg lenne. Gondolom, meg vagy elégedve. Klaudia is szomorú volt, amikor mondtam neki, hogy már nem jössz. Szilvesztert meg helyettesítették, szokás szerint.
Egyre többet jársz az eszemben. Nem igazán könnyű időszak, amiben vagyok. Munka, tanulás, diplomamunka, elintézni valók. Biztos vagyok benne, hogy segítesz. Nagyon sokszor jut eszembe, hogy jól jönne most a te munkabírásod és küzdeni tudásod.
Anya mindig meghallgatja a déli harangszót. Ha tehetem, én is. Most már érted szól. Köszönöm.

A virágnak megtiltani nem lehet

Ezek a sorok járnak az eszemben, amióta édesapám halála óta először hazamentem és láttam, hogy virágoznak a szobanövényeim. A gyász magányos műfaj, hasonlóan más nehéz, embert próbáló feladatokhoz. Ahogy a kórházi ápolás során, majd ahogy egyre reménytelenebbé vált a helyzet és végül a halállal való szembenézés során teljesen egyedül voltam és vagyok. Ismerősök „letudják” a kötelezettséget egy-egy futó részvétnyilvánítással, majd mindenki megy tovább. Rohan, intézkedik, szervez, megold.

Ebben az amúgy is feszültségekkel és nehézségekkel teli élethelyzetben szembesültem azzal, hogy a vírus valós veszélyt jelent. Megmásíthatatlanul, láthatatlanul itt van, nem tudunk kibújni alóla. Nem lehet most már elviccelni, bagatellizálni. Most már csak azon izgulhatunk, hogy minél kevesebb fájdalommal és veszteséggel kerüljünk ki a csatából. Ez a helyzet mindannyiunknak új. Tanácstalanok vagyunk, pánikba esünk, kapkodunk.

Olyan jó lenne azt hinni, hogy ebben a veszélyhelyzetben megnő az emberek szolidaritása...! Jó lenne, de sajnos nincs így. De vajon, pálcát lehet-e törni felettem, aki minden nap bejárok dolgozni, számomra nincs home office. Szabadsága mehetnék vagy táppénzre. De legalább örülhetek, hogy van hova bemenni dolgozni. Minden napért hálás vagyok, mert így legalább a megélhetésemet biztosítani tudom. Sokakkal együtt nekem sincs tartalékom. Tudom, hogy rengetegen veszítették most el az állásukat, kilátástalan helyzetbe kerülve. De most nem ezzel foglalkozom, hanem azzal, hogy nekem van. Bár fáradt vagyok, mert a munkahelyemen is oda kell tenni magam, és utána még szervezhetem a bevásárlást, ügyintézést, újabb ügyintézést. Tudom, hogy ez a helyzet erről szól, talpon kell maradni. Nem az önkéntes munkára, segítésre koncentrálok, mert arra nincs kapacitásom. Éppen elég azt megoldani, ami a saját feladatom.

Számomra, közösségi és keresztény emberként, az egyik nagy veszteség a közösségi terek bezárása és a gyülekezeti alkalmak elmaradása. Főleg most, amikor jó lenne kibeszélni, együtt lenni, megosztani. De nem lehet, mert ezzel is veszélynek tennénk ki magunkat. Most így még inkább magamra maradott vagyok.

