A virágnak megtiltani nem lehet

Ezek a sorok járnak az eszemben, amióta édesapám halála óta először hazamentem és láttam, hogy virágoznak a szobanövényeim. A gyász magányos műfaj, hasonlóan más nehéz, embert próbáló feladatokhoz. Ahogy a kórházi ápolás során, majd ahogy egyre reménytelenebbé vált a helyzet és végül a halállal való szembenézés során teljesen egyedül voltam és vagyok. Ismerősök „letudják” a kötelezettséget egy-egy futó részvétnyilvánítással, majd mindenki megy tovább. Rohan, intézkedik, szervez, megold.

Ebben az amúgy is feszültségekkel és nehézségekkel teli élethelyzetben szembesültem azzal, hogy a vírus valós veszélyt jelent. Megmásíthatatlanul, láthatatlanul itt van, nem tudunk kibújni alóla. Nem lehet most már elviccelni, bagatellizálni. Most már csak azon izgulhatunk, hogy minél kevesebb fájdalommal és veszteséggel kerüljünk ki a csatából. Ez a helyzet mindannyiunknak új. Tanácstalanok vagyunk, pánikba esünk, kapkodunk.

Olyan jó lenne azt hinni, hogy ebben a veszélyhelyzetben megnő az emberek szolidaritása...! Jó lenne, de sajnos nincs így. De vajon, pálcát lehet-e törni felettem, aki minden nap bejárok dolgozni, számomra nincs home office. Szabadsága mehetnék vagy táppénzre. De legalább örülhetek, hogy van hova bemenni dolgozni. Minden napért hálás vagyok, mert így legalább a megélhetésemet biztosítani tudom. Sokakkal együtt nekem sincs tartalékom. Tudom, hogy rengetegen veszítették most el az állásukat, kilátástalan helyzetbe kerülve. De most nem ezzel foglalkozom, hanem azzal, hogy nekem van. Bár fáradt vagyok, mert a munkahelyemen is oda kell tenni magam, és utána még szervezhetem a bevásárlást, ügyintézést, újabb ügyintézést. Tudom, hogy ez a helyzet erről szól, talpon kell maradni. Nem az önkéntes munkára, segítésre koncentrálok, mert arra nincs kapacitásom. Éppen elég azt megoldani, ami a saját feladatom.

Számomra, közösségi és keresztény emberként, az egyik nagy veszteség a közösségi terek bezárása és a gyülekezeti alkalmak elmaradása. Főleg most, amikor jó lenne kibeszélni, együtt lenni, megosztani. De nem lehet, mert ezzel is veszélynek tennénk ki magunkat. Most így még inkább magamra maradott vagyok.

A sok negatív és fájdalmas élmény ellenére érzem, hogy „Az Élet él és élni akar”. Kicsit groteszk így készülni a Húsvétra, aminek az üzenete: halál után is van élet, van feltámadás, van menekülés, van kiút a sötét, hideg, magányos sírgödörből, most hatványozottan is igaz. Ha minden oldalról be vagyunk zárva, egy irányba biztos nyitva van az út. Megtapasztaltam, hogy lehet Istenhez kiáltani, panaszkodni, elmondani a tanácstalanságomat, kétségbeesésemet, tehetetlenségemet. Ahova én pontot tennék, Isten kettőspontot tesz, ha figyelek rá. Kinyílnak a kapuk, egymásra találunk régebbi vagy újabb barátokkal, megtanuljuk becsülni a közösen eltöltött időt. Beleremegek az első online imaórán tapasztalt áhítatba. Megbecsülöm az interneten közvetített istentiszteleteket, minden technikai buktató ellenére. Együtt tanuljuk a hitünk gyakorlásának ezt a módját, érezve, hogy ez sokáig így lehet. Az aerobic órák helyett itthon tornázom. Figyelem és követem a régen látott edzők felvételeit. Mindannyian egyedül vagyunk az otthonainkban, de arra az egy órára mégis együtt vagyunk. A kézműves foglalkozások helyett a boltban vett dekorációs egységcsomag elkészítésével tudok a Húsvétra hangolódni.

