Vadvirág

Nagyon szépen gondozott virágoskert volt. Látszott rajta, hogy a gazdája szívvel-lélekkel törődik vele. igazán hálás munka volt a kertészé: igaz, nem látszott az a sok munka, fáradozás, amit az év során bele fektetett, de a ragyogó szépségű, ezer színben pompázó virágoknak mindenki csodájára járt. Ezért volt meglepődve, hogy a virágágyás mellett kidugta a kis fejecskéjét egy vadvirág. Látszott, hogy nem illett a sorba, a színe, a formája, az illata is elütött a kertész szépen gondozott virágaitól. Ráadásul tavasszal-kora nyáron a színek is, mintha mások lennének. A tündöklő napfényben a szirmuk még ragyogóbb, még fényesebb. A kis, jelentéktelen vadvirág még jobban elüt jelentéktelen külsejével.

A fiú sokat gondolkodott, hogy mit adjon ajándékba a kedvesének. Nem szeretett volna nagyon hivalkodót, nagy értékűt, mert nem különleges alkalom volt. És különben is, az ajándék értékét nem a pénzben kifejezhető értéke adja. Olyasmivel szerette volna meglepni, amit magának nem venne meg. Dísztárgy, csecsebecse annyi van otthon, nem akarta a porfogók számát növelni. amik idővel egy doboz mélyén a pincében vagy a padláson végzik. Szerette volna kifejezni az ajándékkal is, hogy egy különleges lányra akadt, olyasmit akart adni, amit soha nem felejt el. Egyszer pont a kertészet mellett haladt el. Megakadt a szeme a gyönyörű virág csodákon, de rögtön észrevette a kis vadvirágot is. Rögtön tudta, hogy az lesz az igazi ajándék a kedvese számára. A kertész persze rögtön le akarta beszélni. Ő ahhoz szokott, hogy gyönyörű csokrokat köt a legkülönbözőbb virágokból. Mestere volt a díszítésnek is. Nagyon értett ahhoz, hogy jól megválasztott díszítéssel hogyan tudja még jobban kiemelni a virágok szépségét. Meg is lepődött a különleges kívánságon, de persze teljesítette a fiú kérését. Gondosan becsomagolta és egészen finom szálú zölddel díszítette.

Otthon a lány nagyon sok szeretettel fogadta. Talán mondta, talán szavak nélkül gondolta, hogy mit jelentett a számára ez a különleges ajándék. Hogy lehet az is értékes, ami nem hivalkodó. Hogy az az egyszerű vadvirág a maga természetességében is gyönyörű dísze a szobának. A szerénysége mögött is meg lehet látni az értékeket, a kedvességet, a másikra való odafigyelést, a szolgálatot. Talán közelebb került ahhoz, hogy megértse, sőt még jobban átérezze, hogy az életet nem azzal mérjük, hogy hányszor veszünk levegőt, hanem, hányszor akadt el a lélegzetünk.

Szavaim ereje

Akár két külön bolygóról is jöhettek volna. Nem is annyira a tűz és a víz módjára különböztek, inkább annyira hasonlítottak egymásra, mint a kocka és a gömb. Egymás közelében élve a mindennapjaikat, ugyan sor került egypár információ kicserélésére-megosztására, de maradt az inkább öt, mint három lépés távolság. Nem értették egymás nyelvét, emiatt különösebben szimpatikusak sem voltak egymásnak. Szándékosan egyiküknek sem jutott még csak eszébe sem bántani a másikat, ez az antipátia inkább a meg nem értettségből, mint az undorból fakadt. Teltek a napok, a hetek… Mi történt? Semmi. Mi földlakók ugyanis hajlamosak vagyunk benne maradni a csigaházunkban, inkább éhen halni, mint vállalni a tágasabb világ kockázatát. A szűk, kis odúnk biztonságot nyújt, a külvilág rettenetesen sok veszélyt rejteget. Bántanak, fellöknek, megijesztenek. Megütnek, ránk csapnak, nekünk jönnek. Igaz, ki sem lépve elvágjuk magunkat a kapcsolatoktól is… Ha csak egy szót is szólunk, támadási felületet biztosítunk a másik számára, sebezhetővé válunk. Pláne, ha jobban megnyílunk…

Teltek a hónapok, a jég olvadni kezdett… Elkezdtek egymással beszélgetni. Ezáltal egyre közelebb és közelebb kerültek… A szavak ereje által… A szavak ereje erősebb volt mindennél… Erősebb mindkettőjük soha be nem gyógyuló sebeinél, az egymáshoz nagyon hasonlító sorsuk fájdalmainál. Erősebb az újabb kudarctól való félelmüknél. Erősebb annál, amit az egymás felé való megnyílás fájdalma okoz. A szavak ereje által ismerték fel, hogy a tetteknek és a gondolatoknak is ereje van. Teremtő ereje, amiből erőt lehet meríteni. Ezáltal akarva-akaratlanul tanították egymást. Hogy éppen ki volt a mester és ki a tanítvány, az sokszor összemosódott. Megtanulták és folyamatosan tanulják, hogy az élet szép, és a jó győz, hogy nem kell mindig beállni a sorban, és igenis megéri a sok szenvedés azért az icipici jóért, amit kaphatunk.

Megtanulták, hogy nem abban van az erő, hogy egymást nézik, hanem, ahogy együtt, egy irányba néznek. A szavakon túl abban is erőt találtak, ahogy egymás szemébe néztek. Az egyikük a másik szemében szivárványt látott. Szivárványt, ami erőt, reményt ad. Jelképe egy szövetségnek, és mostantól az ő közös kis titkuknak is. A másikuk egy fehér fényt látott. Nem olyat, ami elvakít, hanem ami vezet, biztonságot ad. Nem harsányságával hívja fel magára a figyelmet, inkább a hűséges ragaszkodásával. Sokak számára észrevehetetlen, de aki figyel rá, megláthatja.

Ami tüneményes ebben az egészben, hogy a szavak erejét arra is szeretnék használni, hogy azt a csodát, ami kettőjük között születik, szeretnék másoknak is megmutatni. Szeretnének hívni magukhoz másokat melegedni, mert olyan fagyos ez a világ. Ezt felismerve, és azt, hogy ha a sajátjukból adnak, attól nekik nem lesz levesebb, megtanulnak-megpróbálnak nyitni. Igaz félve, mert a nyitás rengeteg kockázattal-félelemmel jár. De szeretnék megmutatni a többieknek, hogy az élet szép, hogy a jó győz, és megéri küzdeni, a sokak számára szemmel láthatatlan, kis örömökért.

A szerencse fiai

                Tanácskozásra hívta össze az erdő közepén a Fővarázsló az összes segédjét. Hivatalos volt minden kobold, tündér, manó és még ki tudja, hány földi szerzet. Azért volt számára fontos ez a gyűlés, mert már megunta, hogy mindig csak a legkisebb fiúé lesz a királylány és a fele királyság. Helyeseltek bőszen mindannyian.

-Úgy van!-Szólt Csillagtündér. Szerintem is, megérdemli az összes fiú, aki nekiindul a próbatételeknek, és persze sikeresen teljesíti, hogy megkapja a jutalmát.

-Szerintem minden fiúnak van valamilyen tehetsége. Ha mindig a legkisebb fiú győzedelmeskedik, eleve elvesszük a többiek kedvét a küzdelemtől. -Vetette oda Tölgymanó, akinek nagyon fejlett volt az igazságérzete.

                Mindannyian egyetértettek, hogy ezentúl változni fognak a szülői házból próbatételre induló vándorbotot fogó ifjakra vonatkozó szabályok. Az erdő szélén élt egy szegény ember, akinek pont három fia volt, mint a mesében. Sajnos, korán megözvegyült. Ennek ellenére nagyon szépen nevelgette fiait, szorgalomra, tisztességre szoktatva őket. Szakmát adott mindannyiuk kezébe, és elég korán megtanította nekik, hogy saját erejükből kell boldogulniuk, ugyanis édesapjuknak nincs arra lehetőségük, hogy pénzzel, vagyonnal támogassa őket. Addig lakhatnak a szülői házban, ameddig szükségét érzik, és minden támogatást megkapnak, hogy elinduljanak a felnőtt életbe, viszont az önálló életük megalapozásáról maguknak kell gondoskodniuk.

                Elérkezett az az idő, amikor a legidősebb fiú elindult szerencsét próbálni. Nagyon ügyes és szorgalmas volt. Beállt cipészinasnak a közeli városban. Nem tétlenkedett, igyekezett mindent megtanulni. Hamar meg is szerezte a mesterlevelet és egy saját kis műhelyt nyitott. Szorgalma és becsületességének híre elterjedt az egész városban. Egymásra is találtak egy leányzóval (ahogy a mesékben is lenni szokott.) Szép családot alapítottak, hamarosan meg is született a kisfiuk.

                Telt-múlt az idő, a középső fiú is elindult szerencsét próbálni. Ő sem ment messzire, a malomban, a molnárnak lett a segítője. Nagyon erős ifjú lett, a molnár nagy hasznát látta a cipekedésben. Hatalmas testi ereje segítőkészséggel és kedvességgel párosult, meg is kedvelte őt a falu közössége. Érdekességként, pont a molnár lányával szemelték ki egymást, így a molnár is megnyugodott, hogy lesz aki továbbviszi a mesterséget, és a fiataloknak is könnyebbé vált a közös életük elkezdése. Annak rendje és módja szerint birtokba is vették kicsi, de takaros házikójukat, ami hamarosan gyereksírástól lett hangos.

                Teltek-múltak az éves, elérkezett az az idő is, amikor a legkisebb fiú is útra kelt. Szomorú volt ugyan, hogy magára kellet hagynia az édesapját, de ugye ez az élet rendje. Ő is bátyjaihoz hasonlóan szorgalmas volt, így számára sem volt nehéz munkát találni. Fafaragó lett, de még milyen! Ugyanis ő egy amolyan álmodozó lélek volt, talán, ha kellően jómódú lett volna, művész is válhatott volna belőle. De ugye, a magunkfajtának gondolni kell a megélhetésre, a holnapra, így olyan szakmát választott, amiben kiélheti a fantáziáját és családjáról is tud gondoskodni. Nem egy mufurc, mosolytalan mesterember volt, jó kedélyű, mindenkivel szívélyes és kedves volt. Könnyen összetalálkozott a hozzá betérő vendégekkel akár idős volt, akár fiatal. Anekdotáival, tréfád történeteivel mindenkit jó kedvre tudott deríteni. Természetesen az asszonyra sem kellett sokáig várni, és hamarosan ölükben tarthatták közös gyereküket.

                Mi történt ez idő alatt a szegény emberrel? Tudomásul vette, hogy a gyerekei kirepültek a családi fészekből, de büszke is volt rájuk, mert mindannyian helyt álltak, ki-ki saját képességeinek megfelelően. Nem is voltak hálátlanok hozzá, öreg korára nem hagyták magára, gondoskodtak róla, rendszeresen látogatták. Ám, a legnagyobb meglepetés akkor érte, amikor egyszer sétálgatott az erdőben, furcsa neszre lett figyelmes. Mintha manók jártak volna  a virágok között. Be is mutatkozott illedelmesen Tölgymanó, Csillagtündér és minden más erdőlakó furcsa szerzet. Elmesélték az a sok évvel ezelőtti tanácskozást. Elérzékenyült a szegény ember, hogy miért őt választották ki, hisz annyi más jó és talán érdemesebb ember is van. De a manók elmondták neki, hogy elsősorban magának köszönheti a szerencséjét, a fiairól gondoskodó szeretetének, szorgalmának, szerénységének.

Találkozás

                Minden összejött neki az életben. Szép feleség, gyönyörű, egészséges gyerekek, jól menő vállalkozás, szép, nagy kertes ház. Semmi gondjuk nem volt. Élték az életüket, szinte semmiről nem kellett lemondaniuk. igaz, keményen dolgoztak. Sablonos történet, akár egy csöpögős lányregényben. Igaz, a szülői örökségről feledkezett meg. édesanyja és édesapja egyaránt keményen dolgoztak, de nagyon szerették egymást. Nem éltek ugyan jómódban, de minden szükségessel rendelkeztek. Talán még többel is… Jószívű, jólelkű, segítőkész emberek voltak, bár kevés barátjuk volt, de előttük mindig nyitva állt az ajtajuk. Sokszor mosolyogtak, mindenki kedves emberekként ismerte őket. Nekik sok barátjuk volt, bár inkább a kötelező társasági élet részeként tekintettek rájuk. Fontos volt számára, hogy a mindennapi hajsza ellenére a klub rendezvényeken könnyednek, elegánsnak tűnjenek.

