Hangolódó

Rég írtam mesét. Gondolataimban már ébredezik egy találkozás. Egy kagylóról szól, aki direkt megsebzi magát, hogy ajándékba igazgyöngyöt adjon a barátjának. Van benne szomorúság is, megsebzettség, fájdalom. De öröm is, az ajándékozás és megajándékozottság öröme. Sokszor úgy érzem,kerüljük a fájdalmat. Nemcsak az érzést, hanem mindent, ami vele kapcsolatos. Beszélni róla, másokkal megosztani. Ha a fájdalmainkról beszélünk, valakit a legintimebb szféránkba engedünk be, a belső szobánkba, titkaink termeibe. Ez nem mindenkinek adatik meg. Sokan látszatvilágban élnek. A felszínen minden szép és jó, ami azon kívül van, az nem érdekes. Felületesen élni, megkímélni magunkat a szembenézéstől, a reakciótól, attól, hogy legyen véleményünk és az nyilvánvaló legyen mások számára is. Szerintem az is ajándék, ha valakit megajándékozunk a gondolatainkkal. Igen. Tudok dühös lenni, tudok kiakadni, amikor mások akarják eldönteni, hogy nekem mi a jó. Sőt, hogy mi az, amivel foglalkozzak. Mert miazhogy... Vannak vágyaim, elképzeléseim, terveim és ezek egyátalán nem találkoznak a másokéval... Csak az enyém, és igenis, nem tartozom elszámolni, számot adni senkinek sem. Egyvalakit kivéve, aki az összes szenvedésemet, sőt a világ összes szenvedését ismeri.

Kézművesnek lenni

Nagyon kedves hétvégi programom volt Szolnokon, ahol egy kézműves börzén vehettem részt. Tavaly ősszel voltam először, megfogott az egésznek a hangulata. Azon túl, hogy lehetett vásárolni szebbnél szebb portékákat, sőt, új technikákat kipróbálni, sok kedves beszélgetésben vehettem részt. Mindenki segítőkész volt, nyoma sem volt szakmai féltékenységnek. Az érdeklődést senki nem a konkurrencia felbukkanásának vèlte. Hiányzott. Rákérdeztem a szervező hölgyre, és azt mondta, hogy a nyáron őt ért tragédia miatt nem foglalkozott vele, de most, hogy ràkérdeztem, megszervezi és én leszek a díszvendég. Nagyon jól esett. Gondolkodom, hogy nem nagyképűség- e magam kézművesnek titulálni, mert annyi erővel író is lehetek, mert blogot és mesét is írok, pár közülük nyomtatásban is megjelent. Számomra mindezek az önkifejezés eszközei. Szeretnék adni valamit magamból, amit csak én adhatok. A másik embernek meg talán pont így van rá szüksége, ahogy én tudom adni. Szerettem volna közönség elé lépni a munkáimmal, ezért is hoztam létre a facebook- on külön oldalt a kézműves alkotásaimnak, ezért osztom meg az írásaimat is. Jó lenne komolyabban is foglalkozni vele, de ahhoz olyan ötlet kellene, amit még senki nem csinált. Rajta vagyok, nyitott szemmel járok. De másolni nem szeretnék. Úgy sem érdemes csinálni, ha nem vagyok benne az egyik legjobb. Nem kènyszerpályának kell lennie, hanem örömforrásnak. Talán a művèszet az egyik eszköz, hogy kapcsolatba lépjünk a transzcendenssel. Ha nem szívből végzem, bevételi forrás lehet ugyan, de pont a lényeg fog hiányozni belőle. Talán az is lehet az én utam, hogy valakinek segítek, a háttérben. Nem hagyom kihúnyni a szikrát magamban.

