Hit-humor-hűség

Ha 10-15 évvel ezelőtt találkozol velem, azt valószínűleg azt gondoltad rólam, hogy egy elég konzervatív hívő vagyok. Rendszeresen jártam a gyülekezetbe, hetente többször is, igyekeztem egyre több feladatot és szolgálatot vállalni. Szívemen viseltem az egész közösség ügyét, szerettem beszélgetni a testvérekkel, volt, akit rendszeresen látogattam is. Meg voltam róla győződve, hogy nekem csak hívő barátaim lehetnek és majd azon a szép napon életem párját is a gyülekezetben találom meg.

Komolyan vettem a tanítást, igyekeztem a szerintem Isten által elém állított zsinórmérték szerint élni. Számomra a nyaralást a nyári hitmélyítő táborok jelentették. Szabadságom-szabadidőm nagy részét is a hitmélyítő alkalmakon, gyülekezeti szemináriumokon, hétvégéken töltöttem. Igyekeztem sokat foglalkozni az igével, bíztam abban, hogy Isten elrendezi az én romos életemet is. Minden nap éreztem Isten közelségét, erejét. Rengeteg energiát szabadított fel bennem.

Később lassan-lassan kezdtem magányosnak érezni magam. A helyi közösségben nem találtam rokonlélekre. a korábban nagy becsben tartott alkalmak is kiüresedtek. A korosztályom nem képviseltette már magát, szolgálatra nem kértek fel, így a további részvételt szükségtelennek tartottam. Úgy éreztem, hogy szabályok, elvárások vannak, de nincs meg az a nyugodt, bizalmi légkör, ahol töltekezhetek. Úgy éreztem, hogy engem tesznek felelőssé a különösen nehéz családi helyzetem miatt is. Egyre kevesebb lett az öröm, több a fájdalom.

Aztán részben saját döntésem miatt, részben talán a (számomra nem létező) véletlenek összejátszásának köszönhetően alapvetően megváltozott az életem. Sok-sok csalódás, kiábrándulás után, elköltöztem a városomból, ami azt is jelentette, hogy otthagytam az addig bölcsőmnek tartott gyülekezetemet. Talán tudtam, hogy mit akarok, talán csak azt, amire vágyok. Talán tudtam, hogy mit szeretnék, talán csak azt tudtam, hogy mit nem szeretnék.

Továbbra is fontosnak tartottam, hogy találjak gyülekezetet. Ugyan rendszeresen jártam közösségbe, de igazi lelki otthont nem találtam. És itt jön be az, hogy Isten a maga sajátságos humorérzékével elkezdte felnyitni a szemem. Ugyan közösséget nem találtam, de kaptam világi barátokat. Jelenleg is a három, hozzám legközelebb álló ember nem hívő. Kezdett felnyílni a szemem rengeteg értékre, amiktől távol tartottam magam, csak azért mert nem hívő. Kezdtem nyitottabb lenni, és az egyértelmű elutasítás helyett kíváncsi lettem. Kicsit más szemszögből, más mércével látom a dolgokat. szépen fogalmazva az Ige betűje helyett annak szelleme szerint szeretnék élni.

Továbbra is fontos a hit, Isten életem egyedüli mércéje. Gondviselőm, vigasztalóm. Csak már én nem úgy vagyok a magam mércéje, ahogy addig voltam. A korábban tapasztalt elutasítás, háttérbe szorítottság ugyan még mindig fáj, de kaptam helyette olyan élményeket, megtapasztalásokat, amikor érezhettem, hogy fontos vagyok és szükség van rám.

Végül, de nem utolsósorban, még egy lényeges kérdésben megváltozott az addig megingathatatlannak hitt nézőpontom... De ez már egy másik történet.

Világhálószövő álomlélek

           Szokásos napnak indult. Késésben sem volt, a vonat is időben jött, gond nélkül beért a munkahelyére. A munkanap sem tartogatott meglepetést, a szokásos mederben folyt minden. Végezte a feladatát, ahogy eddig is szokta, a munkatársak szereztek neki néhány vidám és kevésbé vidám pillanatot, de ebben sem volt semmi rendkívüli. A munkaidő leteltével ment az edzőterembe, előtte beugrott a kedvenc pékségébe, mókázott az eladókkal. torna után hazament. A vonat akkor sem késett, különösebb izgalmak nélkül meg is érkezett.

