Köszönöm!

                Azt mondtad, hogy nem az én életem változott meg gyökeresen, hanem a tiéd. Te voltál az, aki megkönnyebbült. Nem gondoltad, hogy te tettél engem meleg-baráttá, a te nézőpontodból világ életemben az voltam. Pedig nem, mert a te hatásodra vált számomra fontossá, hogy komolyan vegyem a melegek ügyét. Rengeteg dolgot köszönetek neked. erről persze tudsz, mert nap int nap meg is teszem. Igen, először miattad (és helyetted) mentem el a Pride-ra. Tudom, és tudtam, hogy te nem mersz. Fontos, hogy érezd, hogy nem vagy egyedül. Hogy fontos vagy. Szeretném, hogy felszabadultan és boldogan mesélnél a hétvégi programodról, a családodról, vagy bármiről. Anélkül, hogy hazudnod kellene neveket és nemeket illetően. Szeretném, ha kitörő örömmel kürtölhetnéd világgá, hogy szerelmes vagy és nem kellene bujkálnod minden egyes telefonhívás miatt, hogy meg ne tudják, meg ne sejtsék. Miután te két szóval elmondtad, hogy mi az élete nagy titka, egy világ tárul fel előttem. Természetesen először mindent rajtad keresztül láttam. De mivel a világ kitágult, néztem és láttam mást és máshova is.

                Azt is köszönöm neked, hogy felnyílhatott a szemem, és más emberek gondjait is megláthattam. Bizalmukba fogadtak, ezáltal átéreztem, hogy milyen sokat kínlódnak, mert nem akarják őket elfogadni az egyházi közösségekben. Most beszélgethetünk tanokról, dogmákról és minden egyébről, de nincs értelme, amíg emberek megsebződnek, kitaszíttatnak, másodrangú polgároknak gondolhatják magukat. igen, több barátot is neked köszönhetek. Azt is, hogy a második Pride-ra már nemcsak érted, helyetted és miattad mentem el, hanem többen lettünk, akiknek ugyanaz a célunk. Akik ugyanúgy nem tűrhetjük, hogy ti ne érezzétek otthon magatokat ezen a világon. Lett több barátom, rájöttem, hogy hasonlóan gondolkodunk. Ami persze más-más okból, de lehet a sebzettségünk miatt is. Természetesen nem lett minden meleg a barátom, akit megismertem. Többükben csalódtam. De ez az élet velejárója, nem minden meleg egyforma. Nem is kell, és nem is lehet mindenkit szeretni. Lehet kiakadni, lehet felelősségre vonni, ha van alapja, de azért, mert meleg, nem szenvedhet semmiben sem hiányt. Akár érzelmileg, akár jogilag.

Nem tudom, hogy mondhatom-e magam aktivistának, azzá talán az évek és sok megtapasztalás tehet. Nem célom, hogy az legyen a névjegyemen, hogy meleg aktivista vagyok. De nem szégyellem, és ha akár a Facebook-megosztásaimmal, akár bármilyen más kiállással segítek, azt szeretném megtenni. És tudd, hogy ezen az úton te indítottál el.

Lány a parkból

                Alig látott át a sűrű könnyfátylán. Gondolta, persze, hogy nincs jövője a kapcsolatuknak. Sejtette, már régóta, hogy búcsút kell mondaniuk egymásnak. Mégis, sokáig áltatta magát, hogy megmenthető, hogy újra tudják kezdeni. Persze, magának sem vallotta be, hogy ez csak hiú ábránd és csak a képzelt biztonság, a valakihez tartozás öröme miatt ragaszkodik a párjához. Persze, a büszkeségét is bántotta, hogy nem ő mondta ki az utolsó szót. Vége. Nincs tovább. Soha többé.Ennyi volt.

                Furcsa volt számára is, aki mindig kerülte a nyilvánosságot és titkolta az érzelmeit, hogy pont a folyó melletti parkban lévő padon engedett szabad folyást a könnyeinek. Szép, verővényes szombat délután volt, szinte minden pad foglalt volt. Csókolózó szerelmesek, unokákkal játszó nagymamák, trécselő tini lányok-egyik sem szokatlan látvány errefelé. Örültek a szép időnek, a lehetőségnek, hogy a szabadban lehetnek, és persze egymásnak. Senki ügyet sem vetett a magányosan sírdogáló lányra.

