Belevágtam

                Igen, most, hogy már külön facebook-oldalt is létrehoztam a portékáimnak, nem is tudnám titkolni. Ez az, amin töröm a fejem, már hónapok óta. Rengeteg kétség van még bennem, de a lendület, a lelkesedés még nagyobb. Igen, nem titkolt célom ezzel az, hogy pénzt keressek.  Mert ugyan ki az, aki nem szeretne azzal pénzt keresni, amit szeret is? De bennem sokkal több van annál, mint, hogy csupán egy bevételi forrásként tekintsek a kézművességre. Sőt, idegenkedek is egy kicsit tőle. Az az egy dolog ad erőt (most még), hogy én is fizetek több szolgáltatásért, fizetek kézműves termékekért is. Mégpedig azért, mert számomra fontosak. Fontos az alkotó vagy az a személy, aki a szolgáltatást nyújtja. Igen, nagyon sok dolog lehet értékes, ami nem kézzelfogható. Áldoz rám az idejéből, rám figyel, segít...

                Szeretnék adni. Szeretném azt továbbadni, amit én is megtapasztaltam a kézműveskedés során, mert ez több, mint tevékenység. Benne van a szívem, a lelkem, a gondolataim. Szeretném elmondani, hogy ez egyfajta terápia, gyógyszer volt számomra. Minden alkotó tevékenység nem csak egy tárgyról vagy bármiféle végeredményről szól. Az szól egy egész folyamatról, a tervezgetésről, egyátalán arról, hogy van valamim, amit szeretnék megmutatni. Ha úgy tetszik, megvan a saját üzenetem. Szerintem az élet nem csupán arról szól, hogy két évszám között egy kötőjel, és nem is arról, hogy felkelek, dolgozom, lefekszem, és persze közben annyi pénzt keresek, hogy ne legyenek komoly anyagi gondjaim. Az élethez hozzátartoznak az élmények, a rácsodálkozás valami szépre. Kell, hogy megálljunk. Vagy legalább lassítsuk a lépteinket, bármennyire azt diktálná az eszünk, hogy siessünk. Kell, hogy ne racionálisan döntsünk. Hogy valamire az legyen a válasz, hogy azért, mert szép, mert jó, mert tetszik. Kell, hogy beszéljünk egymással, közben hassunk a másikra, miközben a másik is hat ránk. Kell, hogy elcsodálkozzunk, hogy meghatódjunk. Hogy együtt nevessünk. Szeretném megmutatni, hogy az élet szép. Nem attól, hogy egymondatos mantrákat ismételgetünk, nem is attól, hogy elhatározzuk, hogy mától pozitív gondolkodásúak leszünk. Hanem attól, hogy vállaljuk magunkat, az életünket úgy, ahogy van. Szeretném megmutatni, hogy a nehézség nem biztos, hogy végállomás, és a boldogság nem azt jelenti, hogy mindenem megvan, hanem azt, hogy boldog vagyok annak ellenre. Hogy szeretnék színt vinni a világba. Nem az én uam az egyedüli megoldás, de egy út lehet ahhoz, hogy megtaláltam a boldogságot.

                Igen, ez kockázattal jár. Mert mi lesz, ha senki nem lesz rám kíváncsi? Mi lesz, ha nem kell, amit adnék? Hát, szerintem semmi. Csak annyi, hogy azzal a tudattal fogom álomra hajtani a fejem, hogy legalább megpróbáltam. És álmodok tovább, mert az álmomat soha nem adom fel.

Szeretet-himnusz modernül

                Ha minden Istentiszteleten részt veszel, elsőként érkezel minden bibliaórára, nélküled nem rendeznek meg egy rendezvényt sem, de szeretet nincs benned, mindez semmit sem ér. Ha három napig sütsz-főzöl minden szeretetvendégség előtt, mert ki szeretnél tenni magadért, de ha nem leszel kedves a többi gyülekezeti taggal, azokkal főleg, akik semmit sem hoztak, hiábavaló minden igyekezeted. Ha hetekig imádkozol a konfirmandus ifjakért, meghatódva tekintesz a keresztelendő gyerekekre, szülőkre, keresztszülőkre, de lenézed őket azért, mert ők mások, és nem találod velük a közös hangot, mert még soha nem jártak gyülekezetbe, az imád a plafonról vissza fog pattanni.