                Otthon bekapcsolta a gépét, rávetette magát a facebook-ra. Jó dolognak tartotta, hogy beszélgethet távol élő ismerőseivel, akikkel csak ritkán találkozhat. Megtudhat híreket, rendezvényeket. Van egy pár csoportja, akikkel rendszeresen beszélget. Jó, hogy van kitől megkérdezni, hogy az esti koncert mikor kezdődik, van-e nyitva bolt a közelben, esetleg melyik fogorvoshoz érdemes elmenni. Szeretett a facebook-on lógni, most mégis valami nyugtalanította. Gyakran panasszal árasztották el az emberek az oldalukat. Rossz érzés töltötte el, hogy sokan csak nyavalyogni, szenvedni tudnak. Nem mintha nem esett volna meg rajtuk a szíve, de egy idő után már lehangoló, hogy egyesek csak a rosszat, a fájdalmat látják meg, arról szól az életük. Átverték, becsapták, elhagyták, meglopták. Elütötték, lerombolták, belerúgtak, félrelökték, nekimentek. Mintha csak rossz történhetne az emberrel, és a jót nem tudja észrevenni (vagy talán nem is akarja…). A másik, ami idegesíti és bosszantja, ha valaki túl sűrűn az egzotikus nyaralásáról, vadonatúj, méregdrága autójáról és hasonló sikerekről posztol. Nem mintha irigy lenne más örömére, sikerére, de sokszor az ilyen megosztásoknak van egy dicsekvés-szerű felhangja. Aki közzéteszi, ki szeretné nyilvánítani, hogy megengedhet magának olyan dolgokat, amikről más, egyszerű földi halandó álmodni sem mer. Ráadásul, ha az a bizonyos földi halandó az átlagnál érzékenyebb, több ilyen megosztás után lúzernek, szerencsétlennek, értéktelennek fogja magát érezni. Ami természetesen nem fedi a valóságot, mert rengeteg öröm éri nap, mint nap, de mégis…

                Pont ennek következtében eszébe jutott valami. Miért ne oszthatná meg élete apró, vidám-bolondos, komoly-szomorú történéseit. Figyelve a többiekre, hogy lehetőleg senki ne érezze túlzottan panaszkodósnak, ön-sajnáltatónak, de dicsekvősnek sem. Talán, ami a legfontosabb, mindenki érezze meg, hogy akár öröm, akár bánat ér minket, ott van mögöttünk Isten, akinek a kegyelméből elhordozhatjuk a rosszat, és akinek az örömeinkért hálát adhatunk. Gondolkozott egy kicsit, aztán belevágott… Megosztotta az ajándék-narancs miatt érzett örömét, az ellopott mobiltelefon miatti bosszúságát. Megosztotta, ha lekéste a vonatot és azt is, hogy kedvesen mosolygott rá az eladó. Természetesen ezek apróságok. Olyan dolgok, amelyek mindannyiunkkal megtörténhetnek és talán naponta meg is történnek. Éppen ezért érezheti mindenki a sajátjának. Amiben különbözünk, az talán az, hogy a többség azt mondja, hogy szerencse, véletlen, a figyelmetlenség következménye vagy éppen ellenkezően a jó munka jutalma. De a lényeg, ami miatt ebbe belefogott, hogy minél többen megtudják, hogy ez Kegyelem. Kegyelem, ami éltet, erőt ad, felemel, átsegít… És éppen ezért, ami nélkül élni sem érdemes.

Előhang

Ha lenne gyerekem, sokat mesélnék neki. Vidám és szomorú meséket. Mesélnék arról, hogy milyen rossz kiközösítettnek lenni. Gyerekként szembesülni sok kudarccal, keserűséggel, fájdalommal. Mesélnék arról, hogy milyen érzés kilógni a sorból, mindig kívülállónak lenni. Mesélnék a gúnyolódásról, a z egymás háta mögötti kibeszélésről, a sehova nem tartozás érzéséről. Mesélnék a soha be nem gyógyuló sebekről.

Mesélnék az örömökről. A sikerélményekről, arról, hogy milyen mámorító tud lenni örülni a kis dolgoknak. Madárdalra kelni, a metróból kijőve rácsodálkozni egy épület szépségére, énekelni és közben kiszakadni a valóságból. Repülni feljebb és feljebb, magasabbra… Megérezni, hogy milyen, amikor megszűnik körülöttünk a világ. Úgy belefeledkezni egy könyvbe, mintha nem is lenne holnap. Vizsgára készülni teljesen elkeseredetten és közben a száraz adatok és képletek mögött meglátni a rendező elvet, a csodát. Örülni barátoknak, találkozásoknak. Rájönni, hogy vannak, akik hasonlóan gondolkodnak. Akiknek fontos a másik ember. Érték adni, teremteni, szeretni.

Mesélnék arról, hogy a felnőttek világa sem egyszerűbb, mint a gyerekeké. Nem csak abban különbözik, hogy nem kell ebéd után aludni. Mesélnék arról, hogy milyen nehéz és egyben felemelő feladat talpon maradni. Romokból építkezni, soha be nem gyógyuló sebekkel együtt élni. Hiányból, hátrányból tőkét kovácsolni. Miközben tesszük a dolgunkat, lesz, aki enyhít a magányunkon. ajándékba kapunk embereket, akik megerősítenek minket abban, hogy jó, amit csinálunk. Hogy megéri jónak lenni. Nem igaz, hogy a világot negatív erők uralnák. Ha nem a pozitív uralná, már rég elpusztította, felemésztette volna önmagát.

