Lány a parkból

                Alig látott át a sűrű könnyfátylán. Gondolta, persze, hogy nincs jövője a kapcsolatuknak. Sejtette, már régóta, hogy búcsút kell mondaniuk egymásnak. Mégis, sokáig áltatta magát, hogy megmenthető, hogy újra tudják kezdeni. Persze, magának sem vallotta be, hogy ez csak hiú ábránd és csak a képzelt biztonság, a valakihez tartozás öröme miatt ragaszkodik a párjához. Persze, a büszkeségét is bántotta, hogy nem ő mondta ki az utolsó szót. Vége. Nincs tovább. Soha többé.Ennyi volt.

                Furcsa volt számára is, aki mindig kerülte a nyilvánosságot és titkolta az érzelmeit, hogy pont a folyó melletti parkban lévő padon engedett szabad folyást a könnyeinek. Szép, verővényes szombat délután volt, szinte minden pad foglalt volt. Csókolózó szerelmesek, unokákkal játszó nagymamák, trécselő tini lányok-egyik sem szokatlan látvány errefelé. Örültek a szép időnek, a lehetőségnek, hogy a szabadban lehetnek, és persze egymásnak. Senki ügyet sem vetett a magányosan sírdogáló lányra.

                Kivéve, persze egy valakit. Nem szólt semmit, csak egy papír zsebkendőt nyújtott a lány felé, az elázott másik helyett. Nem is kérdezett semmit, vannak olyan helyzetek, amikor szavak nélkül is tudjuk, mit gondol a másik. Inkább hallgatunk, mintsem fokozzuk a fájdalmát, akár tapintatlansággal, akár tolakodással vagy meg nem értéssel. Gondolta a Fiú, hogy mi lehet a baj, nem is faggatózott, nem kérdezett semmit, csak érdeklődve fürkészte a lány még mindig könnyes szemét. A Lány rögtön észrevette. Nem, nem az öltözékéből, mert az nagyon visszafogott volt, nem is a viselkedéséből, az sem árult el semmit. Talán a lényéből áradt valami finomság, lágyság, amiből következtethetett arra, hogy a Fiú más. Nem ijedt meg tőle, a frissen szerzett seb, a szakítás okozta fájdalom annyira lekötötte lelkileg-szellemileg, hogy bele sem gondolt, hogy épp egy vadidegennek kezdi éppen elmesélni a szerelmi bánatát. Nem akarta untatni a beszélgetőpartnerét. Úgyis tudta, miről van szó, a legtöbb ember élete során többször is átesik ilyesmin. A Fiú megértően, kedvesen szólt pár szót. A Lány csodálkozott (vagy annyira nem is) amikor a fiú feltette neki a kérdést:

- Nincs kedves eljönni velünk a hétvégén a felvonulásra? Ne ijedj meg, rengeteg heteró barátunk van, aki rendszeresen velünk tart. Fontosak számukra is a céljaink, tudod, a kirekesztés, hátrányos megkülönböztetés megszüntetése. Nem beszélve arról, hogy a felvonulás forgatagában ők is ugyanúgy énekelnek, táncolnak, nagyon jól érzik magukat.

                A lány gondolkodott egy sort. Tulajdonképpen a hétvégére nincs programja, jól jönne egy kis kikapcsolódás, ami egy icipicit feledtetné a bánatát. Furcsa és szokatlan volt számára ez a helyzet, bár igazán nem voltak előítéletei, de emberjogi aktivistának sem vallotta magát.

                Eljött a hétvégén az a bizonyos nap, találkozott a Fiúval a megbeszélt helyen, csatlakozott a társaságához. Annyira magával ragadta a felvonulás forgataga, hogy észre sem vette, hogy eltelt pár óra. Annyi ereje volt, hogy hazaérjen, a barátnőinek szánt rituális SMS-eket is inkább holnapra halasztotta. Azért elalvás előtt átfutott az agyán egy gondolat: Aki bántja a melegeket, ezentúl velem gyűlik meg a baja.