Ráadásul

Újabb mesèm, sok szeretettel! Tavaly is két mesével indultam, idén is úgy terveztem. De három lett belőle. Ezért a címe

Ráadásul

A vízilovaknak is szüksége van néha Jótündérek segítségére. Akkor is, ha Ági, a szökdelő víziló soha nem találkozott személyesen vele, mégis ő volt az. Tudta, érezte, hogy itt biztos a Jótündér fűzte-kötözte-fonta a szálakat. Ági, a szökdelő víziló nagyon szerette az életet, szeretett volna boldog lenni. Kicsit furcsa szerzet volt világéletében. Mindig észrevette a harmatcseppben a szivárványt. Elmerengett a gyönyörű csillagos égbolton, lenyűgözte a szép naplemente, a hólepelbe burkolózott fák. De képes volt a zebra előtt toporogni percekig, hogy a lámpa zöldre váltson, és akkor vette észre, hogy nincs is lámpa. Néha egy gyufát nehezen tud meggyújtani, gyakran minden kiesik a kezéből De szépen meg tudott mindent szervezni, ami az élete alakításához kell.
Hol is hagytuk abba? Igen, szeretett volna boldog lenni. Úgy érezte, hogy körülötte mindenki boldog, csak ő nem. Azt hitte, hogy azért, mert kancsal, vagy mert furcsán jár, vagy a túlsúlya miatt. Szegényt gyakran bántották, amit ő soha nem értett. Jó, rendben van hogy kancsal, túlsúlyos és furcsa járású, de egyrészt ezekről ő nem tehet, másrészt mindenkinek van olyan dolog az életében, amiben nem tökéletes. Ági, a szökdelő vízilónak eszébe sem jutott ilyesmi miatt bántani másokat. Sőt, inkább segített, ahol tudott. A többiek persze kihasználták. Igen, boldog szerettet volna lenni… Úgy gondolta, hogy boldog lesz majd. Majd… A jövőben és nem a jelenben. Majd, ha lefogy, ha nem lesz kancsal, ha tökéletes lesz minden olyan apró-cseprő hibája, ami őt nagyon zavarta. Úgy képzelte, hogy előbb neki mindent meg kell oldani, helyre kell hozni, és talán akkor boldog lesz.
Itt lépett közbe a Jótündér. De nem ám úgy, ahogy képzelnénk, hanem küldött valakit maga helyett. Mégpedig egy kisegeret. Nem éppen megszokott társ egy vízilónak, igaz, a színük legalább passzol egymáshoz. Különös barátság vette kezdetét. Észrevétlenül férkőztek egymás bizalmába. Áginak először fel sem tűnt, de a kisegér nem a bajairól faggatta. Nem arra terelte soha a beszélgetést, ami mindkettőjüknek kellemetlen vagy kényelmetlen lett volna. Akaratlanul is felfedezték egymásban azokat az értékeket, amik első ránézésre rejtve maradtak. Megnyíltak egymás előtt. A titkos vagy talán nem annyira titkos szövetségük nem csak számukra adott erőt. Ági bátrabb lett. Már meg merte mondani a véleményét, illetve ki mert állni magáért. Már nem várta, hogy megjavul, elmúlik, helyrejön… Hanem tudta, hogy ő most szeretne és most lesz boldog. Nem majd, hanem most. és ez ugye azzal is járt, hogy, ha nem is nagy örömmel, de megmondta a körülötte értetlenkedőknek, hogy számára más a fontos. És elfogadta, hogy soha nem lesz tökéletes, az ő élete mégis így jó, ahogy van.
A kisegér is nagyon boldog volt, mert talált egy vízilovat, aki épp úgy kedveli őt, ahogy van. Aki nem arra figyelt, hogy ő mennyire gyenge, milyen vékony hangja van vagy arra, hogy az emberek szemében ő csak egy rágcsáló. Most ébredt rá arra, hogy mennyire ügyes szervező, milyen talpraesett. A többi kisegér is felismerte az addig rejtett képességeit, sőt, most már sokkal jobban megbecsülték a barátai.
Jótündérek vannak. Nem csak az embereknek, hanem a vízilovaknak is szüksége van rájuk. És a kisegerek néha álruhás angyalok.

Ági, a földönkívüli víziló

Ennek a mesének nincs eleje, mivelhogy nem is mese. Talán annyiban igaz rá ez a kifejezés, hogy Ági, a víziló szívesen mesél, oszt meg bármit a saját életéből. Ráadásul vége sincs, hogyan is lenne, ha nincs eleje. Ráadásul, reméljük, hogy nincs vége, mert Ági érdekes történeteinek, élményeinek sincs vége. Azért nincs, mert várjátok a folytatást, kíváncsiak vagytok rá. Csapjunk bele a közepébe.

