A virágnak megtiltani nem lehet

Ezek a sorok járnak az eszemben, amióta édesapám halála óta először hazamentem és láttam, hogy virágoznak a szobanövényeim. A gyász magányos műfaj, hasonlóan más nehéz, embert próbáló feladatokhoz. Ahogy a kórházi ápolás során, majd ahogy egyre reménytelenebbé vált a helyzet és végül a halállal való szembenézés során teljesen egyedül voltam és vagyok. Ismerősök „letudják” a kötelezettséget egy-egy futó részvétnyilvánítással, majd mindenki megy tovább. Rohan, intézkedik, szervez, megold.

Ebben az amúgy is feszültségekkel és nehézségekkel teli élethelyzetben szembesültem azzal, hogy a vírus valós veszélyt jelent. Megmásíthatatlanul, láthatatlanul itt van, nem tudunk kibújni alóla. Nem lehet most már elviccelni, bagatellizálni. Most már csak azon izgulhatunk, hogy minél kevesebb fájdalommal és veszteséggel kerüljünk ki a csatából. Ez a helyzet mindannyiunknak új. Tanácstalanok vagyunk, pánikba esünk, kapkodunk.

Olyan jó lenne azt hinni, hogy ebben a veszélyhelyzetben megnő az emberek szolidaritása...! Jó lenne, de sajnos nincs így. De vajon, pálcát lehet-e törni felettem, aki minden nap bejárok dolgozni, számomra nincs home office. Szabadsága mehetnék vagy táppénzre. De legalább örülhetek, hogy van hova bemenni dolgozni. Minden napért hálás vagyok, mert így legalább a megélhetésemet biztosítani tudom. Sokakkal együtt nekem sincs tartalékom. Tudom, hogy rengetegen veszítették most el az állásukat, kilátástalan helyzetbe kerülve. De most nem ezzel foglalkozom, hanem azzal, hogy nekem van. Bár fáradt vagyok, mert a munkahelyemen is oda kell tenni magam, és utána még szervezhetem a bevásárlást, ügyintézést, újabb ügyintézést. Tudom, hogy ez a helyzet erről szól, talpon kell maradni. Nem az önkéntes munkára, segítésre koncentrálok, mert arra nincs kapacitásom. Éppen elég azt megoldani, ami a saját feladatom.

Számomra, közösségi és keresztény emberként, az egyik nagy veszteség a közösségi terek bezárása és a gyülekezeti alkalmak elmaradása. Főleg most, amikor jó lenne kibeszélni, együtt lenni, megosztani. De nem lehet, mert ezzel is veszélynek tennénk ki magunkat. Most így még inkább magamra maradott vagyok.

A sok negatív és fájdalmas élmény ellenére érzem, hogy „Az Élet él és élni akar”. Kicsit groteszk így készülni a Húsvétra, aminek az üzenete: halál után is van élet, van feltámadás, van menekülés, van kiút a sötét, hideg, magányos sírgödörből, most hatványozottan is igaz. Ha minden oldalról be vagyunk zárva, egy irányba biztos nyitva van az út. Megtapasztaltam, hogy lehet Istenhez kiáltani, panaszkodni, elmondani a tanácstalanságomat, kétségbeesésemet, tehetetlenségemet. Ahova én pontot tennék, Isten kettőspontot tesz, ha figyelek rá. Kinyílnak a kapuk, egymásra találunk régebbi vagy újabb barátokkal, megtanuljuk becsülni a közösen eltöltött időt. Beleremegek az első online imaórán tapasztalt áhítatba. Megbecsülöm az interneten közvetített istentiszteleteket, minden technikai buktató ellenére. Együtt tanuljuk a hitünk gyakorlásának ezt a módját, érezve, hogy ez sokáig így lehet. Az aerobic órák helyett itthon tornázom. Figyelem és követem a régen látott edzők felvételeit. Mindannyian egyedül vagyunk az otthonainkban, de arra az egy órára mégis együtt vagyunk. A kézműves foglalkozások helyett a boltban vett dekorációs egységcsomag elkészítésével tudok a Húsvétra hangolódni.

