Körülbelül
négy éve veszek részt (igyekszem legalábbis) részt venni a szakszervezeti
munkában. Tőlem telhetően, lelkesen. nekem ők a családom. Szeretnék most egy pár
humoros dolgot megosztani , olyan élményeket, amik a szakszervezettel
kapcsolatban értek.
1.
Balatonszemes, ifjúsági tagozati ülés. A vége
felé járunk, összegzés, ötletelés. Abban az időben történt pár dolog, amivel
kapcsolatban megfogalmazzuk a válaszunkat, reakciónkat. Szeretnénk flash-mobot,
villámcsődületet szervezni, többek között az akkoriban megszűnő
korengedményes-korkedvezményes nyugdíj kapcsán. A másik téma az akkoriban
publikált kutatási eredményhez kötődött, miszerint a három műszakban dolgozó
nők körében sokkal nagyobb a mellrák kockázata, mivel egy védő enzim éjszaka termelődik
a szervezetben, de ha éjszaka dolgoznak, akkor nem termelődik. a flash-mob
ötlet az volt, hogy szatyorból dobáljuk melltartókat. Természetesen a társaság
férfi tagjainak nagyon tetszett az ötlet… Utána én szerettem volna elmondani,
hogy milyen jó lenne, ha a szakszervezetnek is lenne facebook oldala. (ez még
akkor folt, amikor még csak kezdtük kihasználni a közösségi hálóban rejlő
lehetőségeket). Mindenki az előttem szóló hölgy hatása alatt volt, így meg sem tudtam
szólalni a röhögés és a poénos beszólások miatt. A végén röhögtem én is. Igaz, erős
késztetést éreztem, hogy a a kezemben lévő filctollat kihez vágjam? Az első
sorban ülő (azóta VDSz országos titkár, nem mellesleg életem fontos eseményének
tanúja) kollégához vagy a VDSz szintén első sorban helyet foglaló elnökéhez?
Végül máshoz vágtam. Kérlek, ne nézzetek rám hülyén, ha azóta, ha meghallom,
hogy a műszakban dolgozó nők körében
fokozott kockázata van a mellráknak, harsány hahotázásban török ki.
2.
Két évvel később, szintén Balatonszemes… de oda
el kell jutni. Nem egyedül. A kolléganővel megbeszéltük utazásunk minden
részletét. Egy apró dolgot nem kalkuláltunk be, szégyen, nem szégyen, elaludtam.
A következő vonat késett. Igen kétséges volt, hogy elérjük-e a buszt. Mindegy,
nekiindultunk, lesz, ami lesz. Rohanás a Népligetben („szeretett”
metróállomásomon), lépcsőn fül, lépcsőn le, a fülemen is csomagokkal… A
pénztárban már nem lehetett jegyet venni (természetesen, így a számlához se
jutottunk hozzá), próbálkozzuk a buszon. Amit, ha hajszálon múlt is, de
elértünk. Ez azóta is a kedvenc sztorink, emlegetjük, hogy az első közös
szervezésünk már legalább sikerrel járt.
3.
A helyszín szintén Balatonszemes. Egy hatalmas
asztalt körbeülvén igyekszünk választ találni az élet nagy kérdéseire. A
beszélgetés vezetője feltesz öt kérdést, pár perc gondolkozás után megosztjuk
egymással, ki mire asszociál. Az első pár kérdéssel nincs is gond, a mondatot
hasonlóképpen fejezi be majdnem mindenki. Például a fiúk: szeretik a focit, a
lányok: szépek. Az utolsó kérdéssel adódott a „probléma”. Ugyanis őszinte ember
lévén, kellő naivitással megáldva, úgy fejeztem be a mondatot, ahogy a szívem
diktálta. Miszerint, mondjak magamról egy jellemző mondatot, a részemről így
hangzott: szeretek kézimunkázni. Természetesen a fetrengve röhögés nem maradt
el. (Adalékként elég az hozzá, hogy igen hamar zavarba jövök. Pár évvel
(évtizeddel) ezelőtti történet, nem sokkal m unkába állásom után: kolléganő
mesél egy viccet:
-Apu, a kutyák kefélnek!
-Ne nézz oda, kislányom!
-De fáj!
Nem láttam magam a tükörben, de valószínűleg a volt
Szovjetunió zászlaja sápadt arcú indián volt hozzám képest. Zavaromat úgy próbáltam
(sikertelenül) leplezni, hogy kiszaladtam elmosni a kávés csészéket. Természetesen
ezt az esetet utána még évekig emlegették.) Ebből a helyzetből sem jöttem ki
jól, mind1, legalább jót röhögtünk, az irónia műfajában egyébként is az
öniróniát kedvelem leginkább.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése