Várakozva

Tudod, nem csodálom, hogy nem tudsz a Pünkösddel mit kezdeni. Először is, emlékszem, gyerekkoromban még munkaszüneti ünnep sem volt. Nem kapcsolódik hozzá annyi hagyomány és szokás, mint a többi egyházi ünnephez. Nem is igazán lehet “lefordítani” az üzenetét. A néprajz ugyan őriz pünkösdi hagyományokat, de azok jórészt kivesztek, ami természetes is, mivel az egész életmód- életstílus átalakult az elmúlt pàr évtizedben. Elég nehéz “lefordítani” az üzenetét, pláne, mikor magam sem tudom magamnak értelmesen megfogalmazni. Próbálkozhatok azzal, hogy az Egyház születésnapja. Tudod, elég furcsa és különös lehetett Jézus első tanítványainak szembesülni azzal, hogy, akiben eddig hittek, akitől várták a szabadítást, szó szerinti ès átvitt értelemben, màr nincs sehol. Nem tudják megkérdezni, nem tudnak rá számítani, nem fogja megvédeni őket. Magukra maradtak, maguknak kell folytatni, amit együtt elkezdtek. Nehezített körülmèny, hogy nekik nem csak abból állt a hit, mint nekünk, hogy jàrtak templomba és közösségbe, hanem szó szerint üldöztèk őket. Mondhatnám, hogy az életükkel játszottak, de nem játék volt... Talán egy- két kivétellel mártírhalált haltak. De itt most nem az a lényeg, hanem, hogy vezető nélkül maradtak egy ellenséges környezetben. És itt a lényeg, hogy Jézus azr mondta, hogy nem úgy megyek el, hogy itt hagylak benneteket, mint sz@rt a lapáton... Itt hagyok nektek valakit, aki kipótolja a hiányosságaitokat, aki segítségetekre lesz, aki segít válaszolni és eszetekbe juttat mindent, amire szükségetek van. Aki nem hagyja, hogy szétszéledjetek és hiába valóvá váljon mindaz, amit eddig felépítettetek. Aki mellettetek marad, hogy tudjatok egyedül is boldogulni. Valahogy erről szól... Hogy nem vagyunk egyedül...

Mászd meg a Rám-szakadékot!

Sokféle tapasztalataim vannak azzal kapcsolatban, ahogy a körülöttem lévők reagálnak arra, ha valami különösbe, furcsába, szokatlanba, merészbe szeretnék belefogni. Valaki bátorít, együtt örül velem, lelkesít, szorít nekem. De sajnos vannak körülöttem negatív emberkék, akik  kapásból le akarnak beszélni. Sokszor nem a saját meggyőződésük hanem a kényelmességük, kudarcaik, lustasága ikmiatt. Természetesen meghallom ezeket a hangokat is, mert soha nem lehet tudni, kitől, mikor kapok olyan tanácsot, segítséget, inspirációt, ami utat mutat a jövőre nézve. De kellő megfontolás után beteszem a megfelelő fiókba... Például, miért megyek tornázni, miért nem pihenek, punnyadok inkább. Igen, nem sok látszatja van, de tudom, hogy szükségem van a rendszeres testmozgásra. Tudom, hogy milyen az, ha hiányzik. És így mindig meg kell küzdenem, az ellenfél pedig én magam vagyok. Vagy miért szeretnék kiállni a kézműves alkotásaimmal a nyilvánosság elé. Úgy sem érdekel senkit, úgyis rengeteg kézműves van, és úgysem lehet belőle megélni. Az lehet, de azt az utat, amit én bejártam, nem járta be senki. Amit én kaptam és rájöttem a küzdelmeim során, csak én tudom. És szeretném továbbadni. Lehet, hogy van más, aki szintén magányos harcos, piréz, egészen addig, amíg nem találkozik egy hasonszőrűvel. Nekem is jól esik, ha erőt, lelkesítést kapok másoktól. talán ugyanilyen erőforrás lehetek mások számára.