Ezek apróságnak tűnhetnek eddig, amíg az életem a megszokott mederben folyt, és nem is gondoltam arra, hogy mennyire nem természetesek és mennyire tudnak hiányozni. De a Mennyei Atya tudja, hogy teljes, élettel teli Életre van szükségem és nem csak túlélésre. Ha elfogadom Tőle, Ő most is ad örömet, élményeket, segítséget, az ima meghallgatásának áldott perceit, ha hagyom, ha engedem Őt szólni. Az örökké nyitott ajtón át. Ha én kifogytam a szavakból, ő elkezd beszélni. Ha meghallom és figyelek rá, ez az igazi Kegyelem. 

Hangolódó

Rég írtam mesét. Gondolataimban már ébredezik egy találkozás. Egy kagylóról szól, aki direkt megsebzi magát, hogy ajándékba igazgyöngyöt adjon a barátjának. Van benne szomorúság is, megsebzettség, fájdalom. De öröm is, az ajándékozás és megajándékozottság öröme. Sokszor úgy érzem,kerüljük a fájdalmat. Nemcsak az érzést, hanem mindent, ami vele kapcsolatos. Beszélni róla, másokkal megosztani. Ha a fájdalmainkról beszélünk, valakit a legintimebb szféránkba engedünk be, a belső szobánkba, titkaink termeibe. Ez nem mindenkinek adatik meg. Sokan látszatvilágban élnek. A felszínen minden szép és jó, ami azon kívül van, az nem érdekes. Felületesen élni, megkímélni magunkat a szembenézéstől, a reakciótól, attól, hogy legyen véleményünk és az nyilvánvaló legyen mások számára is. Szerintem az is ajándék, ha valakit megajándékozunk a gondolatainkkal. Igen. Tudok dühös lenni, tudok kiakadni, amikor mások akarják eldönteni, hogy nekem mi a jó. Sőt, hogy mi az, amivel foglalkozzak. Mert miazhogy... Vannak vágyaim, elképzeléseim, terveim és ezek egyátalán nem találkoznak a másokéval... Csak az enyém, és igenis, nem tartozom elszámolni, számot adni senkinek sem. Egyvalakit kivéve, aki az összes szenvedésemet, sőt a világ összes szenvedését ismeri.

Hit-humor-hűség

Ha 10-15 évvel ezelőtt találkozol velem, azt valószínűleg azt gondoltad rólam, hogy egy elég konzervatív hívő vagyok. Rendszeresen jártam a gyülekezetbe, hetente többször is, igyekeztem egyre több feladatot és szolgálatot vállalni. Szívemen viseltem az egész közösség ügyét, szerettem beszélgetni a testvérekkel, volt, akit rendszeresen látogattam is. Meg voltam róla győződve, hogy nekem csak hívő barátaim lehetnek és majd azon a szép napon életem párját is a gyülekezetben találom meg.

Komolyan vettem a tanítást, igyekeztem a szerintem Isten által elém állított zsinórmérték szerint élni. Számomra a nyaralást a nyári hitmélyítő táborok jelentették. Szabadságom-szabadidőm nagy részét is a hitmélyítő alkalmakon, gyülekezeti szemináriumokon, hétvégéken töltöttem. Igyekeztem sokat foglalkozni az igével, bíztam abban, hogy Isten elrendezi az én romos életemet is. Minden nap éreztem Isten közelségét, erejét. Rengeteg energiát szabadított fel bennem.

Később lassan-lassan kezdtem magányosnak érezni magam. A helyi közösségben nem találtam rokonlélekre. a korábban nagy becsben tartott alkalmak is kiüresedtek. A korosztályom nem képviseltette már magát, szolgálatra nem kértek fel, így a további részvételt szükségtelennek tartottam. Úgy éreztem, hogy szabályok, elvárások vannak, de nincs meg az a nyugodt, bizalmi légkör, ahol töltekezhetek. Úgy éreztem, hogy engem tesznek felelőssé a különösen nehéz családi helyzetem miatt is. Egyre kevesebb lett az öröm, több a fájdalom.

Aztán részben saját döntésem miatt, részben talán a (számomra nem létező) véletlenek összejátszásának köszönhetően alapvetően megváltozott az életem. Sok-sok csalódás, kiábrándulás után, elköltöztem a városomból, ami azt is jelentette, hogy otthagytam az addig bölcsőmnek tartott gyülekezetemet. Talán tudtam, hogy mit akarok, talán csak azt, amire vágyok. Talán tudtam, hogy mit szeretnék, talán csak azt tudtam, hogy mit nem szeretnék.