                Ha minden nap olvasod a Bibliát, de félrelököd a boltban a többi vásárlót, nem szólsz a pénztárosnak, ha többet ad vissza (de ha kevesebbet, akkor persze…), ha kevesebbnek tartod magadnál, akinek más a bőrszíne, nemi hovatartozása, vallása, mint a tiéd, akkor akár a billegő szék alá vagy ajtókitámasztásra is használhatod a Bibliádat. Ha vizesre sírod a párnádat, látva az afrikai éhezőket, koszovói menekülteket, de a melletted ülő embertől meg sem kérdezed, hogy van, felesleges a kereszt a nyakadban. Ha hamarabb kérdezed meg újdonsült ismerősöd iskolai végzettségét, felekezeti hovatartozását, mint a nevét, akkor poháralátétnek is használhatnád a keresztleveled. Ha a koldusnak mindig odavetsz egy kis alamizsnát, de nem veszed észre, ha a kollégád éhes, hiába fizeted mindig szigorú rend szerint a tizedet.

                A szeretet bolond, amikor fizetés előtt az utolsó két ezresedből az egyiket odaadod egy barátodnak. A szeretet irracionális, mint amikor a többiek szerint hitetlen emberekkel veszed magad körül, és igazabb barátokra találsz a személyükben, mint bármely testvérben. A szeretet becsukja néha a szemét, mint amikor nem vágsz vissza annak, aki téged bántott. A szeretet nem kárörvendő, mert tudja, hogy hasonló helyzetben neki sem esne jól. A szeretet követi a divatot, mint amikor a nagymama elmélyed az okostelefonok világában, hogy bevágódjon az unokái előtt, bebizonyítva, hogy nem olyan régimódi. A szeretet bohókás, mint amikor a jó tanuló diák engedi, hogy a matekleckét elmagyarázza neki a gyengébb képességű társa, mert szeretné látni a szemében a csillogó örömöt. A szeretet engedi nyerni a kisebbet a társasjátékban, és könnyes lesz a szeme, a ő mégis rájön a turpisságra.

                A szeretet úgy teszi magasra a lécet, hogy a mércét a szívedhez illeszti. A szeretet szeretné, hogy minden nap fejlődnél, de ha elesel vagy sikertelenül veszel egy-egy akadályt, megfogja a kezed és türelmesen visszavezet a rajtvonalhoz. A szeretet szeretné, ha fájnának a bűneid, de soha semmit nem olvas a fejedre, nem dörgöl az orra alá. A szeretet megvárja, amíg eljutsz odáig, hogy neked fájjon. A szeretet tudja, milyen vagy, mégis végigjártan érted a keresztutat és meghalt érted, és örül minden megtérőnek. A szeretet soha nem megy ki a divatból, mint ahogy a példaképünk, Jézus sem.

Világhálószövő álomlélek

           Szokásos napnak indult. Késésben sem volt, a vonat is időben jött, gond nélkül beért a munkahelyére. A munkanap sem tartogatott meglepetést, a szokásos mederben folyt minden. Végezte a feladatát, ahogy eddig is szokta, a munkatársak szereztek neki néhány vidám és kevésbé vidám pillanatot, de ebben sem volt semmi rendkívüli. A munkaidő leteltével ment az edzőterembe, előtte beugrott a kedvenc pékségébe, mókázott az eladókkal. torna után hazament. A vonat akkor sem késett, különösebb izgalmak nélkül meg is érkezett.