Legújabb ilyen próbatétel számomra a Rám-szakadékba tervezett kirándulás volt. Aki ismer, tudja, hogy furcsa a mozgásom. Bár szeretek tornázni, mozogni, az ilyen bonyolult,nagy koncentrációt jelentő feladatok kihívást jelentenek a számomra. Most ráadásul annyival nehezült, hogy nem a megszokott „csapattal”, hanem számomra idegenekkel kiegészülve terveztük a kirándulást. Felmerült bennem, hogy ki kell-e magam tenni gúnyolódásnak, bántó megjegyzéseknek olyan emberektől, akik nem ismerik a furcsaságom. Csúnya szóval: kell-e magam exponálni idegenek előtt? Ráadásul tudtam magamról, hogy több helyen segítségre szorulok. Kérjek segítséget egy idegentől? Én, aki igyekszem elkerülni az olyan helyzeteket, ahol mások segítségére, jóindulatára vagyok szorulva, akár a legapróbb dolgokban is? Kaptam egy olyan lehetőséget, hogy talán hagyjam ki és ne menjek. Aztán eszembe jutott három drága lélek. Nem egyeztettem velük,így nem nevezem meg őket,  de rájöhetnek, kikről van szó, mert megkapják ezt az írásomat privát üzenetben is. Eszembe jutott, hogy ők sokszor erőt adtak, bátorítottak, hogy ne adjam fel. nem csak ebben a konkrét esetben. Bármikor számíthattam rájuk, hogy ne féljek. Így a tőlük kapott erővel felvértezve döntöttem úgy, hogy nekivágok. Hogy nem engedem, hogy a félelmem legyőzzön. És ha túl leszek rajta, akkor büszke lehetek, hogy megcsináltam. És ihatok az ő egészségükre is.

Talán furcsa, hogy számomra a Rám-szakadék ilyen problémát okoz. De mindannyiunk életében lehet ilyen rám szakadék, ahol megmérettetünk. Ahol mérlegre kerülünk, és, ha legyőzzük magunkat, biztos, hogy nem találtatunk könnyűnek. Ha másnak nem, a magunk szemében... Egy győzelemmel lehetünk gazdagabbak, egy pozitív tapasztalattal, ami hosszú időre, az élet számos megpróbáltatásaiban erőt ad.

A kis tölgyfa és az ő barátai

Beköszöntött az ősz. A nap sugarai ugyan kitartóan melengettek, de már nem voltak olyan égetően tolakodóak.  A kirándulók is csak hétvégente látogattak erre, a gyerekeknek megkezdődött az iskola, a nyári élmények ugyan mindenki szívében éltek, de a munka és a kötelesség már egyre inkább kitöltötte mindenkinek az idejét. Gyereknek-felnőttnek egyaránt.  Tudomásul kellett venni, hogy a szünidő véget ért, de a kora őszi idő talán nem szegte már senkinek a kedvét. Az idő hűvösebbre fordult, már nem fájt a szívük a kirándulás után, a barátokkal való találkozás, ismerkedés, az új tanév is adott izgalmakat. Noha semmi jele nem volt, az idő múlásával az erdő is készült a hűvösebb hónapokra. A költöző madarak készültek hosszú utazásukra, az itt áttelelő állatok is gyűjtötték az eleséget, kibélelték a fészküket, szálláshelyüket, készülve arra az időre, amikor a tartalékokból kell éljenek. A fák lombjai is színesedtek. Nem adtak már olyan hűsítő árnyat, mint pár héttel ezelőtt, igaz, nem is volt rá szükség, hogy bármit is felfogjanak. A természetjárók még örültek is, hogy semmi nem áll a melegítő, cirógató sugarak útjába.