Mesélnék arról, hogy a nehézség, nem feltétlenül rossz, tekinthetünk rá megoldandó feladatként, próbatételként, amiből megerősödve kerülhetünk ki. Nekünk butaság a szerencsében bízni, de talán minden nap a jól elvégzett munka örömével mehetünk aludni. Egész életünkben dolgozni kell, nem keveset, de boldogok lehetünk, mert megláthatjuk a szépséget, az örömöt ott is, amit a többség észre sem vesz.

Mivel nincs gyerekem, ezért nektek mesélek… Arról, hogy milyen érzés folyton kilógni a sorból, mindig kívülállónak lenni. Milyen érzés az örömöt meglátni a legváratlanabb helyzetekben is. Örülni barátnak, találkozásoknak…

Lány a parkból

                Alig látott át a sűrű könnyfátylán. Gondolta, persze, hogy nincs jövője a kapcsolatuknak. Sejtette, már régóta, hogy búcsút kell mondaniuk egymásnak. Mégis, sokáig áltatta magát, hogy megmenthető, hogy újra tudják kezdeni. Persze, magának sem vallotta be, hogy ez csak hiú ábránd és csak a képzelt biztonság, a valakihez tartozás öröme miatt ragaszkodik a párjához. Persze, a büszkeségét is bántotta, hogy nem ő mondta ki az utolsó szót. Vége. Nincs tovább. Soha többé.Ennyi volt.

                Furcsa volt számára is, aki mindig kerülte a nyilvánosságot és titkolta az érzelmeit, hogy pont a folyó melletti parkban lévő padon engedett szabad folyást a könnyeinek. Szép, verővényes szombat délután volt, szinte minden pad foglalt volt. Csókolózó szerelmesek, unokákkal játszó nagymamák, trécselő tini lányok-egyik sem szokatlan látvány errefelé. Örültek a szép időnek, a lehetőségnek, hogy a szabadban lehetnek, és persze egymásnak. Senki ügyet sem vetett a magányosan sírdogáló lányra.

                Kivéve, persze egy valakit. Nem szólt semmit, csak egy papír zsebkendőt nyújtott a lány felé, az elázott másik helyett. Nem is kérdezett semmit, vannak olyan helyzetek, amikor szavak nélkül is tudjuk, mit gondol a másik. Inkább hallgatunk, mintsem fokozzuk a fájdalmát, akár tapintatlansággal, akár tolakodással vagy meg nem értéssel. Gondolta a Fiú, hogy mi lehet a baj, nem is faggatózott, nem kérdezett semmit, csak érdeklődve fürkészte a lány még mindig könnyes szemét. A Lány rögtön észrevette. Nem, nem az öltözékéből, mert az nagyon visszafogott volt, nem is a viselkedéséből, az sem árult el semmit. Talán a lényéből áradt valami finomság, lágyság, amiből következtethetett arra, hogy a Fiú más. Nem ijedt meg tőle, a frissen szerzett seb, a szakítás okozta fájdalom annyira lekötötte lelkileg-szellemileg, hogy bele sem gondolt, hogy épp egy vadidegennek kezdi éppen elmesélni a szerelmi bánatát. Nem akarta untatni a beszélgetőpartnerét. Úgyis tudta, miről van szó, a legtöbb ember élete során többször is átesik ilyesmin. A Fiú megértően, kedvesen szólt pár szót. A Lány csodálkozott (vagy annyira nem is) amikor a fiú feltette neki a kérdést:

- Nincs kedves eljönni velünk a hétvégén a felvonulásra? Ne ijedj meg, rengeteg heteró barátunk van, aki rendszeresen velünk tart. Fontosak számukra is a céljaink, tudod, a kirekesztés, hátrányos megkülönböztetés megszüntetése. Nem beszélve arról, hogy a felvonulás forgatagában ők is ugyanúgy énekelnek, táncolnak, nagyon jól érzik magukat.

                A lány gondolkodott egy sort. Tulajdonképpen a hétvégére nincs programja, jól jönne egy kis kikapcsolódás, ami egy icipicit feledtetné a bánatát. Furcsa és szokatlan volt számára ez a helyzet, bár igazán nem voltak előítéletei, de emberjogi aktivistának sem vallotta magát.

                Eljött a hétvégén az a bizonyos nap, találkozott a Fiúval a megbeszélt helyen, csatlakozott a társaságához. Annyira magával ragadta a felvonulás forgataga, hogy észre sem vette, hogy eltelt pár óra. Annyi ereje volt, hogy hazaérjen, a barátnőinek szánt rituális SMS-eket is inkább holnapra halasztotta. Azért elalvás előtt átfutott az agyán egy gondolat: Aki bántja a melegeket, ezentúl velem gyűlik meg a baja.