                Otthon bekapcsolta a gépét, rávetette magát a facebook-ra. Jó dolognak tartotta, hogy beszélgethet távol élő ismerőseivel, akikkel csak ritkán találkozhat. Megtudhat híreket, rendezvényeket. Van egy pár csoportja, akikkel rendszeresen beszélget. Jó, hogy van kitől megkérdezni, hogy az esti koncert mikor kezdődik, van-e nyitva bolt a közelben, esetleg melyik fogorvoshoz érdemes elmenni. Szeretett a facebook-on lógni, most mégis valami nyugtalanította. Gyakran panasszal árasztották el az emberek az oldalukat. Rossz érzés töltötte el, hogy sokan csak nyavalyogni, szenvedni tudnak. Nem mintha nem esett volna meg rajtuk a szíve, de egy idő után már lehangoló, hogy egyesek csak a rosszat, a fájdalmat látják meg, arról szól az életük. Átverték, becsapták, elhagyták, meglopták. Elütötték, lerombolták, belerúgtak, félrelökték, nekimentek. Mintha csak rossz történhetne az emberrel, és a jót nem tudja észrevenni (vagy talán nem is akarja…). A másik, ami idegesíti és bosszantja, ha valaki túl sűrűn az egzotikus nyaralásáról, vadonatúj, méregdrága autójáról és hasonló sikerekről posztol. Nem mintha irigy lenne más örömére, sikerére, de sokszor az ilyen megosztásoknak van egy dicsekvés-szerű felhangja. Aki közzéteszi, ki szeretné nyilvánítani, hogy megengedhet magának olyan dolgokat, amikről más, egyszerű földi halandó álmodni sem mer. Ráadásul, ha az a bizonyos földi halandó az átlagnál érzékenyebb, több ilyen megosztás után lúzernek, szerencsétlennek, értéktelennek fogja magát érezni. Ami természetesen nem fedi a valóságot, mert rengeteg öröm éri nap, mint nap, de mégis…

                Pont ennek következtében eszébe jutott valami. Miért ne oszthatná meg élete apró, vidám-bolondos, komoly-szomorú történéseit. Figyelve a többiekre, hogy lehetőleg senki ne érezze túlzottan panaszkodósnak, ön-sajnáltatónak, de dicsekvősnek sem. Talán, ami a legfontosabb, mindenki érezze meg, hogy akár öröm, akár bánat ér minket, ott van mögöttünk Isten, akinek a kegyelméből elhordozhatjuk a rosszat, és akinek az örömeinkért hálát adhatunk. Gondolkozott egy kicsit, aztán belevágott… Megosztotta az ajándék-narancs miatt érzett örömét, az ellopott mobiltelefon miatti bosszúságát. Megosztotta, ha lekéste a vonatot és azt is, hogy kedvesen mosolygott rá az eladó. Természetesen ezek apróságok. Olyan dolgok, amelyek mindannyiunkkal megtörténhetnek és talán naponta meg is történnek. Éppen ezért érezheti mindenki a sajátjának. Amiben különbözünk, az talán az, hogy a többség azt mondja, hogy szerencse, véletlen, a figyelmetlenség következménye vagy éppen ellenkezően a jó munka jutalma. De a lényeg, ami miatt ebbe belefogott, hogy minél többen megtudják, hogy ez Kegyelem. Kegyelem, ami éltet, erőt ad, felemel, átsegít… És éppen ezért, ami nélkül élni sem érdemes.

Kacatok a Hu-Morzsákból, a vagy be a (szak)szervezetbe!

                Körülbelül négy éve veszek részt (igyekszem legalábbis) részt venni a szakszervezeti munkában. Tőlem telhetően, lelkesen. nekem ők a családom. Szeretnék most egy pár humoros dolgot megosztani , olyan élményeket, amik a szakszervezettel kapcsolatban értek.