                Egyedül egy kis tölgyfa állt magányosan az erdő szélén. Nem volt olyan sudár, mint a többi társa.  Az erdő szélén állt, így minden viharnak, esőnek ki volt téve, senki nem volt, aki felfogja előle a rázúduló esőt, havat. Nem nőtt olyan magasra, mint a többiek, a küzdelmek, az életben maradás lefoglalta az erejét, a szépítkezés helyett az ellenálló képességét kellett fejlesztenie. Népszerű sem volt, mivel bárki, aki szembetalálkozott az erdővel, inkább a szép, sudár fák alá heveredett le, gyönyörködött bennük. A mi kis fánk ugyan enyhülést tudott adni, de valljuk be, nem volt egy szemet gyönyörködtető példány. (Azt tudjuk, hogy nem csak az emberek, hanem a fák között is könnyebben érvényesülnek a szépek.) El is keseredett sokszor. Szenvedett a mellőzöttségtől, feleslegesnek érezte magát. Méltatlannak érezte a számkivetettséget, megvetettséget.            

                A természet átalakult a maga megszokott ritmusában, a napok egyre hűvösebbé váltak. Az erdő kihalt lett. Mindenki menedéket keresett. A madarak, őzek, szarvasok, mókusok, sünök megszokták egymás társaságát, de most, amikor a túlélés volt a tét, inkább mindenki külön vonult, azzal foglalkozott, hogy magának és a családjának találjon menedéket. Ezért kerülte el a figyelmüket az a sün család, amely pont most keresett volna itt menedéket. A korábbi szálláshelyük áldozatául esett az egyre gyakoribbá váló erdőirtásnak, így újhely után kellett nézzenek. Segítségre nem számíthattak, a többi lakó örült, ha a fiókáit biztonságban tudhatta. Így találta rá az erdő szélén álló kis jelentéktelen tölgyfára, de valljuk be, olyan fáradtak és éhesek voltak, hogy tovább menni sem volt erejük.  Befészkelték magukat a sűrű avarba, ahol élelmet is találtak maguknak. Nem is kellett mással osztozkodni a biztonságot nyújtó lakon, amely pont elegendő volt számukra. Hamar megszokták úgy fészküket, amelyet otthonossá igyekeztek tenni. Igaz, erre nem sok idejük volt, mert az idő hamar hidegre fordult és senki nem merészkedett ki a hidegbe. A kis fa is örült, mert végre rá is szükség lett. Végre hasznosnak érezte magát, mert a sün családnak menedéket tudott nyújtani, így esélyt is a téli hideg túlélésére. Hamar összebarátkoztak, jó társra, szövetségesre találtak egymásban. Ahogy a tavasz és a nyár, a tél sem tartott örökké. A melengető napsugarak kicsalogatták az állatokat a rejtekhelyükből. Örültek a szép időnek, a zöldellő fáknak, hamar megfeledkeztek a zord viharokról és ezzel együtt a nekik menedéket adókról is. A kis sünik azonban most is hálásak voltak jótevőjüknek, tisztán tartották, elpusztították a kártevőket.  Igaz, sok év nélkülözés után, de a kis fa is rádöbbent, hogy milyen szerencsés ő valójában. Mert ugyan szépnek lenni egy örömteli állapot, de annál is fontosabb, hogy vannak barátaink.

A szerencse fiai

                Tanácskozásra hívta össze az erdő közepén a Fővarázsló az összes segédjét. Hivatalos volt minden kobold, tündér, manó és még ki tudja, hány földi szerzet. Azért volt számára fontos ez a gyűlés, mert már megunta, hogy mindig csak a legkisebb fiúé lesz a királylány és a fele királyság. Helyeseltek bőszen mindannyian.

-Úgy van!-Szólt Csillagtündér. Szerintem is, megérdemli az összes fiú, aki nekiindul a próbatételeknek, és persze sikeresen teljesíti, hogy megkapja a jutalmát.

-Szerintem minden fiúnak van valamilyen tehetsége. Ha mindig a legkisebb fiú győzedelmeskedik, eleve elvesszük a többiek kedvét a küzdelemtől. -Vetette oda Tölgymanó, akinek nagyon fejlett volt az igazságérzete.

