Végre véget értek a borongós, szürke , nyálkás, komor őszi napok, amikor az embernek kimozdulni sincs kedve. Lassan beköszöntött a tél. Igaz, hidegebb. De a csalogató napsugarak még a hideget is szebbé teszik.
Sokan járnak kirándulni családosan, de sokan egyedül. Igazán abban is van valami szépség, hogy valaki egyedül nekivág egy szép erdei sétának és el tud közben csendesedni. Magára marad mindennel, ami foglalkoztatja, megfésüli a gondolatait. Jó kiszakadni a zajból, az állandó, akar csak háttérben menő TV, rádió hallgatásból. A zaj nem tudja a gondolatokat elnyomni, szembesülni kell velük. Talán pont itt, egy szabad délelőttön egy erdei sétán.
Az erdő lakói egy nap elhatározták , hogy meglepetést készítenek a kirándulóknak. Igen nehéz dolguk volt, mert nincs már a fákon se virág, se gyümölcs. Talán egy- két kósza, meg korhadásnak nem indult tobozt össze tudnak szedni, de az vajmi kevés egy szép díszítéshez. Egyszer csak eszükbe jutott, hogy meg lehetne kérni a szentjánosbogarakat, ugyanis korán sötétedik, nagyon szépen mutatna a fény az alkonyi erdőben.
A kirándulók ezen túl nem csak a megszokott erdő csendjének örülhettek , hanem a szép fényeknek is. Együtt élhettek át az erdő lakóival a szeretet csodáját.