                Kivéve, persze egy valakit. Nem szólt semmit, csak egy papír zsebkendőt nyújtott a lány felé, az elázott másik helyett. Nem is kérdezett semmit, vannak olyan helyzetek, amikor szavak nélkül is tudjuk, mit gondol a másik. Inkább hallgatunk, mintsem fokozzuk a fájdalmát, akár tapintatlansággal, akár tolakodással vagy meg nem értéssel. Gondolta a Fiú, hogy mi lehet a baj, nem is faggatózott, nem kérdezett semmit, csak érdeklődve fürkészte a lány még mindig könnyes szemét. A Lány rögtön észrevette. Nem, nem az öltözékéből, mert az nagyon visszafogott volt, nem is a viselkedéséből, az sem árult el semmit. Talán a lényéből áradt valami finomság, lágyság, amiből következtethetett arra, hogy a Fiú más. Nem ijedt meg tőle, a frissen szerzett seb, a szakítás okozta fájdalom annyira lekötötte lelkileg-szellemileg, hogy bele sem gondolt, hogy épp egy vadidegennek kezdi éppen elmesélni a szerelmi bánatát. Nem akarta untatni a beszélgetőpartnerét. Úgyis tudta, miről van szó, a legtöbb ember élete során többször is átesik ilyesmin. A Fiú megértően, kedvesen szólt pár szót. A Lány csodálkozott (vagy annyira nem is) amikor a fiú feltette neki a kérdést:

- Nincs kedves eljönni velünk a hétvégén a felvonulásra? Ne ijedj meg, rengeteg heteró barátunk van, aki rendszeresen velünk tart. Fontosak számukra is a céljaink, tudod, a kirekesztés, hátrányos megkülönböztetés megszüntetése. Nem beszélve arról, hogy a felvonulás forgatagában ők is ugyanúgy énekelnek, táncolnak, nagyon jól érzik magukat.

                A lány gondolkodott egy sort. Tulajdonképpen a hétvégére nincs programja, jól jönne egy kis kikapcsolódás, ami egy icipicit feledtetné a bánatát. Furcsa és szokatlan volt számára ez a helyzet, bár igazán nem voltak előítéletei, de emberjogi aktivistának sem vallotta magát.

                Eljött a hétvégén az a bizonyos nap, találkozott a Fiúval a megbeszélt helyen, csatlakozott a társaságához. Annyira magával ragadta a felvonulás forgataga, hogy észre sem vette, hogy eltelt pár óra. Annyi ereje volt, hogy hazaérjen, a barátnőinek szánt rituális SMS-eket is inkább holnapra halasztotta. Azért elalvás előtt átfutott az agyán egy gondolat: Aki bántja a melegeket, ezentúl velem gyűlik meg a baja.

Szivárványtündér

Az erdő közepén élt egy kis tündér, több más szerzettel, manóval, angyallal, kobolddal együtt. Fura kis szerzet volt, a kócos hajával, farmerszoknyájával, sportcipőjével. Sajnos, ahogy lenni szokott, az erdőben nem csak jók éltek, hanem gonoszak is. Történt egyszer egy napon, hogy a gonosz boszorkány elrabolta a színeket. Minden csupa, szürke, egyhangú lett. Emiatt persze az erdő összes lakója rosszkedvűvé vált. Nem csak azért, mert nem gyönyörködhettek az erdő üde zöldjében, a nap vakító, sárga korongjában, az ég kékjében. Elvesztették a tájékozódási képességüket is, nem tudták, mikor menjenek élelmet gyűjteni, mikor aludni. Fenekestől felfordult az életük.