Ezek apróságnak tűnhetnek eddig, amíg az életem a megszokott mederben folyt, és nem is gondoltam arra, hogy mennyire nem természetesek és mennyire tudnak hiányozni. De a Mennyei Atya tudja, hogy teljes, élettel teli Életre van szükségem és nem csak túlélésre. Ha elfogadom Tőle, Ő most is ad örömet, élményeket, segítséget, az ima meghallgatásának áldott perceit, ha hagyom, ha engedem Őt szólni. Az örökké nyitott ajtón át. Ha én kifogytam a szavakból, ő elkezd beszélni. Ha meghallom és figyelek rá, ez az igazi Kegyelem. 

Párbeszéd

-Ádám, hol vagy?

-Hol lennék? Dolgozom, tudod jól.

-Tudom, persze, hogy tudom. Azt is, hogy milyen sokat vállasz, és a munkádat pontosan és alaposan végzed.

- És azt is...?

- Igen, azt is, hogy mennyit vívódsz az igazságtalanságok miatt.  Tedd- e szóvá vagy maradj inkább csendben. Kockáztasd az állásod vagy saját lelkiismereted szerint legyél inkább megalkuvó.

-Te tényleg mindent tudsz, ezt eddig is sejtettem.

- Ádám, hol vagy?

-Hol lennék? Ha mindent tudsz, akkor tudod, hogy épp nyaralok. Éva ebédet főz, a gyerekek a strandon, én meg egy kicsit ledőltem.

-Igen, tudom, hogy mennyit spóroltatok, hogy összejöjjön a családi nyaralásra való. Sokat tusakodtatok, hogy szükség van- e rá egyátalán. Most is állandóan agyaltok, hogy tudjátok a legolcsóbban megúszni. Elsősorban nem magatok, hanem a gyerekek miatt. Észre ne vegyék rajtatok a feszültséget, élvezzék a kikapcsolódást, és legyen nekik is nyári élményük.

- Igen, még szerencse, hogy nem követelőzőek, akkor nehezebb dolgunk lenne. Így mi is tudjuk élvezni a szabadságot, a vízpartot, a hosszú, nyáresti sétákat.

-Ádám, hol vagy?

- Dugóban araszolok a bevásárlóközpontba. Szokás szerint késésben vagyok.

- Tudom, hogy mindent meg szeretnél oldani, hozni,vinni, megvenni, elmenni, megrendelni. Ezért úgy érzed, rohanás az egész életed. 

-Azt is tudod, hogy...?

-Igen, tudom, hogy a családodért szeretnél mindent megtenni. Szeretnél nekik nyugodt, boldog életet biztosítani. Felelősen gondoskodsz róluk.

- Nagyon igénybevesznek a mindennapok. Tudom, mindenki ezt mondja. Rohanás, kapkodás, hajszoltság... De igazán senki nem mondja, hogy tehetném jobbá, szebbé az életem.

- Ádám, hol vagy?

- Hol vagyok, hol vagyok. Tudod jól. Most végre ott vagyok, ahol Te is vagy. Sokszor elfeledkeztem arról, hogy mindeg velem jöttél. Aztán vagy gyorsítottam vagy lassítottam. De nem néztem körül, hogy még mindig mellettem vagy- e.

-Igen, ott voltam mindig veled.

-Tudom, most már tudom. Ott voltál, csak épp mindig elfelejtettelek megkérdezni, hogy mit tanácsolsz. A legtöbbször úgy éreztem, hogy mindent bírok egyedül. Nem akartam gyengének látszani. Most már tudom, hogy pont akkor vagyok erős, amikor fegyvertelenül, eszköztelenül megállok előtted. 

- Igen, amíg úgy érzed, hogy nincs veszélyben az életed, addig azt gondolod, hogy nincs rám szükséged.

- De Te adtál nekem erőt akkor is, amikor tudomást sem akartam venni rólad. Te akkor is megóvtál, terelgettél, védelmeztél.

- Azt hitted, hogy mennyire szerencsés vagy.

- Most már tudom, hogy ami jól sikerült, az sem a véletlenen múlt, amit elrontottam, az sem biztos, hogy végzetes hiba.

- Sokszor aggódtam érted. Te tudod, hogy ez milyen érzés, mert te is aggódsz a gyerekeidért.

- Köszönöm. Hálás vagyok a találkozásért. Köszönöm, hogy megtaláltál.