Továbbra is fontosnak tartottam, hogy találjak gyülekezetet. Ugyan rendszeresen jártam közösségbe, de igazi lelki otthont nem találtam. És itt jön be az, hogy Isten a maga sajátságos humorérzékével elkezdte felnyitni a szemem. Ugyan közösséget nem találtam, de kaptam világi barátokat. Jelenleg is a három, hozzám legközelebb álló ember nem hívő. Kezdett felnyílni a szemem rengeteg értékre, amiktől távol tartottam magam, csak azért mert nem hívő. Kezdtem nyitottabb lenni, és az egyértelmű elutasítás helyett kíváncsi lettem. Kicsit más szemszögből, más mércével látom a dolgokat. szépen fogalmazva az Ige betűje helyett annak szelleme szerint szeretnék élni.

Továbbra is fontos a hit, Isten életem egyedüli mércéje. Gondviselőm, vigasztalóm. Csak már én nem úgy vagyok a magam mércéje, ahogy addig voltam. A korábban tapasztalt elutasítás, háttérbe szorítottság ugyan még mindig fáj, de kaptam helyette olyan élményeket, megtapasztalásokat, amikor érezhettem, hogy fontos vagyok és szükség van rám.

Végül, de nem utolsósorban, még egy lényeges kérdésben megváltozott az addig megingathatatlannak hitt nézőpontom... De ez már egy másik történet.

Melegeknek meleggé

Körülbelül egy éve mondhatom el magamról, hogy meleg-barát vagyok. Miért is foglalkoztat ennyire ez a kérdés? Mondhatnám azt is, hogy jogvédő vagyok, de ez annyira nem igaz. Szerintem ugyanis egy adott csoport problémáit leginkább a csoport tagjai látják át és ők is tudnak arra megoldást találni. Például ahogy egy kisgyerekes anyuka gondjait az érzi át legkönnyebben akik maga is átél vagy átélt hasonlókat, úgy a cigányság problémáinak megoldását is maguk a cigányok, és a melegek helyzetéből adódó problémáit is a meleg közösség tagjai ismerik leginkább és ők is tudják megoldani.

A rokonszenv egy kicsit máshol, a saját sorsomban-élethelyzetemben keresendő. Volt alkalmam először egy… Majd később több meleg ember barátja lenni. A bizalmat, megértést, felém irányuló szeretetet ezúton is köszönöm… Rájöttem, hogy a sorsunkban több a hasonlóság, mint a különbözőség. Nekem is meg vannak a saját szekrényeim, saját eltitkolni való dolgaim, saját küzdelmeim, bujkálásom, rejtőzködésem. Kezdhetném a sorból való kilógással, ami egész régóta jellemez. Küzdök az el nem fogadottsággal. Úgy is fogalmazhatnék, hogy más vagyok, mint a többiek... De ezzel a más-sággal, mint fogalommal alapvető gondjaim vannak. Ugyanis mindenki más. Vagy így-vagy úgy. Sajnos, olyan környezetben élünk, hogy ezt az eltérést a bevált társadalmi normáktól nem csak úgy fogalmazzák meg, hogy más, hanem úgy, hogy rosszabb. Sokszor anélkül, hogy az illetőt ismernék.

A gondolatmenetem kicsit általános, térhetünk akár a lényegre. Ami fájdalmasan érinti a hívő életemet, közösségben való részvételemet is. Mondhatnám, hogy nehéz a sorsom. Tudom, sokunknak nehéz. Számomra mégis az egyik legnehezebb dolog színt vallani, hogy milyen gondokkal, terhekkel küzdök nap-mint nap. Mondhatnám azt, hogy tizenöt éve családfenntartó vagyok, gyakorlatilag egyedül oldok meg olyan dolgokat, amire normális esetben talál az ember segítséget. Mégis, saját lábán az ember megtanul állni, a tapintatlanságot, közömbösséget sokkal nehezebben hordozza el. Igen, beszéltem a harcaimról, nehézségeimről, de vagy nem értettek meg, vagy nem akartak megérteni. Igen, kényelmetlen beleképzelni magunkat egy ember helyzetébe, aki nem lakásra gyűjt, hanem szemüvegre és nem a nyaralással van elfoglalva, hanem a végrehajtóval. Pedig diplomája van és dolgozik… Talán, ha nem küzdöttem volna és nem tartottam volna magam, komolyabban vették volna a nehézségeimet. De a sajnáltatás helyett a küzdelmet választottam, Beszéltem volna az örömeimről, de arra sem volt fogadókészség. Állandóan a problémáimra emlékeztettek, majdnem, hogy a fejemhez vágták, hogy mi az, hogy örülök, mi az, hogy elégedett és boldog vagyok…Pedig nehéz… Megtalálni azokat a kicsike boldogságokat, amik sok-sok negatív dolgot ellensúlyoznak…