A kis tündér elhatározta, hogy visszaszerzi a színeket. Közölte ezt az erdei nagytanáccsal, akik ezt félelemmel ötvözött egyetértéssel fogadták. Persze mindenkinek hiányoztak a színek, és örültek, hogy valakiben van bátorság és elszántság, hogy nekiveselkedjen a nagy feladatnak, mégis aggódtak, féltették a kis tündért. Nagyon nagy és veszélyes kalandnak tűnt, hosszú utat kellet bejárnia, és ami még nagyobb tanácstalansággal töltötte el őket, az, hogy fogalmuk sem volt, hogyan lehetne ezt a küldetést véghezvinni. A nagy és bölcs varázslók maguk is titkolták, hogy a tudományuk itt véget ért, és lebeszélni sem akarták merész útjáról a kis tündért, így egy adag hamuba sült pogácsával és áldó imával útnak indították.

Másnap elindult a kis tündér, ment, mendegélt, amíg egy szép zöld erdőhöz nem ért. Nagyon örült, hogy végre láthatja az erdő gyönyörű színét, el is határozta, hogy magával viszi. Szépen összehajtogatva el is tette a batyujába. Eltöprengett azon, hogy ez még csak egy szín, és mi lesz a többivel? Még csak egy napja vándorol, rettenetesen fáradt, és csak egy színt tudott magával vinni. Nem sok ideje maradt gondolkodni, mert azon nyomban mély álomba merült. Másnap újult erővel vágott neki a következő kalandnak. Nem kellett sokáig mennie, mert egy aranyló búzamező gyönyörű kalászai azonnal elbűvölték. Rég látott már ilyet, így hát rögtön gondosan elcsomagolta. Nyoma sem volt az előző napi fáradtságának, örömmel ment tovább az úton. Igaz, hogy erősen tűzött rá a nap, de ez sem szegte a kedvét, mert erősítette az a tudat, hogy a küldetését az összes erdőlakóért végzi, azért, hogy megtörje a boszorkány félelmetes átkát. Amikor a barátaira gondolt, elérzékenyült, és hirtelen a magányosság vett erőt rajta. Hiányzott neki a többi tündér és manó, nem volt kivel játszani, beszélgetni. Felpillantott az égre, és rögtön a kék színt is becsomagolta. Szomorúsága rögtön szertefoszlott, és vidáman baktatott tovább az ösvényen. Sajnos, nem várt nehézségekbe ütközött. a batyuja egyre nehezebb lett, és még csak három színt vitt magával. Hol van még a pipacs pirosa, az ibolya gyönyörű lila színe, az őzike meleg barna bundája? Ha még ettől a pár színtől is olyan nehéz a batyuja, hogy alig tudja hazavinni, mi lesz vele az út további részén? Amikor ezen töprengett, egy újabb nehézséggel találta magát szemben, ugyanis az addig derűs égbolton sűrű viharfelhők gyülekeztek. Igyekezett fedezéket találni, szerencsére sikerrel járt és még épp időben behúzódott egy lapulevél alá. Itt várta ki a vihar végét.

Szerencsére, a vihar sem tartott örökké, így rövid idő elmúltával a kis tündér kimerészkedett a fedezéke alól. Mit látott? Egy gyönyörű szivárványt. Gondolt egy merészet, kipakolta a batyuját, beletette a szivárványt, gondosan összecsomagolta és sietve elindult hazafelé. Pár pillatatnak tűnt csupán a hazafelé tartó út, de egy újabb meglepetés érte. Még el sem ért az erdőig, látta, hogy megtört a gonosz boszorkány szörnyű átka. Minden sokkal szebben, ragyogóbban fogadta, mint előtte volt. A hegyi patak vígan csobogott, a madarak örvendezve énekeltek, mindenki örült annak, hogy visszakapták a korábbi életüket. Természetesen az erdei nagytanács sem felejtkezett el a hálájáról, megköszönték a kis tündérnek a bátorságát, leleményességét, kitartását. (Mert természetesen ezekkel a tulajdonságokkal egy tündérnek sem árt rendelkeznie.) Azóta, ha szivárványt lát az égen, rögtön a különös kaland jut róla eszébe, de nem is kell az égre néznie, elég, ha a tükörben megpillantja a fülbevalóján megcsillanó napfényt.

Örökzöld szingli téma-avagy mitől kapsz agyvérzést

Őszintén szólva, okádok attól a szótól, hogy szingli. A köré épült kultusztól nemkülönben. Bár már a téma számomra nem aktuális, vannak közeli élményeim. Mi a fasztól képzeli bárki is, hogy tudja, hogy én mit gondolok, mit érzek, miért sírom vörösre a szemeim (és fájósra az állandóan begyulladt arcüregem…) vagy mitől röhögöm magam halálra a földön fetrengve? Csak azért, mert nincs az ujjamon aranykarika, nem végződik a nevem –né-vel és a face- a családi állapotom: egyedülálló, még nem tudsz rólam semmit sem. Van néhány eset, ami különösen is felbaszta az agyam. Nem csak azért, mert úgynevezett keresztény közösségben történtek, ahol az ember elvár némi empátiát, hanem azért is, mert nem kellene elfelejteni gondolkodni.

1.       eset: egész hétvégén tartó rendezvény zajlik. Szombati nap, délelőtti programnak vége, délutáni még nem kezdődött el. Ésszerű egy ebéd beiktatása, méghozzá otthon. Igaz, hogy az illető leányzó nem lakik túl közel, de talán az ebédszünetbe belefér egy hazaút-ebéd-visszaút expedíció. Természetesen, a leányzó nem rendelkezik autóval,  (rajta kívül szinte mindenki). Természetesen, repülni nem tud, azon kívül ebéd közben váltott pár szót a kedves édesanyjával (aki nem mellesleg, az ebéd megalkotója), és a délutáni előadásról elkésett. Nagy bölcsen két, autóval rendelkező hölgyemény ezt szóvá is tette, büszkén, hogy „Kicikiztük 5 perc késés miatt az Á-t.” Á. gondolta magában, hogy basszátok meg, ennél nagyobb örömötök soha ne legyen.

2.       eset: Huszonéves leányzó szintén… Megbeszélte egy (értitek, egyetlenegy! ), emberrel, hogy az adott rendezvény után hazaviszi. Egy kicsit várni kell a megmentőre, -persze, történetünk hősét olyan fából faragták, hogy, ha beledöglik, akkor sem vár segítséget. pláne nem kér és nem könyörög. Igaz, várni kell az illetőre, aki éppen valakivel beszélget. Erre nagylelkűen egy másik illető odaveti, hogy „ Várjál, hadd beszélgessenek, te úgyis ráérsz!”. Igen.. Honnan a faszból tudod, hogy én mikor, hova és miért érek rá? Tudod, te hogy nekem milyen az időbeosztásom? hogy egyedül kell azt elvégeznem, amit máshol legalább hárman csinálnak? Nem is ismersz és nem is akarsz megismerni? Mindegy, gondoltam, menj oda, ahonnan kijöttél, és adjál tanácsokat annak, akinek szoktál.

3.       Szintén huszonéves lány, szintén autóval közlekedés a téma…Huszonéves lány annak rendje és módja szerint elkéredzkedik a munkahelyéről, utazik 150 km-t… Vége az action-nak, hazamennek a legények és leányok… Este 8 óra magasságában zajlik az esemény. autóval rendelkező egyén, aki nem mellesleg a pszichológiai tudományok doktora.. (ismeritek, aki tudj, csinálja, aki nem tudja, az tanítja…) Na mindegy is, az illető megkérdezi a huszonéves lány lakása előtt pár száz méterrel, hogy mennyire nehéz a bőröndje? egy udvarias lány erre mit tud felelni? Hogy bazdmeg, ha miattad átszerveztem a napom, talán, az a minimum, hogy hazaviszel, na mind1, belém ennél több büszkeség szorult… É ilyesmit szerintem civilzált emberek között nem kell kérni, hanem, önként felajánlom, ha látom, hogy a másiknak szüksége van rá…

Összegzésként: látjátok, hogy az emberek ilyenek is, meg olyanok is… de nem baj… én inkább sajnálom őket, hogy abban lelik örömüket, hogy olyan embereket bántanak meg, aki nem tudja magát megvédeni, és akiket senki nem véd meg. Nem baj, tudjátok mit? Ha nem lesz autó, elmegyek én gyalog is, ha nem lesz társam, elmegyek én egyedül is. És igenis, menjetek a picsába, nektek a hapsi és a gyerekek az élet értelme. A körül forog minden gondolatotok… De rá fogtok fázni, mert meglátjátok, vagy így vagy úgy, de boldog leszek én is!