                Talán a folytatás is sablonos. Mi volt előbb, senki nem tudja. A feleség találta meg a szerelmet egy fiatal ügyfél személyében, ennek következtében, megingott önbecsüléssel, sértett önérzettel nem tudott úgy a munkájára koncentrálni, ahogy kellett volna. A magánéleti problémái szinte kiültek az arcára, nem volt már az a laza, jó kedélyű üzletember, akit megszoktak az üzletfelek, így sorra elpártoltak tőle. Az is lehet, hogy a válság miatt nem ment olyan jól a vállalkozása, spórolni, takarékoskodni kellett, minden kiadást meggondolni. A felesége máshoz szokott, az új szerep nem tetszett neki… A lényeg, hogy hosszú és sötét volt az az éjszaka, amikor rájött, hogy már semmi nem olyan, mint előtte volt. A szüleiről egyelőre szégyellt segítséget kérni, maga szeretett volna a csávából kimászni. Bár felkészülhetett volna rá… A barátaihoz esély sem volt fordulni. Már amennyire barátok voltak. Mindnyájan tudták, hogy ezek a találkozások mennyire felszínesek, csak az üzletről szólnak. Ha a szüleire gondolt, rossz érzése támadt. Ők biztos nem érezték volna jól magukat ezeken az összejöveteleken. Ha többet gondolt volna a szüleire, biztos eszébe jutott volna más is. Fiatalkorának szereplői, akik ebben az új életben nagyon idegenül mutattak volna. A Lány, Dávid-csillaggal a nyakában, a gombszemű Fiú, a kopott ruhás Férfi és még annyi más személy, akik valaha fontosak voltak neki.

                Eltelt egy kis idő, mire a szülei szeme elé mert állni. Tudta, hogy új életet kell kezdenie és azt is, hogy a régit nem akarja folytatni. A szülei kedvesen fogadták, nem bántották, nem vetettek a szemére semmit. Végre volt idejük beszélgetni. Alaposan végig kellett járniuk a lehetőségeket, mert most már körültekintőnek kellett lenniük. Végre mesélhetett… Persze, azzal kezdte, hogy maga sem gondolta, hogy így lesz. Néha elakadt a hangja és könnyes lett a szeme. Irigyelte a szüleit, akik annyi rosszat vészeltek át együtt, egymásért. Elvitték egy nagy terembe. Most már nem ellenkezett. Nem is csodálkozott, úgy érezte, hogy már várták. Ott volt a Lány, Dávid-csillaggal a nyakában. Most már nem félt és nem szégyellte a korábban titkolni, letagadni vágyott örökségét. Ott volt a barna bőrű, gombszemű Fiú, aki tudta, hogy sokat kell dolgoznia, többet, mint másnak. De már nem remegett a félelemtől, magabiztos tartással, felemelt fejjel nézett a jövőbe, tudta, hogy nem árthatnak neki és győzni fog. A kopott ruhás férfit hiába kereste…Ő már messze járt… De mindeninek hiányozni fog, akihez volt egy kedves szava. De ott volt a Fiatal Nő is, karján a kisgyerekével. Már nem szégyellte. Tudta, hogy a gyerekéért mindent ki fog bírni. Ott volt a Férfi is, akit mindenki tisztelt. Annyiszor állt már fel, és tudta, hogy most is fel fog. Igaz, hogy kint sokat megvetették, de itt valahogy minden máshogy volt. Itt kapott elég erőt, hogy legyen ereje kint küzdeni. Eddig mindig volt.

                Végül, Valaki belépett a terembe. Áldásra emelte a karját, de mintha mindenkit magához ölelt volna és így szólt: „Kegyelem Néktek és békesség!”

Kacatok a Hu-Morzsákból, a vagy be a (szak)szervezetbe!

                Körülbelül négy éve veszek részt (igyekszem legalábbis) részt venni a szakszervezeti munkában. Tőlem telhetően, lelkesen. nekem ők a családom. Szeretnék most egy pár humoros dolgot megosztani , olyan élményeket, amik a szakszervezettel kapcsolatban értek.

1.       Balatonszemes, ifjúsági tagozati ülés. A vége felé járunk, összegzés, ötletelés. Abban az időben történt pár dolog, amivel kapcsolatban megfogalmazzuk a válaszunkat, reakciónkat. Szeretnénk flash-mobot, villámcsődületet szervezni, többek között az akkoriban megszűnő korengedményes-korkedvezményes nyugdíj kapcsán. A másik téma az akkoriban publikált kutatási eredményhez kötődött, miszerint a három műszakban dolgozó nők körében sokkal nagyobb a mellrák kockázata, mivel egy védő enzim éjszaka termelődik a szervezetben, de ha éjszaka dolgoznak, akkor nem termelődik. a flash-mob ötlet az volt, hogy szatyorból dobáljuk melltartókat. Természetesen a társaság férfi tagjainak nagyon tetszett az ötlet… Utána én szerettem volna elmondani, hogy milyen jó lenne, ha a szakszervezetnek is lenne facebook oldala. (ez még akkor folt, amikor még csak kezdtük kihasználni a közösségi hálóban rejlő lehetőségeket). Mindenki az előttem szóló hölgy hatása alatt volt, így meg sem tudtam szólalni a röhögés és a poénos beszólások miatt. A végén röhögtem én is. Igaz, erős késztetést éreztem, hogy a a kezemben lévő filctollat kihez vágjam? Az első sorban ülő (azóta VDSz országos titkár, nem mellesleg életem fontos eseményének tanúja) kollégához vagy a VDSz szintén első sorban helyet foglaló elnökéhez? Végül máshoz vágtam. Kérlek, ne nézzetek rám hülyén, ha azóta, ha meghallom, hogy a  műszakban dolgozó nők körében fokozott kockázata van a mellráknak, harsány hahotázásban török ki.

2.       Két évvel később, szintén Balatonszemes… de oda el kell jutni. Nem egyedül. A kolléganővel megbeszéltük utazásunk minden részletét. Egy apró dolgot nem kalkuláltunk be, szégyen, nem szégyen, elaludtam. A következő vonat késett. Igen kétséges volt, hogy elérjük-e a buszt. Mindegy, nekiindultunk, lesz, ami lesz. Rohanás a Népligetben („szeretett” metróállomásomon), lépcsőn fül, lépcsőn le, a fülemen is csomagokkal… A pénztárban már nem lehetett jegyet venni (természetesen, így a számlához se jutottunk hozzá), próbálkozzuk a buszon. Amit, ha hajszálon múlt is, de elértünk. Ez azóta is a kedvenc sztorink, emlegetjük, hogy az első közös szervezésünk már legalább sikerrel járt.

3.       A helyszín szintén Balatonszemes. Egy hatalmas asztalt körbeülvén igyekszünk választ találni az élet nagy kérdéseire. A beszélgetés vezetője feltesz öt kérdést, pár perc gondolkozás után megosztjuk egymással, ki mire asszociál. Az első pár kérdéssel nincs is gond, a mondatot hasonlóképpen fejezi be majdnem mindenki. Például a fiúk: szeretik a focit, a lányok: szépek. Az utolsó kérdéssel adódott a „probléma”. Ugyanis őszinte ember lévén, kellő naivitással megáldva, úgy fejeztem be a mondatot, ahogy a szívem diktálta. Miszerint, mondjak magamról egy jellemző mondatot, a részemről így hangzott: szeretek kézimunkázni. Természetesen a fetrengve röhögés nem maradt el. (Adalékként elég az hozzá, hogy igen hamar zavarba jövök. Pár évvel (évtizeddel) ezelőtti történet, nem sokkal m unkába állásom után: kolléganő mesél egy viccet:

-Apu, a kutyák kefélnek!

-Ne nézz oda, kislányom!

-De fáj!

Nem láttam magam a tükörben, de valószínűleg a volt Szovjetunió zászlaja sápadt arcú indián volt hozzám képest. Zavaromat úgy próbáltam (sikertelenül) leplezni, hogy kiszaladtam elmosni a kávés csészéket. Természetesen ezt az esetet utána még évekig emlegették.) Ebből a helyzetből sem jöttem ki jól, mind1, legalább jót röhögtünk, az irónia műfajában egyébként is az öniróniát kedvelem leginkább.