Egyszóval, drága barátaim… Tudom, milyen bujkálni… Tudom, milyen csöndben maradni, amikor annyira boldog vagy, hogy az örömödet világgá kürtölnéd…Tudom, milyen két külön világban élni… Vágyni arra, hogy megismerjenek, mégis elbújni az ismeretlenségbe. Köszönöm, hogy köztetek úgy érezhetem, hogy közétek tartozom… Végül, sokszor, amikor gondolunk, mondunk, teszünk valamit, nem tudjuk, hogy akaratlanul is mit adunk a másik embernek. Köszönöm…

Útravaló

Már túl volt (majdnem) a nehezén. Igazán nem szerette meg az itt töltött öt év alatt sem az egyetemet, sem a várost. Nem kötődött hozzá túlságosan, mégis… Elbúcsúzott a Biblia-köri társaktól, akik a legtöbbet jelentették neki. Sokat tanultak egymástól és igazán itt tanult meg közösségben gondolkodni, a hitről a gondolatait megosztani, a másikra odafigyelni. Hallatlan segítség volt az imaközösség, hogy szinte önmagától születtek barátságok, felekezeti hovatartozástól függetlenül. Amikor az utolsó közösségi alkalom véget ért, nem jött álom a szemére. Nem a kedves búcsúzás, nem a mindenki által aláírt ajándékkönyv jelentette valaminek a lezárultát. Visszament a kollégiumi szobába, fogat mosott, lezuhanyozott, elolvasta a nap igét, imádkozott, mint az öt év alatt megannyiszor. Csak amikor álomra akarta hajtani a fejét, jött rá arra, hogy ilyen többet nem lesz. Igen, más emberként tér haza, mint ahogy idejött. Rengeteget formálódott, alakult. Az élete talán a tragikusan szomorú fordulatnak köszönhetően változott meg, tulajdonképpen egyik napról a másikra. Fáj az elválás, de tudja, hogy a java csak most jön. Helyt kell állnia, hátrányból indulva, romokból építkezve, senkire sem számítva, talán csak Egyvalakire.

Éppen ezért létfontosságú, hogy sikerüljön az államvizsga. Kimondhatatlanul sok tétel, áttekinthetetlenül széleskörű témakör. Felöleli öt év anyagát. Reményt vesztve áll neki a tanulásnak, az utolsó erőpróbának, ahol igazán eldől az élete sorsa. Talán az első igazi nagy próbatétele. A tanulás sem megy annyira, nehezen tud a tananyagra koncentrálni, pedig már sokadjára veszi elő. Nincs javítási lehetőség, vagy sikerül vagy nem. Muszáj, hogy sikerüljön. Tulajdonképpen nem is az államvizsga a nehéz, hanem az oda vezető út. Próbál minden nap erőt venni magán, legyőzni félelmét, nekigyürkőzik századjára is, de mintha inkább felejtene, mint tanulna. Bement a többiekkel a terembe… Hogy ott mi történt, és miért… De amikor a nevéhez értek, és meghallotta, hogy sikerült, akkor tudta, hogy ez a Kegyelem. annyira számíthatott a vizsgáztatók jóindulatára, mint amennyire nem. De tudta, biztos volt benne, hogy Isten tudta, mindennél jobban tudta. Tudta, már az elején, amikor kiválasztotta, amikor elhívta, nevén szólította. Amikor ott állt az eskütételnél, sok-sok ember és Isten színe előtt. Tudta, amikor el volt keseredve, és egy percre meg sem fordult a fejében, hogy feladja. Akkor is tudta, amikor talán érdemtelenül lett második a tanulmányi versenyen. És még megannyiszor üzent… Most a legvégén is. Tudta, hogy a java csak most jön… De tudta, hogy mindig mellette lesz… Kegyelemből.

A szerencse fiai

                Tanácskozásra hívta össze az erdő közepén a Fővarázsló az összes segédjét. Hivatalos volt minden kobold, tündér, manó és még ki tudja, hány földi szerzet. Azért volt számára fontos ez a gyűlés, mert már megunta, hogy mindig csak a legkisebb fiúé lesz a királylány és a fele királyság. Helyeseltek bőszen mindannyian.