                Mindannyian egyetértettek, hogy ezentúl változni fognak a szülői házból próbatételre induló vándorbotot fogó ifjakra vonatkozó szabályok. Az erdő szélén élt egy szegény ember, akinek pont három fia volt, mint a mesében. Sajnos, korán megözvegyült. Ennek ellenére nagyon szépen nevelgette fiait, szorgalomra, tisztességre szoktatva őket. Szakmát adott mindannyiuk kezébe, és elég korán megtanította nekik, hogy saját erejükből kell boldogulniuk, ugyanis édesapjuknak nincs arra lehetőségük, hogy pénzzel, vagyonnal támogassa őket. Addig lakhatnak a szülői házban, ameddig szükségét érzik, és minden támogatást megkapnak, hogy elinduljanak a felnőtt életbe, viszont az önálló életük megalapozásáról maguknak kell gondoskodniuk.

                Elérkezett az az idő, amikor a legidősebb fiú elindult szerencsét próbálni. Nagyon ügyes és szorgalmas volt. Beállt cipészinasnak a közeli városban. Nem tétlenkedett, igyekezett mindent megtanulni. Hamar meg is szerezte a mesterlevelet és egy saját kis műhelyt nyitott. Szorgalma és becsületességének híre elterjedt az egész városban. Egymásra is találtak egy leányzóval (ahogy a mesékben is lenni szokott.) Szép családot alapítottak, hamarosan meg is született a kisfiuk.

                Telt-múlt az idő, a középső fiú is elindult szerencsét próbálni. Ő sem ment messzire, a malomban, a molnárnak lett a segítője. Nagyon erős ifjú lett, a molnár nagy hasznát látta a cipekedésben. Hatalmas testi ereje segítőkészséggel és kedvességgel párosult, meg is kedvelte őt a falu közössége. Érdekességként, pont a molnár lányával szemelték ki egymást, így a molnár is megnyugodott, hogy lesz aki továbbviszi a mesterséget, és a fiataloknak is könnyebbé vált a közös életük elkezdése. Annak rendje és módja szerint birtokba is vették kicsi, de takaros házikójukat, ami hamarosan gyereksírástól lett hangos.

                Teltek-múltak az éves, elérkezett az az idő is, amikor a legkisebb fiú is útra kelt. Szomorú volt ugyan, hogy magára kellet hagynia az édesapját, de ugye ez az élet rendje. Ő is bátyjaihoz hasonlóan szorgalmas volt, így számára sem volt nehéz munkát találni. Fafaragó lett, de még milyen! Ugyanis ő egy amolyan álmodozó lélek volt, talán, ha kellően jómódú lett volna, művész is válhatott volna belőle. De ugye, a magunkfajtának gondolni kell a megélhetésre, a holnapra, így olyan szakmát választott, amiben kiélheti a fantáziáját és családjáról is tud gondoskodni. Nem egy mufurc, mosolytalan mesterember volt, jó kedélyű, mindenkivel szívélyes és kedves volt. Könnyen összetalálkozott a hozzá betérő vendégekkel akár idős volt, akár fiatal. Anekdotáival, tréfád történeteivel mindenkit jó kedvre tudott deríteni. Természetesen az asszonyra sem kellett sokáig várni, és hamarosan ölükben tarthatták közös gyereküket.

                Mi történt ez idő alatt a szegény emberrel? Tudomásul vette, hogy a gyerekei kirepültek a családi fészekből, de büszke is volt rájuk, mert mindannyian helyt álltak, ki-ki saját képességeinek megfelelően. Nem is voltak hálátlanok hozzá, öreg korára nem hagyták magára, gondoskodtak róla, rendszeresen látogatták. Ám, a legnagyobb meglepetés akkor érte, amikor egyszer sétálgatott az erdőben, furcsa neszre lett figyelmes. Mintha manók jártak volna  a virágok között. Be is mutatkozott illedelmesen Tölgymanó, Csillagtündér és minden más erdőlakó furcsa szerzet. Elmesélték az a sok évvel ezelőtti tanácskozást. Elérzékenyült a szegény ember, hogy miért őt választották ki, hisz annyi más jó és talán érdemesebb ember is van. De a manók elmondták neki, hogy elsősorban magának köszönheti a szerencséjét, a fiairól gondoskodó szeretetének, szorgalmának, szerénységének.