Ági, a kis víziló elég különös kis szerzet. Már a világrajövetele is különös volt, mégpedig azért, mert egy rakás flamingó közé született. Soha nem gondolkodott azon, hogy ez hogy történhetett meg, számára természetes volt, hogy maga körül csupa karcsú, hajlékony, bolyhos-rózsaszín, kecses mozgású flamingó van. Ráadásul nem is akárkik voltak, hanem a Tarka Rét válogatott balett-táncosai. Furcsán érezte magát Ági, mert hiába vett részt szorgalmasan a balett-órákon, sőt még külön is gyakorolt, közel sem volt olyan szép a mozgása, mint a társainak. A többi flamingó sem igazán tudott vele mit kezdeni. Nekik könnyű volt, ők alkották a közösséget. Igazi csapat voltak. Együtt játszottak, együtt gyakoroltak, együtt készültek a fellépésekre. Bár a flamingók között is mindenki egy külön egyéniség, valahogy ők mégis egyformák voltak. Igazán egyikük sem lógott ki a sorból. Ha volt is köztük különbség, nem volt szembetűnő. Ezért sem tudtak mit kezdeni Ágival, mert ő annyira más volt, mint ők. A fellépőcsoportba nem kerülhetett be, és mivel az ő életük a balett volt, nem is igazán ismerték meg Ági egyéb tulajdonságait. Elég sokat szomorkodott emiatt, sokat vívódott. Törte a fejét, hogy küzdjön még jobban, hogy elfogadják a flamingók. De már annyi mindenen túl volt. Átsírt éjszakákon, órákig tartó gyakorláson, diétákon, mégsem került közelebb ahhoz, hogy a flamingók elfogadják. Nem is tudott rájuk haragudni, mert ugye ők a táncnak éltek, számukra ez volt a megszokott, itt Ági volt az, aki kilógott a sorból.

Az élet produkál furcsa dolgokat. Ahogy az embereknél, ez nincs másképp a flamingóknál és a vízilovaknál sem. Egyszer Ági magányosan gondolkodott a tóparton, amikor leült mellé egy flamingó. Ő is különös volt. Bár annyira nem volt feltűnő a flamingók között, mint Ági, neki a tolla volt fakóbb, mint a társaié. Szerencsére nem csak a szomorkodásban találták meg egymást. Megosztották örömeiket, sikereiket, mindazt, ami történt velük. Egyszer Ági megmutatta a kis flamingónak, hogy milyen szép kézimunkái vannak. Ugyanis az idők folyamán a kézműveskedésben találta meg a kiteljesedést, azt az örömöt, amit a tánc soha nem adhatott volna meg neki. A kis, fakó tollú flamingó boldogan mesélt a többieknek új barátjáról, büszke volt rá, hogy talált valakit, akit nem csak a tánc érdekel. Nincs mese happy end nélkül. Ági a mai történet végén annak örülhetett, hogy a kézügyességét felfedezték a flamingók is, és mostantól fogva ő varrja a fellépő ruháikat. Naná, hogy nyerik a versenyeket, tehetségkutatókat, egyiket a másik után. A zsűri nem győzi dícsérni a remek koreográfiát, a gyönyörűen kivitelezett gyakorlatokat, és a produkcióhoz illő díszleteket és ruhákat. És amikor a műsor végén meghajolnak, Ági úgy érzi, hogy hazaérkezett… Ez vajon tényleg mese? Talán igen, talán nem. Nem szeretném azt mondani, hogy mindig győz a jó, hogy a jó elnyeri jutalmát, hogy minden jó, ha a vége jó. Csak azt, hogy van remény, és remény nélkül nem érdemes élni. De tényleg nem. Csak úgy érdemes, ha meg tudom és meg szeretném látni a harmatcseppben a szivárványt… Vagy a másik ember, bocsánat, víziló szemében…

Ági, a szökdelő víziló

Ez egy különleges mese. A végén kezdődik, mégpedig a azzal, hogy, mint a mesék általában, boldog véget érnek. A mi mesénk is hasonló. A kislány, akit Áginak hívnak, barátokra lelt. Mivel nem volt nádszálkarcsú, ennek ellenére szeretett mozogni, és igen gyorsan, szinte futva közlekedett, a Szökdelő Víziló nevet kapta.