-Úgy van!-Szólt Csillagtündér. Szerintem is, megérdemli az összes fiú, aki nekiindul a próbatételeknek, és persze sikeresen teljesíti, hogy megkapja a jutalmát.

-Szerintem minden fiúnak van valamilyen tehetsége. Ha mindig a legkisebb fiú győzedelmeskedik, eleve elvesszük a többiek kedvét a küzdelemtől. -Vetette oda Tölgymanó, akinek nagyon fejlett volt az igazságérzete.

                Mindannyian egyetértettek, hogy ezentúl változni fognak a szülői házból próbatételre induló vándorbotot fogó ifjakra vonatkozó szabályok. Az erdő szélén élt egy szegény ember, akinek pont három fia volt, mint a mesében. Sajnos, korán megözvegyült. Ennek ellenére nagyon szépen nevelgette fiait, szorgalomra, tisztességre szoktatva őket. Szakmát adott mindannyiuk kezébe, és elég korán megtanította nekik, hogy saját erejükből kell boldogulniuk, ugyanis édesapjuknak nincs arra lehetőségük, hogy pénzzel, vagyonnal támogassa őket. Addig lakhatnak a szülői házban, ameddig szükségét érzik, és minden támogatást megkapnak, hogy elinduljanak a felnőtt életbe, viszont az önálló életük megalapozásáról maguknak kell gondoskodniuk.

                Elérkezett az az idő, amikor a legidősebb fiú elindult szerencsét próbálni. Nagyon ügyes és szorgalmas volt. Beállt cipészinasnak a közeli városban. Nem tétlenkedett, igyekezett mindent megtanulni. Hamar meg is szerezte a mesterlevelet és egy saját kis műhelyt nyitott. Szorgalma és becsületességének híre elterjedt az egész városban. Egymásra is találtak egy leányzóval (ahogy a mesékben is lenni szokott.) Szép családot alapítottak, hamarosan meg is született a kisfiuk.

                Telt-múlt az idő, a középső fiú is elindult szerencsét próbálni. Ő sem ment messzire, a malomban, a molnárnak lett a segítője. Nagyon erős ifjú lett, a molnár nagy hasznát látta a cipekedésben. Hatalmas testi ereje segítőkészséggel és kedvességgel párosult, meg is kedvelte őt a falu közössége. Érdekességként, pont a molnár lányával szemelték ki egymást, így a molnár is megnyugodott, hogy lesz aki továbbviszi a mesterséget, és a fiataloknak is könnyebbé vált a közös életük elkezdése. Annak rendje és módja szerint birtokba is vették kicsi, de takaros házikójukat, ami hamarosan gyereksírástól lett hangos.

                Teltek-múltak az éves, elérkezett az az idő is, amikor a legkisebb fiú is útra kelt. Szomorú volt ugyan, hogy magára kellet hagynia az édesapját, de ugye ez az élet rendje. Ő is bátyjaihoz hasonlóan szorgalmas volt, így számára sem volt nehéz munkát találni. Fafaragó lett, de még milyen! Ugyanis ő egy amolyan álmodozó lélek volt, talán, ha kellően jómódú lett volna, művész is válhatott volna belőle. De ugye, a magunkfajtának gondolni kell a megélhetésre, a holnapra, így olyan szakmát választott, amiben kiélheti a fantáziáját és családjáról is tud gondoskodni. Nem egy mufurc, mosolytalan mesterember volt, jó kedélyű, mindenkivel szívélyes és kedves volt. Könnyen összetalálkozott a hozzá betérő vendégekkel akár idős volt, akár fiatal. Anekdotáival, tréfád történeteivel mindenkit jó kedvre tudott deríteni. Természetesen az asszonyra sem kellett sokáig várni, és hamarosan ölükben tarthatták közös gyereküket.

                Mi történt ez idő alatt a szegény emberrel? Tudomásul vette, hogy a gyerekei kirepültek a családi fészekből, de büszke is volt rájuk, mert mindannyian helyt álltak, ki-ki saját képességeinek megfelelően. Nem is voltak hálátlanok hozzá, öreg korára nem hagyták magára, gondoskodtak róla, rendszeresen látogatták. Ám, a legnagyobb meglepetés akkor érte, amikor egyszer sétálgatott az erdőben, furcsa neszre lett figyelmes. Mintha manók jártak volna  a virágok között. Be is mutatkozott illedelmesen Tölgymanó, Csillagtündér és minden más erdőlakó furcsa szerzet. Elmesélték az a sok évvel ezelőtti tanácskozást. Elérzékenyült a szegény ember, hogy miért őt választották ki, hisz annyi más jó és talán érdemesebb ember is van. De a manók elmondták neki, hogy elsősorban magának köszönheti a szerencséjét, a fiairól gondoskodó szeretetének, szorgalmának, szerénységének.

