Beköszöntött az ősz. A nap sugarai ugyan kitartóan
melengettek, de már nem voltak olyan égetően tolakodóak. A kirándulók is csak hétvégente látogattak
erre, a gyerekeknek megkezdődött az iskola, a nyári élmények ugyan mindenki
szívében éltek, de a munka és a kötelesség már egyre inkább kitöltötte
mindenkinek az idejét. Gyereknek-felnőttnek egyaránt. Tudomásul kellett venni, hogy a szünidő véget
ért, de a kora őszi idő talán nem szegte már senkinek a kedvét. Az idő
hűvösebbre fordult, már nem fájt a szívük a kirándulás után, a barátokkal való
találkozás, ismerkedés, az új tanév is adott izgalmakat. Noha semmi jele nem
volt, az idő múlásával az erdő is készült a hűvösebb hónapokra. A költöző
madarak készültek hosszú utazásukra, az itt áttelelő állatok is gyűjtötték az
eleséget, kibélelték a fészküket, szálláshelyüket, készülve arra az időre,
amikor a tartalékokból kell éljenek. A fák lombjai is színesedtek. Nem adtak
már olyan hűsítő árnyat, mint pár héttel ezelőtt, igaz, nem is volt rá szükség,
hogy bármit is felfogjanak. A természetjárók még örültek is, hogy semmi nem áll
a melegítő, cirógató sugarak útjába.
Egyedül egy kis
tölgyfa állt magányosan az erdő szélén. Nem volt olyan sudár, mint a többi
társa. Az erdő szélén állt, így minden
viharnak, esőnek ki volt téve, senki nem volt, aki felfogja előle a rázúduló
esőt, havat. Nem nőtt olyan magasra, mint a többiek, a küzdelmek, az életben
maradás lefoglalta az erejét, a szépítkezés helyett az ellenálló képességét
kellett fejlesztenie. Népszerű sem volt, mivel bárki, aki szembetalálkozott az
erdővel, inkább a szép, sudár fák alá heveredett le, gyönyörködött bennük. A mi
kis fánk ugyan enyhülést tudott adni, de valljuk be, nem volt egy szemet
gyönyörködtető példány. (Azt tudjuk, hogy nem csak az emberek, hanem a fák
között is könnyebben érvényesülnek a szépek.) El is keseredett sokszor.
Szenvedett a mellőzöttségtől, feleslegesnek érezte magát. Méltatlannak érezte a
számkivetettséget, megvetettséget.
A
természet átalakult a maga megszokott ritmusában, a napok egyre hűvösebbé
váltak. Az erdő kihalt lett. Mindenki menedéket keresett. A madarak, őzek,
szarvasok, mókusok, sünök megszokták egymás társaságát, de most, amikor a
túlélés volt a tét, inkább mindenki külön vonult, azzal foglalkozott, hogy
magának és a családjának találjon menedéket. Ezért kerülte el a figyelmüket az
a sün család, amely pont most keresett volna itt menedéket. A korábbi
szálláshelyük áldozatául esett az egyre gyakoribbá váló erdőirtásnak, így
újhely után kellett nézzenek. Segítségre nem számíthattak, a többi lakó örült,
ha a fiókáit biztonságban tudhatta. Így találta rá az erdő szélén álló kis jelentéktelen
tölgyfára, de valljuk be, olyan fáradtak és éhesek voltak, hogy tovább menni
sem volt erejük. Befészkelték magukat a
sűrű avarba, ahol élelmet is találtak maguknak. Nem is kellett mással
osztozkodni a biztonságot nyújtó lakon, amely pont elegendő volt számukra.
Hamar megszokták úgy fészküket, amelyet otthonossá igyekeztek tenni. Igaz, erre
nem sok idejük volt, mert az idő hamar hidegre fordult és senki nem
merészkedett ki a hidegbe. A kis fa is örült, mert végre rá is szükség lett.
Végre hasznosnak érezte magát, mert a sün családnak menedéket tudott nyújtani,
így esélyt is a téli hideg túlélésére. Hamar összebarátkoztak, jó társra,
szövetségesre találtak egymásban. Ahogy a tavasz és a nyár, a tél sem tartott
örökké. A melengető napsugarak kicsalogatták az állatokat a rejtekhelyükből.
Örültek a szép időnek, a zöldellő fáknak, hamar megfeledkeztek a zord viharokról
és ezzel együtt a nekik menedéket adókról is. A kis sünik azonban most is
hálásak voltak jótevőjüknek, tisztán tartották, elpusztították a
kártevőket. Igaz, sok év nélkülözés után,
de a kis fa is rádöbbent, hogy milyen szerencsés ő valójában. Mert ugyan
szépnek lenni egy örömteli állapot, de annál is fontosabb, hogy vannak
barátaink.
Ezt a megjegyzést eltávolította a blog adminisztrátora.
VálaszTörlés