Gyökerek nélkül kapaszkodva

                Húsvéthoz közeledvén mégsem a Húsvétról szeretnék írni, bár egy kicsit arról is. Néha többes számban fogalmazok, néha egyes számban. Rólam van szó, de szólni szeretnék azokhoz, akiket az üzenetem szíven találhat. Húsvét, még a nem vallásos emberek számára is egy tradicionális családi ünnep. Lehet jó is, örülhetünk a szépen terített asztalnak, annak, hogy újra együtt van a család, és sok szép hagyománynak is. De mit tegyünk akkor, ha boldog család nélkül élünk? Ha számunkra ezek az ünnepek inkább fájdalommal járnak? Mi nem támaszkodhatunk a tradíciók megtartó erejébe. Számukra a szokások inkább fájdalmasak, illetve olyan szokások, amelyekkel inkább szakítani szeretnénk. Ha léteznek is formálisan az ünnepek, akkor is kiüresedtek, tartalom nélküliek és pont a lényeg, a szeretet hiányzik belőle. Fáj, hogy akár régebben az iskolában, akár most a munkahelyen nincs miről beszélgetni. Én nem tudok bekapcsolódni a társalgásba.

                Másrészt, ami ehhez kapcsolódik, az, hogy mi a mi örökségünk? Nehéz úgy kezdeni az életet, hogy nem kapok semmilyen útravalót. Nem tudok semmit felmutatni, hogy igen, ezt kaptam a szüleimtől, megőrzöm, és majd tovább adhatom a gyerekeimnek. Nincsenek olyan kapaszkodóim, ami megtart, amire számíthatok, gyökértelen vagyok. Tele bizonytalansággal, félelemmel. ha elesek, ki fog felsegíteni? Ha tanácsra van szükségem, kitől kérjek? Ha valami titkom van, kinek súghatom a fülébe? Nehéz egyedül megállni egy kegyetlen és gonosz világban, ami szinte kódolva van arra, hogy a gyengéket és esendőket kipécézze. Nehéz, én mégis vállalom a gyengeségem. Nem erőltetek mosolyt az arcomra. Vállalom, és ezzel talán erőt adhatok azoknak, akik szintén küzdenek. Nem szeretnék hazudni, akár a szavaimmal, akár a viselkedésemmel. Nemrég hallottam, hogy a mai gyerekek nagy része egy valamit szeretne: örökölni. Számunkra ez az út bezárult. Nekünk magunknak kell puszta kézzel bozótot irtani, az ösvényt kitaposni. Közben megsebződünk, korábbi társaink elpártolnak tőlünk, talán az életben rengeteg dologról lemaradunk, mert nincs időnk és erőnk, a túlélésért folytatott küzdelem felemészti az erőnket.

                Körülbelül másfél évtizede járom ezt az utat. Tudom és érzem, hogy megéri. Újra és újra erőt meríthetek az eddig megtett útból. Sokan nem értenek meg, az igaz, de egy-két visszajelzéstől olyan erőt kapok és boldogságot, hogy ki tudnék ugrani a bőrömből. Amit mi megharcoltunk, az a mienk. Talán nincsenek gyökereink, aminek a hátrányát egész életünkben érezni fogjuk, de találhatunk magunknak olyan kapaszkodókat, amelyek biztonságot jelentenek.

                Igen, én is félek a szenvedéstől, a nehézségektől. Félek, de le kell győznöm ezt a félelmet. És akkor a szenvedésből próba lesz, egy újabb lehetőség, hogy elmenjek a határokig. Lelki-testi értelemben a tűrőképességem és teljesítőképességem határáig, és ha elesek, akkor is fel tudjak állni. A próba vezethet megtisztuláshoz, egy újabb győzelemhez is, vezethet egy megtapasztaláshoz is. Egy újabb kapaszkodóhoz.