Naptár nélküli ünnepek

Valahogy úgy vagyunk az ünnepekkel, mint a gyerekek az évzárókkal-évnyitókkal. Előveszik évente kétszer az ünneplő ruhát, sokszor az alkalom előtt derül i, hogy szorít a cipő, szűk az ing gallérja, rövid a nadrág szára. Rohangálás, átalakítani vagy újat venni vagy kölcsön kérni. Lezajlik az ünnepség, a ruha megy vissza a szekrénybe, hónapokig tudomást sem veszünk róla. Sokszor mi is, főleg karácsony és húsvét táján kapkodunk, rohangálunk, vendégvárásra készülünk, ajándékot veszünk, aztán sóhajtunk egyet és szinte megkönnyebbülés, hogy rohanhatunk vissza dolgozni. Egy évig aztán elfelejtjük hogy miről is van szó, mi az ünnep valódi jelentése,hogyan lehetne átéli a valódi tartalmát.

Hálásabb vagy egyszerűbb dolog az ünnepek tájékán cikket írni a Referdőbe. Karácsony környékén istállózunk, csecsemőzünk, angyalkázunk, húsvétkor szenvedésezünk, árulózunk, fetámadásozunk és minden megy, mintha mi sem történt volna. valahogy így tudjuk a szentet, az igazán értékes dolgokat, az életünk leglényegesebb alapjait közönségessé, talán profánná tenni. Így tudjuk a szentségeinket, a keresztséget és az úrvacsorát is egy programpontként, feladatként felfogni. Érezzük, hogy itt több van, mint mi vagyunk, de nem út eszünkbe, hogy ez egy különleges, kitüntetett alkalom, ami talán soha nem tér vissza.

Hálás vagyok Istennek, hogy sokszor indít arra, hogy az életem konkrét kérdéseivel menjek istentiszteletre és keressem az Úr válaszát. A sokszor hallott ige is megelevenedő életté válhat, a Szentlélek segítségével és erejével. Hatalmas titok és az egyik legnagyobb erőforrásunk, ha méltóképpen elkészítjük magunkat , és úgy élünk az igével, mint lelki táplálékunkkal. Rengeteg veszély leselkedik ránk, ezzel persze senkit sem szeretnék megijeszteni, csak sokszor azt is felfoghatjuk csodának, hogy eljutunk istentiszteletre. Ellene mondva a sok megszokott kifogásnak, legyőzve a kényelmességet, vállalva, hogy a környezetünkben megütközést okoz, ha elmondjuk, hogy vasárnaponként nm tudunk közös programokon részt venni, mert templomba megyünk. Csodának lehetünk részesei, hogy Isten hívásának engedelmeskedve sokan választják a lelkészi hivatást vagy világi emberként vállalnak szolgálatot a gyülekezetben. Számunkra is hivatás lehet a hitünket a hétköznapokban, a körülöttünk élők között megélni, de ehhez szükségünk van a gyülekezetre, az alkalmakra, az ige hallatására.

Emberileg nézve semmire sincs garancia. Senki nem tehet olyan kijelentést, hogy jobbak leszünk, ha templomba járunk, vagy könnyebb lesz az életünk. De ha átéljük Isten valóságát az életünkben, ráébredünk, hogy az ő személyénél számukra nagyobb garancia nem szükséges. Így szentelheti meg az életüket, az ünnepekkel és a hétköznapokkal együtt.

Profán miatyánk

Mi atyánk…Szóval, szia apu!

Tudod, engem kurvára nem érdekelnek a menekültek, se a cunami, se a háborúk. Semmi közöm hozzá. Engem az érdekel, hogy miért hagysz mindig a szarban. oké, hogy megígérted, hogy velem leszel, és nem fogok kikészülni totálisan, de nem fogom fel, hogyhogy nem veszed észre, hogy nem bírom tovább. Már elegem van, hogy miért nem jutok egyről a kettőre. Miért kell számolgatnom a hó végén, miért hagyod, hogy mindenki hülyére vegyen. Neked tanultam, hogy te megveregesd a vállam és büszke legyél rám, akkor most miért hagytál magamra?

                Köszi, hogy örökbe fogadtál, de miért nem adsz egy, legalább egy embert a közelembe, aki hasonlóan gondolkodik, mint én? Miért kell a te állítólagos gyermekeidtől, az én állítólagos testvéreimtől, a te állítólagos kiválasztott, elhívott embereidtől olyan sok tapintatlanságot, fájdalmat elviseljek? Köszi, hogy velem voltál akkor is, amikor hajszálon múlt minden, tényleg tök rendes vagy, hogy nem hagytál magamra szemtől szemben a végrehajtóval, de ezen a kurva földön miért nem tudtál végre-valahára rendet tenni? Hogy csak a felszínes marhaságoknak, plázacicáknak van értéke, azok után bomlik mindenki, a magamfajta küzdő lelkek meg esténként vizesre sírják a párnájukat és egyedül fekszenek le.

