Világhálószövő álomlélek

           Szokásos napnak indult. Késésben sem volt, a vonat is időben jött, gond nélkül beért a munkahelyére. A munkanap sem tartogatott meglepetést, a szokásos mederben folyt minden. Végezte a feladatát, ahogy eddig is szokta, a munkatársak szereztek neki néhány vidám és kevésbé vidám pillanatot, de ebben sem volt semmi rendkívüli. A munkaidő leteltével ment az edzőterembe, előtte beugrott a kedvenc pékségébe, mókázott az eladókkal. torna után hazament. A vonat akkor sem késett, különösebb izgalmak nélkül meg is érkezett.

                Otthon bekapcsolta a gépét, rávetette magát a facebook-ra. Jó dolognak tartotta, hogy beszélgethet távol élő ismerőseivel, akikkel csak ritkán találkozhat. Megtudhat híreket, rendezvényeket. Van egy pár csoportja, akikkel rendszeresen beszélget. Jó, hogy van kitől megkérdezni, hogy az esti koncert mikor kezdődik, van-e nyitva bolt a közelben, esetleg melyik fogorvoshoz érdemes elmenni. Szeretett a facebook-on lógni, most mégis valami nyugtalanította. Gyakran panasszal árasztották el az emberek az oldalukat. Rossz érzés töltötte el, hogy sokan csak nyavalyogni, szenvedni tudnak. Nem mintha nem esett volna meg rajtuk a szíve, de egy idő után már lehangoló, hogy egyesek csak a rosszat, a fájdalmat látják meg, arról szól az életük. Átverték, becsapták, elhagyták, meglopták. Elütötték, lerombolták, belerúgtak, félrelökték, nekimentek. Mintha csak rossz történhetne az emberrel, és a jót nem tudja észrevenni (vagy talán nem is akarja…). A másik, ami idegesíti és bosszantja, ha valaki túl sűrűn az egzotikus nyaralásáról, vadonatúj, méregdrága autójáról és hasonló sikerekről posztol. Nem mintha irigy lenne más örömére, sikerére, de sokszor az ilyen megosztásoknak van egy dicsekvés-szerű felhangja. Aki közzéteszi, ki szeretné nyilvánítani, hogy megengedhet magának olyan dolgokat, amikről más, egyszerű földi halandó álmodni sem mer. Ráadásul, ha az a bizonyos földi halandó az átlagnál érzékenyebb, több ilyen megosztás után lúzernek, szerencsétlennek, értéktelennek fogja magát érezni. Ami természetesen nem fedi a valóságot, mert rengeteg öröm éri nap, mint nap, de mégis…

                Pont ennek következtében eszébe jutott valami. Miért ne oszthatná meg élete apró, vidám-bolondos, komoly-szomorú történéseit. Figyelve a többiekre, hogy lehetőleg senki ne érezze túlzottan panaszkodósnak, ön-sajnáltatónak, de dicsekvősnek sem. Talán, ami a legfontosabb, mindenki érezze meg, hogy akár öröm, akár bánat ér minket, ott van mögöttünk Isten, akinek a kegyelméből elhordozhatjuk a rosszat, és akinek az örömeinkért hálát adhatunk. Gondolkozott egy kicsit, aztán belevágott… Megosztotta az ajándék-narancs miatt érzett örömét, az ellopott mobiltelefon miatti bosszúságát. Megosztotta, ha lekéste a vonatot és azt is, hogy kedvesen mosolygott rá az eladó. Természetesen ezek apróságok. Olyan dolgok, amelyek mindannyiunkkal megtörténhetnek és talán naponta meg is történnek. Éppen ezért érezheti mindenki a sajátjának. Amiben különbözünk, az talán az, hogy a többség azt mondja, hogy szerencse, véletlen, a figyelmetlenség következménye vagy éppen ellenkezően a jó munka jutalma. De a lényeg, ami miatt ebbe belefogott, hogy minél többen megtudják, hogy ez Kegyelem. Kegyelem, ami éltet, erőt ad, felemel, átsegít… És éppen ezért, ami nélkül élni sem érdemes.