Lány a parkból

                Alig látott át a sűrű könnyfátylán. Gondolta, persze, hogy nincs jövője a kapcsolatuknak. Sejtette, már régóta, hogy búcsút kell mondaniuk egymásnak. Mégis, sokáig áltatta magát, hogy megmenthető, hogy újra tudják kezdeni. Persze, magának sem vallotta be, hogy ez csak hiú ábránd és csak a képzelt biztonság, a valakihez tartozás öröme miatt ragaszkodik a párjához. Persze, a büszkeségét is bántotta, hogy nem ő mondta ki az utolsó szót. Vége. Nincs tovább. Soha többé.Ennyi volt.

                Furcsa volt számára is, aki mindig kerülte a nyilvánosságot és titkolta az érzelmeit, hogy pont a folyó melletti parkban lévő padon engedett szabad folyást a könnyeinek. Szép, verővényes szombat délután volt, szinte minden pad foglalt volt. Csókolózó szerelmesek, unokákkal játszó nagymamák, trécselő tini lányok-egyik sem szokatlan látvány errefelé. Örültek a szép időnek, a lehetőségnek, hogy a szabadban lehetnek, és persze egymásnak. Senki ügyet sem vetett a magányosan sírdogáló lányra.

                Kivéve, persze egy valakit. Nem szólt semmit, csak egy papír zsebkendőt nyújtott a lány felé, az elázott másik helyett. Nem is kérdezett semmit, vannak olyan helyzetek, amikor szavak nélkül is tudjuk, mit gondol a másik. Inkább hallgatunk, mintsem fokozzuk a fájdalmát, akár tapintatlansággal, akár tolakodással vagy meg nem értéssel. Gondolta a Fiú, hogy mi lehet a baj, nem is faggatózott, nem kérdezett semmit, csak érdeklődve fürkészte a lány még mindig könnyes szemét. A Lány rögtön észrevette. Nem, nem az öltözékéből, mert az nagyon visszafogott volt, nem is a viselkedéséből, az sem árult el semmit. Talán a lényéből áradt valami finomság, lágyság, amiből következtethetett arra, hogy a Fiú más. Nem ijedt meg tőle, a frissen szerzett seb, a szakítás okozta fájdalom annyira lekötötte lelkileg-szellemileg, hogy bele sem gondolt, hogy épp egy vadidegennek kezdi éppen elmesélni a szerelmi bánatát. Nem akarta untatni a beszélgetőpartnerét. Úgyis tudta, miről van szó, a legtöbb ember élete során többször is átesik ilyesmin. A Fiú megértően, kedvesen szólt pár szót. A Lány csodálkozott (vagy annyira nem is) amikor a fiú feltette neki a kérdést:

- Nincs kedves eljönni velünk a hétvégén a felvonulásra? Ne ijedj meg, rengeteg heteró barátunk van, aki rendszeresen velünk tart. Fontosak számukra is a céljaink, tudod, a kirekesztés, hátrányos megkülönböztetés megszüntetése. Nem beszélve arról, hogy a felvonulás forgatagában ők is ugyanúgy énekelnek, táncolnak, nagyon jól érzik magukat.

                A lány gondolkodott egy sort. Tulajdonképpen a hétvégére nincs programja, jól jönne egy kis kikapcsolódás, ami egy icipicit feledtetné a bánatát. Furcsa és szokatlan volt számára ez a helyzet, bár igazán nem voltak előítéletei, de emberjogi aktivistának sem vallotta magát.

                Eljött a hétvégén az a bizonyos nap, találkozott a Fiúval a megbeszélt helyen, csatlakozott a társaságához. Annyira magával ragadta a felvonulás forgataga, hogy észre sem vette, hogy eltelt pár óra. Annyi ereje volt, hogy hazaérjen, a barátnőinek szánt rituális SMS-eket is inkább holnapra halasztotta. Azért elalvás előtt átfutott az agyán egy gondolat: Aki bántja a melegeket, ezentúl velem gyűlik meg a baja.