                Amúgy rendes tőled, hogy soha nem voltam munkanélküli és hajléktalan de ha te olyan nagy gyógyító vagy, akkor a szüleimet miért nem tudtad megszabadítani, meggyógyítani? Miért raboltad el tőlem a fiatalságom? És, ha ennyi mindent elvettél, miért nem adtál valamit cserébe? Miért nézted, amikor vágyakozom és sírok és várok és nem teljesül és tovább várok, sokszor a semmire.

                Amúgy köszi, hogy megtanítottál a kis dolgoknak is örülni, hogy adtál barátokat, akkor és ott, amikor és ahol nem számítottam rá. Köszi, hogy egy-egy mondattal átlendítettél a holtponton. Köszi, hogy van mit enni és hogy meleg van. De nem értem, miért csináltál belőlem ilyen földönkívülit, aki minden sorból kilóg.

                De különben tudom, hogyha felmásznék a Szabadság-hídra és leugranék, akkor is a te kezedbe esnék!

Haza-találó

Furcsa nyugtalanság vett rajta erőt. Látszólag semmi oka nem volt nyugtalankodni, jól mentek a dolgai, biztos állása, jó fizetése, jó életkörülményei voltak. Valami mégis csak feszítette. Próbált helytállni, több és több feladatot vállalni a munkahelyén, több szolgálatot a gyülekezetbe, remélve, hogy megszűnik a szívében a furcsa békétlenség, de nem így történt. Egyre nyugtalanabb, szorongóbb lett. Olvasta rendszeresen a Bibliát, részt vállalt a gyülekezet terheiből, mind anyagilag, mind a szolgálatai által, a munkahelyi feladatait becsületesen ellátta- akkor mi lehet a baj. Mert baj van, rendezetlenség, azt már maga is belátta, nem is próbált megfutamodni.

A választ, és a megoldás első lépését egy különös szombat estén találta meg. Éppen a szokásos módon készülődött a Biblia-olvasáshoz, amikor az addig több ezerszer elolvasott ige a szívébe markolt. Tudta, hogy az neki szól. Egyes-egyedül csak neki. Neki, akinek rengeteg elrendezni valója van, aki eddig is rengeteg dolgot halogatott. Hiába igyekezett magát elfoglalni, a szabadideje lett csak kevesebb, a szíve nyugtalansága nem. Tudta, hogy felesleges már a lelkiismeretét tovább nyugtatgatni. Nem érdemes. Valaki megszólította, és neki kötelessége válaszolni. Szembenézni. Belátni, hogy rengeteg mulasztása van. Hogy a szívéből eddig mennyire hiányzott a lényeg, a szeretet. Hogy a szolgálatai során ugyan ott volt a keze, de a szíve és a lelke egészen máshol járt. Ránehezedett a felelőssége súlya, hogy mennyire méltatlanul bánt a rábízottakkal. Fukarkodott a szeretetével, a kedvességével, odafigyelésével, pedig azokat is ugyanúgy számon fogják tőle kérni. Sokszor szerette volna mással- akár anyagi áldozattal is- pótolni a pótolhatatlant, és most már végérvényesen rájött, hogy nem lehet.

Amennyivel gondolta, hogy közelebb kerül, annyira távolodott a Lényegtől. Pedig tudta, mi a lényeg. Tudta, de mégis remélte, hogy megússza. Most már örült, hogy nem úszta meg. Talán nem késő rendezni. Újra gondolni. Újra tervezni. Újra felépíteni. Talán még nem távolodott el olyan messzire, hogy lehetetlen lenne vissza találni. Elhatározta.. Hogy most már soha nem fogja magát becsapni. Hogy mindig ott lesz a szíve is, ahol a keze… És rá fog érni, és oda fog figyelni. Hogy meghallgatja az az idegesítő nénit, aki folyton panaszkodik. Hogy nem fogja magát felhúzni, ha az imádság alatt beszélgetnek a gyerekek. Hogy a cigány családnak nem csak pénzt fog küldeni, hanem meg is fogja őket látogatni. Hogy nem fog méltatlankodni magában, ha a kiscsoportos beszélgetésen kevésbé iskolázottakkal kerül össze.