1.       Balatonszemes, ifjúsági tagozati ülés. A vége felé járunk, összegzés, ötletelés. Abban az időben történt pár dolog, amivel kapcsolatban megfogalmazzuk a válaszunkat, reakciónkat. Szeretnénk flash-mobot, villámcsődületet szervezni, többek között az akkoriban megszűnő korengedményes-korkedvezményes nyugdíj kapcsán. A másik téma az akkoriban publikált kutatási eredményhez kötődött, miszerint a három műszakban dolgozó nők körében sokkal nagyobb a mellrák kockázata, mivel egy védő enzim éjszaka termelődik a szervezetben, de ha éjszaka dolgoznak, akkor nem termelődik. a flash-mob ötlet az volt, hogy szatyorból dobáljuk melltartókat. Természetesen a társaság férfi tagjainak nagyon tetszett az ötlet… Utána én szerettem volna elmondani, hogy milyen jó lenne, ha a szakszervezetnek is lenne facebook oldala. (ez még akkor folt, amikor még csak kezdtük kihasználni a közösségi hálóban rejlő lehetőségeket). Mindenki az előttem szóló hölgy hatása alatt volt, így meg sem tudtam szólalni a röhögés és a poénos beszólások miatt. A végén röhögtem én is. Igaz, erős késztetést éreztem, hogy a a kezemben lévő filctollat kihez vágjam? Az első sorban ülő (azóta VDSz országos titkár, nem mellesleg életem fontos eseményének tanúja) kollégához vagy a VDSz szintén első sorban helyet foglaló elnökéhez? Végül máshoz vágtam. Kérlek, ne nézzetek rám hülyén, ha azóta, ha meghallom, hogy a  műszakban dolgozó nők körében fokozott kockázata van a mellráknak, harsány hahotázásban török ki.

2.       Két évvel később, szintén Balatonszemes… de oda el kell jutni. Nem egyedül. A kolléganővel megbeszéltük utazásunk minden részletét. Egy apró dolgot nem kalkuláltunk be, szégyen, nem szégyen, elaludtam. A következő vonat késett. Igen kétséges volt, hogy elérjük-e a buszt. Mindegy, nekiindultunk, lesz, ami lesz. Rohanás a Népligetben („szeretett” metróállomásomon), lépcsőn fül, lépcsőn le, a fülemen is csomagokkal… A pénztárban már nem lehetett jegyet venni (természetesen, így a számlához se jutottunk hozzá), próbálkozzuk a buszon. Amit, ha hajszálon múlt is, de elértünk. Ez azóta is a kedvenc sztorink, emlegetjük, hogy az első közös szervezésünk már legalább sikerrel járt.

3.       A helyszín szintén Balatonszemes. Egy hatalmas asztalt körbeülvén igyekszünk választ találni az élet nagy kérdéseire. A beszélgetés vezetője feltesz öt kérdést, pár perc gondolkozás után megosztjuk egymással, ki mire asszociál. Az első pár kérdéssel nincs is gond, a mondatot hasonlóképpen fejezi be majdnem mindenki. Például a fiúk: szeretik a focit, a lányok: szépek. Az utolsó kérdéssel adódott a „probléma”. Ugyanis őszinte ember lévén, kellő naivitással megáldva, úgy fejeztem be a mondatot, ahogy a szívem diktálta. Miszerint, mondjak magamról egy jellemző mondatot, a részemről így hangzott: szeretek kézimunkázni. Természetesen a fetrengve röhögés nem maradt el. (Adalékként elég az hozzá, hogy igen hamar zavarba jövök. Pár évvel (évtizeddel) ezelőtti történet, nem sokkal m unkába állásom után: kolléganő mesél egy viccet:

-Apu, a kutyák kefélnek!

-Ne nézz oda, kislányom!

-De fáj!

Nem láttam magam a tükörben, de valószínűleg a volt Szovjetunió zászlaja sápadt arcú indián volt hozzám képest. Zavaromat úgy próbáltam (sikertelenül) leplezni, hogy kiszaladtam elmosni a kávés csészéket. Természetesen ezt az esetet utána még évekig emlegették.) Ebből a helyzetből sem jöttem ki jól, mind1, legalább jót röhögtünk, az irónia műfajában egyébként is az öniróniát kedvelem leginkább.