Felhő-Csillag

                Ott tartottunk, hogy a kis tündér és a kis csillag örök életre szóló barátságot kötöttek. Ez ugyan némi kérdést vethet fel, mert megkérdezhetjük, hogy mi tart örökké. Illetve, mi az, ami a mi életünkben örökké tarthat. A másik kérdés az, hogy vannak-e tündérek. Valahol azt olvastam, hogy a barátok azok az angyalok, akiknek nincsenek szárnyaik. A tündérek is lehetnek barátok, vagy bárki más fontos ember az életünkben. Akit nem szeretnénk elveszíteni. Akit akaratunk ellenére is sajnos megbántunk, és ez nagyon fáj. Mert mi, emberek olyanok vagyunk, hogy megbántjuk, megsebezzük egymást. Még a legdrágábbat is, a legkedvesebbet, a legfontosabbat is. Sajnos, csak azt tudjuk mondani, hogy bocsánat, de legszívesebben mást mondanék. Amit mondanék, azt nem lehet szavakkal kifejezni. Valami olyasmit mondanék, hogy sajnálom, hogy megbántottalak. Akaratomon kívül. Mert magamra figyeltem és nem Rád. Te egy drága kincs vagy számomra és ezt most figyelmen kívül hagytam, mert nem vigyáztam arra a kincsre, úgy, ahogy szerettem volna.

                A kis csillag és a kis tündér sokat beszélgettek. Vigyáztak egymásra, figyeltek egymásra és alig várták, hogy újra találkozzanak. Lehet, hogy egy nap több órát is együtt lehettek, volt, amikor csak pár perc jutott nekik, de azt a keveset is igyekeztek megbecsülni. Sajnos, elérkezett az ősz és utána a tél. Az eget sűrű felhők kezdték el borítani. Nagyon szomorú lett a tündér és a csillag is. Hiába várták, hogy újra találkozzanak, csak a borult eget, a sűrű, fekete felhőket és némelykor a cseperésző esőt látták. Egyiküknek sem volt olyan lelki társa, akivel olyan jól elbeszélgettek volna. A kis csillag próbálta megtalálni a kis tündért, de csak a legközelebbi felhőig láthatott. Akárhogy igyekezett, nem látott tovább. A kis tündér hiába kémlelte az eget, ő sem látott mást, csak homályos foltokat. A szívük mélyén tudták, hogy ott van a másik, tudták, hogy egymást várják, hogy ők már elválaszthatatlanok. Nagyon nehéz ez két olyan magányos léleknek, akinek nincs más társa. Akik ennyire megbíznak a másikban, szinte vakon egymásra bízzák a legféltettebb titkaikat is. Akiknek a másik pótolhatatlan. Tudta a kis csillag, hogy ott van a kis tündér és viszont, de akkor is nehezen tudták elviselni, hogy nem találkozhatnak, nem beszélhetnek, vagy, nem hallgathatnak együtt. Szinte örökkévalóságnak tűnt számukra, hogy el kellett viselniük egymás hiányát. Egy pillanatra sem gondoltak arra, hogy más társat keressenek. Olyan lelki kapocs alakult ki közöttük, olyan egyértelmű szövetséget kötöttek, hogy fel sem merült, hogy ez a kötődés megszakadhat.

                Telt, múlt az idő, a télre ismét tavasz jött, a felhők annak rendje és módja szerint elrepültek távoli vidékek felé. A puha kék ég bársonya ismét láttatni engedte a kis csillagot, a Hold ezüst fénye csillámló fénnyel vette körül a kis tündért. Könnyes szemük szavak nélkül is elárulta, hogy mennyire örülnek a viszontlátásnak. Nézték, csak nézték egymást percekig vagy talán órákig is, miután meg tudtak szólalni. Az a szép, áhítatos csend elárulta, hogy talán semmi nem tart örökké, de egyvalami változatlan, hogy csillag nem élhet tündér nélkül és tündér nem élhet csillag nélkül.