Másnap különös vasárnap volt. Gondolta, hogy az elhatározását meg kellene valamivel pecsételni. Bár semmilyen ünnep nem volt, mégis, amikor meglátta a fehér Úrasztalát, tudta, hogy valaki várt rá. Amikor meghallotta a kedvenc énekét, meg sem próbálta elrejteni a könnyeit, és hónapok óta először a szívével is énekelte. Amikor a gyülekezettel együtt magához vette a kenyeret és a bort, tudta, hogy ezt most Valaki különösen neki szánta. Mint ahogy azt az éneket is, ami órák múlva is a szívében járt: „Békeség legyen velünk, itt van Jézus köztünk. Békesség, békesség legyen velünk..”

Profán szeretethimnusz

                Ha részt veszek minden istentiszteleten, bibliaórán, hitmélyítő csendes napon, rendszeresen járulok az úrvacsorához, szeretet pedig nincs bennem, az annyit ér, mintha ott sem lettem volna. Ha úgy tudok imádkozni, hogy közben megrendülnek a falak, rendszeresen szolgálok a gyülekezetben, nélkülem elképzelhetetlen az ificsendesnap, elsőként jelentkezek, ha a szeretetvendégség után el kell mosogatni, de szó nélkül elmegyek a síró gyülekezeti testvérem mellet, akkor inkább maradtam volna a seggemen. Ha sohasem késlekedek a tized adással és minden adománygyűjtésen jeleskedek, beleértve a napközis táborozóknak szánt süteményt, de szó nélkül elmegyek a nélkülöző ismerősöm mellett, akkor inkább költöttem volna azt a pénzt gyógyszerre. Hiába siránkozok és sajnálom a távoli földrészen élő, felpuffadt hasú gyerekeket, ha részvétlen maradok a mellettem élő iránt, akkor a sajnálatommal menjek a picsába. Ha imádkozom a távoli országok békéjéért, beleértve a messzi ázsiai és afrikai országokat is, de elhúzódok, ha a padban egy cigány ember ül mellém, lófaszt sem ér a hitem. Hiába van kereszt a nyakamban, ha a szívem szerint nem követem a Keresztrefeszítettet, akár le is vehetném és ki is dobhatnám.

                A szeretet tékozló, mint amikor az elfoglalt fiatalember inkább egy későbbi busszal megy haza, csak, hogy beszélgessen, és lelkileg támogassa a vigaszra szoruló barátját. A szeretet vicces, mint amikor a kisgyerek segítség címén még inkább összekoszolja az ablakot. A szeretet irracionális, mint amikor a szűkölködő ember ad a magáéból a nála is jobban szükséget szenvedő barátjának. A szeretet meggondolatlan, mint a mikor a református lelkész az élete kockáztatásával ment zsidó gyerekeket. A szeretet túlmutat minden tudományon, mint amikor az egyszerű hívő nem azt kérdezi, hogy milyen felekezethez tartozol, hanem azt, hogy miben segíthetek neked. A szeretet furcsa, mint amikor a gyülekezetbe járó emberek helyett Krisztust nem valló emberekkel kötök életre szóló barátságot.

                A szeretet nem gúnyolódik, de ismeri az öniróniát. A szeretet azt vallja, hogy az a vicc, ami a másiknak is vicc. A szeretet segítőkész, akkor is, ha nekem kényelmetlenséget okoz. A szeretet önzetlen, ha ad, soha nem kéri számon és nem hánytorgatja fel. A szeretet nem kárörvendő, hanem együtt örül a másikkal. A szeretet nem irigy, hanem szurkol a másiknak, hogy rendeződjenek a dolgai és az élete révbe érjen.

                Amikor az út elején jártam és az orromig láttam, azt hittem, hogy csak keresztényekkel barátkozhatok és minden bűnös, ami a világban van. Most, hogy jobban megismertem Jézust, tudom, hogy a teremtett világban minden jó, és ő meghalt mindenkiért. Azokért is, akik a gyülekezet szerint másik skatulyában vannak. Ha majd eljön az a pillanat, hogy színről-színre fogom Őt látni, Vele együtt fogok örülni és csodálkozni, hogy milyen sokan vagyunk. Mert ő nem személyválogató. Te tudtad?