A sok negatív és fájdalmas élmény ellenére érzem, hogy „Az Élet él és élni akar”. Kicsit groteszk így készülni a Húsvétra, aminek az üzenete: halál után is van élet, van feltámadás, van menekülés, van kiút a sötét, hideg, magányos sírgödörből, most hatványozottan is igaz. Ha minden oldalról be vagyunk zárva, egy irányba biztos nyitva van az út. Megtapasztaltam, hogy lehet Istenhez kiáltani, panaszkodni, elmondani a tanácstalanságomat, kétségbeesésemet, tehetetlenségemet. Ahova én pontot tennék, Isten kettőspontot tesz, ha figyelek rá. Kinyílnak a kapuk, egymásra találunk régebbi vagy újabb barátokkal, megtanuljuk becsülni a közösen eltöltött időt. Beleremegek az első online imaórán tapasztalt áhítatba. Megbecsülöm az interneten közvetített istentiszteleteket, minden technikai buktató ellenére. Együtt tanuljuk a hitünk gyakorlásának ezt a módját, érezve, hogy ez sokáig így lehet. Az aerobic órák helyett itthon tornázom. Figyelem és követem a régen látott edzők felvételeit. Mindannyian egyedül vagyunk az otthonainkban, de arra az egy órára mégis együtt vagyunk. A kézműves foglalkozások helyett a boltban vett dekorációs egységcsomag elkészítésével tudok a Húsvétra hangolódni.

Ezek apróságnak tűnhetnek eddig, amíg az életem a megszokott mederben folyt, és nem is gondoltam arra, hogy mennyire nem természetesek és mennyire tudnak hiányozni. De a Mennyei Atya tudja, hogy teljes, élettel teli Életre van szükségem és nem csak túlélésre. Ha elfogadom Tőle, Ő most is ad örömet, élményeket, segítséget, az ima meghallgatásának áldott perceit, ha hagyom, ha engedem Őt szólni. Az örökké nyitott ajtón át. Ha én kifogytam a szavakból, ő elkezd beszélni. Ha meghallom és figyelek rá, ez az igazi Kegyelem. 

Segélykiáltás

Nem lesz már olyan, mint eddig volt. Új időszámítás kezdődik. Keressük az élet értelmét, hogy mi fontos és mi kevésbé fontos. Szembesülünk törékenységünkkel, esendőségünkkel, tökéletlenségünkkel. Én egy kicsivel korábban kezdtem, mert egy hónappal ezelőtt veszítettem el az édesapámat. A kórházi kezelése és halála során átéltem a reménykedést, bátorságot, kétségbeesést, feladást, elengedést, szomorúságot, hálát, félelmet, magányt.

Talán minden válság sajátsága, bár sokakat érint, a döntéseket magunkban kell meghozni. Én is magamban elmélkedtem, tépelődtem, átértékeltem, vívódtam, gondolkodtam, számot vetettem. Akkor is, ha van olyan szerencsém, hogy kevés családtaggal és baráttal megoszthatom a gondolataim, ezek a mélyről jövő megtapasztalások, ráébredések nagyon magányos műfaj. Egyszer eljutunk oda, hogy nem vádolunk, nem hibáztathatunk senkit. Hálás vagyok Istennek, hogy mindettől megszabadított. Hogy békességgel tudtam édesapámat elengedni, nem keresve az okokat, egyszerűen elfogadva, hogy mindennek rendelt ideje van és neki itt a földön ennyi adatott. 

Azon szerencsések közé tartozom, akik most is dolgoznak. A munkahelyem nem állt le, szükség van mindenkire. De le kell mondanom sok dologról, a kikapcsolódásról, edzőterembe, kézműves körbe való járásról. Mindezt áthatja a félelem az ismeretlentől, a bizonytalanság. Nem tudjuk, mikor lesz vége, mi lesz a következménye. Még fájdalmasabb, hogy pont a kereszténységünk és emberségünk alapját, a közösséget nem gyakorolhatjuk. Számomra , aki a bajban sokszor megtapasztalta a közösség gyógyító erejét, még fájdalmasabb. 

De ennek a krízisnek is van üzenete. Még nincs késő Istenhez kiáltani. Még nincs késő kérni, könyörögni. Hogy tompítsa a fájdalmakat, gyógyítsa a sebeket, térítse észhez az esztelen, önző emberiséget. Mert fájni fog. Ha közvetlenül úgy érzed, hogy téged nem érint, a következményét nem kerülheted el. Ahogy máskor, most is átéreztem, hogy milyen felszabadító, hogy nem hazugságokban hiszek. Könyörülj rajtunk Istenem, mert nélküled elveszünk.