Mindannyiunk sorsa különleges. Kinek könnyebb, kinek nehezebb. Valaki megkapja a családjától azt a kellő lelki muníciót, amivel felvértezve indulhat neki a világnak. Valakinek szorongás, állandó megfelelési kényszer jut osztályrészül. Valaki könnyen barátkozik, valakinek a sok gúnyolódáson kívül azzal is meg kell küzdenie, hogy nincs igazi barátja. Az élet igazságtalan. A mesékben szinte mindig igazság van, és mindig győz a jó. Mesénk hőse sem volt mindig biztos abban, hogy a fájdalmas, kijózanító valósággal küzd meg nap mint nap, vagy a mesevilág újabb csatájával néz szembe, azzal a megnyugtató ténnyel, hogy, ha egy-egy csatát elvesztünk, a vége úgyis boldog lesz. A legkisebb királyfinak sem volt egy perc nyugta sem, mert vagy éppen csatába ment, vagy a hétfejű sárkánnyal hadakozott. A legkisebb leány sem tétlenkedett egyik mesében sem, hiába zavarták el otthonról, igyekezett valahova elszegődni, hogy bizonyítsa a szorgalmát, rátermettségét.

Mesénk hőse is elég mozgalmas életet élt, igaz, nem küzdött meg egy sárkánnyal sem, s mostoha sem keresztezte útját. Hétköznapi élethez méltóan, hol a tanulás által támasztott akadályokat vette több-kevesebb sikerrel. Később a megélhetéssel küszködött. Sokáig magányosan élt, amíg meg nem találta a párját. Számtalan családi és anyagi probléma gördített követ a lába elé, de ezeket a köveket igyekezett lépcsőknek használni. Sokszor volt magányos, a környezete nem igazán értette meg őt. Ő mégis ragaszkodott az elveihez, ahhoz, amikhez sok küzdelem árán eljutott. A sok fájdalom ellenére nem lett kérges a szíve. Hitt abban, hogy a szereret tartja össze a világot, hogy a segítőkészségnek van értelme. Hogy a gyengébbe belerúgni nem érdem. Hitt abban, hogy létezik, igaz, őszinte barátság. Tudta, hogy mi a különbség aközött, hogy velem nevetsz, vagy rajtam nevetsz.

Ha körül nézett, rengeteg érdek-barátságot, felbomló kapcsolatot látott. Az emberek tőkét kovácsoltak a másik gyengeségéből, nem nemes küzdelemben, hanem alantas eszközökkel akarták egymást legyőzni. A gyengébb emberek hamar gúnyolódás, megszégyenítés, pletyka áldozataivá váltak. Kiveszőben volt az empátia és a szolidaritás. A kislány nem szeretett volna ezekbe a csatározásokba belefolyni. Önzetlenségre törekedett, tiszta érzelmeken alapuló kapcsolatokra. Persze idővel megtanulta magát megvédeni. És kereste a barátait, mert hitte, hogy vannak.

Aztán egy nap találkozott valakivel. Hasonlóan nehéz sorsú emberke volt, mégsem ez volt közöttük az összekötő kapocs. Nagyon sokat viccelődtek. Többek között azon, hogy Áginak korántsem volt kecses alakja és szép mozgása. Ennek ellenére állandóan szaladt, néha ugrált. Emiatt a Szökdelő Víziló nevet kapta.

Volt egyszer egy kislány, akit Áginak hívtak, és nagyon nem találta a helyét a világban. Így kezdődött a mese... De ez lassan a feledés homályába merült.