Újabb agyrémek avagy a vendég(nem)szeretet sziporkái

                Gyerekoromban nagyon szerettem vendégsége járni. Volt benne valami izgalmas, hogy elmegyünk otthonról, találkozunk rég nem látott ismerősökkel, barátokkal. Bár az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy mi a rokonainkhoz, unokatestvérekhez is úgy mentünk, mintha vendégségbe mennénk. A vérségi köteléken túl nem volt köztünk semmiféle lelki kapcsolat. Most már nem szeretek annyira vendégségbe járni. Valahogy feszélyezve érzem magam. A vendégnek jól kell viselkedni, fegyelmezettnek kel lenni, igazán nem lazulhat el Az a jó, ha úgy vagyunk részei egymáséletének, hogy nem vendégek vagyunk egymás számára, hanem otthon érezhetjük magunkat a másiknál. Nemszeretem a muszáj-vendéglátásokat. Akkor is, ha udvariasságból történik és tényleg a jó szándék vezérli, de akkor is van egy kötelező jellege, ami zavarni szokott.

                Nemrég voltam egy barátnőmnél, határozottan nem vendégségben. Megosztottunk egymással egy pár humoros mozzanatát az életünknek, természetesen a vendéglátással kapcsolatosan. Egyik családtagjához ment karácsony előtt. Igaz, hogy megkínálta ezzel-azzal, de utána elővette a kis seprűt, a közepes seprűt, a nagy seprűt és elkezdte a lakást kiglancolni. Szegénykének csak az kerülte el a figyelmét, hogy valakit meghívott magához. Lehet, hogy a következő vendéget nagyobb becsben részesíti, és a tiszteletére rendbe hozza a lakást. De akkor sem kellene a másikat megbántani azzal, hogy nem foglalkozunk vele. Nem lehet az ilyesmivel mit tenni, csak egy vállrándítással elintézni. Számomra hasonló történet volt, amikor egyik ismerősöm meghívott magához. Volt ott nála egy másik közös ismerősünk vidékről, örültem nagyon a viszontlátásnak, mert nagyon ritkán találkozunk. Egyszer csak megkérdezte, hogy nem zavarna-e ha bekapcsolná a tévét. Na ez az, amitől én agyfaszt kapok. Lehet, hogy szüleink-nagyszüleink idejében a tévé nagy szám volt, és hokedlivel a hónuk alatt mentek az emberek a szomszédhoz tévézni. Engem akkor is idegesít, nem szeretek akkor beszélgetni, ha közben szól a tévé. Lehet rajta csodálkozni, finoman szólva, kiakadtam.

                Természetesen rengeteg történetünk van arról is, hogy a szerelők, iparosok, kiváltképp a férfiak hogyan tudják hülyének nézni a nőket. Vett nemrég egy autót, amit, biztos, ami biztos, elvitt egy szerelőhöz. Kifizetett érte több tízezer forintot, de egy idő után jelentkezett rajta valami hiba. természetesen bízunk a férfi ismerőseinkben, és nem rohanunk rögtön a szerelőhöz. ő is így tett. a nagyon okos hímneműek rögtön arra gyanakodtak, hogy a szerelő nem cserélte ki a levegőszűrőt. Ez valóban hatalmas logikára vallana, ugyanis, ha képesek vagyunk kifizetni egy több tízezer forintos számlát, miért kellene egy pár ezer forintos levegőszűrőt ellopni. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ezt a kedves történetet Esztergom-Dorog között autózva mesélte el nekem, és amikor kiszálltunk az autóból, úgy elkezdtem röhögni, hogy az Izabellának (barátnőm lánya) ajándékba szánt süti igencsak veszélyben volt. Azóta, ha csak arra gondolok, hogy levegőszűrő, nem nagyon tudom magam türtőztetni. Hogy mi köze ennek a vendégséghez? Talán az, ha mi találkozunk, tényleg úgy érzem, hogy hazamennék. Nem csak azért, mert az életem legboldogabb éveit Dorogon töltöttem, hanem azért is, mert valami olyan kapocs van közöttünk, amiről nem lehet beszélni, csak érezni lehet.

                Igen, jól sejtitek, valami frappáns befejezés kellene… Több évtizedes, keresztény közösségekben történő mozgolódásom alatt egymilliószor felhívták a figyelmemet arra, hogy milyen fontos a vendégszeretet. Erről csak annyi jut eszembe, hogy ha valaki csak kegyes szövegeket pofázik és fontosnak tartja, hogy a világ összes emberén segítsen, éppen csak az marad ki belőle, aki mellett van és szükséget szenved, na az ilyen ember menjen a picsába.