Éljen május elseje!

Talán meglepő, hogy keresztényként (és baloldaliként) elmélkedek a munka ünnepéről. Sajnos, a közelmúlban sokat veszített a jelentőségéből. Nem kapja meg azt a tisztességet, rangot, amit megérdemelne. De hiába akarta kisajátítani a diktatúra, nekünk kell hangosabbnak lennünk, mert ez a mi ünnepünk. Miénk, akik bérből- fizetésből élünk, akiknek nincs más, csak a fizikai- szellemi ereje, tudása, szakértelme, egészsége. A miénk, akik könnyen kerülhetünk kiszolgáltatott helyzetbe. Akik félünk a munkanélküliségtől, attól, hogy elveszíthetjük a munkánkat betegség, egészségromlás vagy bármi, rajtunk kívül álló okok miatt. Ami bátorítást adhat, sz, hogy vannak jogaink. Olyan jogaink, amiket az elődeink kiharcoltak nekünk. Akik tüntettek, sztájkoltak, sőt az összetűzésekben meghaltak, mert jobb munkakörülményeket akartak kiharcolni. Ennek köszönhető, hogy van érdekvédelmünk, van lehetőségünk jogorvoslatra, ha a munkánk során méltatlan helyzetbe kerülünk vagy jogot sértenek velünk szemben. Keresztény körökben is számtalan megközelítést hallhattunk a keresztény ember és a munka kapcsolatáról. Számomra egyértelmű volt, erre kaptam elhívást (ha szabad ezt a szót használni), bátorítást, hogy világi munkahelyem legyen. Itt éljem meg a hitem, tegyek bizonyságot. Számomra a munka, a munkahely nem valami szükséges rossz, hanem lehetőség bekapcsolódni Isten munkájába. Hálás lehetek Istennek, hogy olyan szakmát választottam és olyan munkát végezhetek, amit szeretek. Soka nem kellett csak úgy tekinteni a munkámra, mint pénzkereseti lehetőségre, hogy a számláimat kifizethessem. Sokat formálódok, alakulok, sokat tanulok a napi munkám közben. Az eddigi pályafutásom nem volt mentes a kudarcoktól, kezdődött azzal, hogy az első két munkahelyemről elküldtek. Később is nagyon sok megaláztatásban, méltánytalanságban, igazságtalanságban volt részem. Azért is Istennek adok hálát, hogy soha nem adtam fel, eszembe sem jutott, hogy megfutamodjak. Sokszor tapasztaltam meg, hogy a kötelességből, a muszájból fakad az áldás. Azzal a reménységgel, hogy Isten munkatársai lehetünk, kívánok boldog Munka Ünnepét. Ateista barátaimnak pedig olyan munkahelyet, ahova örömmel mennek dolgozni. 

Naptár nélküli ünnepek

Valahogy úgy vagyunk az ünnepekkel, mint a gyerekek az évzárókkal-évnyitókkal. Előveszik évente kétszer az ünneplő ruhát, sokszor az alkalom előtt derül i, hogy szorít a cipő, szűk az ing gallérja, rövid a nadrág szára. Rohangálás, átalakítani vagy újat venni vagy kölcsön kérni. Lezajlik az ünnepség, a ruha megy vissza a szekrénybe, hónapokig tudomást sem veszünk róla. Sokszor mi is, főleg karácsony és húsvét táján kapkodunk, rohangálunk, vendégvárásra készülünk, ajándékot veszünk, aztán sóhajtunk egyet és szinte megkönnyebbülés, hogy rohanhatunk vissza dolgozni. Egy évig aztán elfelejtjük hogy miről is van szó, mi az ünnep valódi jelentése,hogyan lehetne átéli a valódi tartalmát.

Hálásabb vagy egyszerűbb dolog az ünnepek tájékán cikket írni a Referdőbe. Karácsony környékén istállózunk, csecsemőzünk, angyalkázunk, húsvétkor szenvedésezünk, árulózunk, fetámadásozunk és minden megy, mintha mi sem történt volna. valahogy így tudjuk a szentet, az igazán értékes dolgokat, az életünk leglényegesebb alapjait közönségessé, talán profánná tenni. Így tudjuk a szentségeinket, a keresztséget és az úrvacsorát is egy programpontként, feladatként felfogni. Érezzük, hogy itt több van, mint mi vagyunk, de nem út eszünkbe, hogy ez egy különleges, kitüntetett alkalom, ami talán soha nem tér vissza.

Hálás vagyok Istennek, hogy sokszor indít arra, hogy az életem konkrét kérdéseivel menjek istentiszteletre és keressem az Úr válaszát. A sokszor hallott ige is megelevenedő életté válhat, a Szentlélek segítségével és erejével. Hatalmas titok és az egyik legnagyobb erőforrásunk, ha méltóképpen elkészítjük magunkat , és úgy élünk az igével, mint lelki táplálékunkkal. Rengeteg veszély leselkedik ránk, ezzel persze senkit sem szeretnék megijeszteni, csak sokszor azt is felfoghatjuk csodának, hogy eljutunk istentiszteletre. Ellene mondva a sok megszokott kifogásnak, legyőzve a kényelmességet, vállalva, hogy a környezetünkben megütközést okoz, ha elmondjuk, hogy vasárnaponként nm tudunk közös programokon részt venni, mert templomba megyünk. Csodának lehetünk részesei, hogy Isten hívásának engedelmeskedve sokan választják a lelkészi hivatást vagy világi emberként vállalnak szolgálatot a gyülekezetben. Számunkra is hivatás lehet a hitünket a hétköznapokban, a körülöttünk élők között megélni, de ehhez szükségünk van a gyülekezetre, az alkalmakra, az ige hallatására.

Emberileg nézve semmire sincs garancia. Senki nem tehet olyan kijelentést, hogy jobbak leszünk, ha templomba járunk, vagy könnyebb lesz az életünk. De ha átéljük Isten valóságát az életünkben, ráébredünk, hogy az ő személyénél számukra nagyobb garancia nem szükséges. Így szentelheti meg az életüket, az ünnepekkel és a hétköznapokkal együtt.