Az örök élet elixírje

            Volt egyszer egy kis tündér. Különös kis tündér volt, ugyani nem élt azokkal az előjogokkal, amikkel a tündér-lét járt. Szerettet kirándulni az emberek világába. Ez sajnos nagyon kockázatos lépés volt, ugyani így, a sok öröm mellett sok keserűséggel is szembesülnie kellett. A tündérek különös világban éltek, ahol nem volt sem öregedés, sem elmúlás, sem betegség. Sajnos az embereknek mindezzel nagyon hamar számolniuk kellett. Nehezen szokta ezt meg a kis tündér. Nem értette, miért van az, hogy a szomszéd nénit miért látja egyik nap és utána miért nem. Miért van az, hogy utána sokan, sokáig fekete ruhában járnak és sírnak, szomorúak. Miért an az hogy a másik néni már olyan nehezen jár és egyre többet panaszkodik a fájdalmai miatt.

            Elhatározta, hogy segíteni fog. Mindet bevet, ami a tündér mivoltjából adódik. Nem tudta elfogadni, hogy az ember-gyerekeknek el kell búcsúzniuk az imádott nagymamájuktól. Az is dühítette, hogy az idős embereket nem lehet meggyógyítani, hogy nekik már mindig fájni fog, sőt, egyre jobban. Minden követ meg akart mozgatni, hogy ez ne így legyen. Hogy legyen egy olyan csodaszer, ami által elmúlik a bánat, a fájdalom. ami enyhülést ad az idősnek és a fiatalnak egyaránt.

            Egyik nap elindult, elhatározta, hogy  addig nem megy haza, amíg a küldetése végére nem ér. ment, mendegélt, közben találkozott, beszélgetett rengeteg emberrel. Egyetlen egy lehetőséget sem szeretett volna elszalasztani, hisz soha nem tudta, mi viszi sikerre nemes küldetését. Mindenkivel szóba elegyedett, és mivel egy kedves, közvetlen kis tündér volt, mindenki szívesen mesélt neki. Mesélt a fiatal, megosztva som örömét, boldogságát. Mesélt az idősebb is, boldogan visszatekintve a fiatalságára, boldog éveire, amikor egészséges volt és azt hitte, hogy mindent megtehet. Sajnos előbb-utóbb mindenkinek volt valami fájdalmas emléke. Vagy arról, hogy valakit el kellett veszítenie, vagy arról, hogy utolérték a betegségek. Amik a fájdalmon kívül azzal is szembesítették, hogy nem élheti tovább a megszokott életét, egyre inkább segítségre szorul. Találkozott sok emberrel, volt, aki fájdalmasabban, keserűbben fogadta a szembesülést, az elmúlással, volt, aki békességes nyugalommal tekintett életének erre az új szakaszára is, de azt észrevette, hogy valahogy mindenki számolt vele.

            Sok utat járt be, de végül neki kellett belenyugodni, hogy sajnos ez az emberi élet sajátsága és nem tud rajta változtatni. Nem tudja megóvni sem a nagymamát, sem az idős nénit, sem sokszor a fiatalt sem attól, hogy belássa, az élet véges. Hogy az ember-léthez hozzátartozik a fájdalom, a betegség, a beteg hozzátartozó ápolása éppúgy, a hogy örültünk a most megszületett keresztfiunknak, meghatódtunk az unokatestvérünk ballagásán, esküvőjén. Sajnos az időt megállítani nem tudjuk.

            Hazaért a kis tündér, és bár az örök élet titkát nem találta meg, az útja nem volt hasztalan. Rájött, hogy sokkal figyelmesebbnek kell lennie. Nem szalaszthat el egy lehetőséget sem, hogy beszélgessen, segítsen, kapcsolatot, barátságot teremtsen. Mert nem tudhatja lesz-e legközelebb. Talán kicsit szomorú véget ért a kis tündér kirándulása. De tudta ő, hogy semmiképpen sem volt hasztalan. Felismerte feladatát, örömmel folytatta tovább az útját. Rájött, hogy az öregedést nem fordíthatja vissza, az elmúlást nem állíthatja meg, de sok ember életét töltheti meg örömmel, amire emlékezni fog... Egészen addig, míg el nem indul minden élő elkerülhetetlen útján...

A kis tölgyfa és az ő barátai

Beköszöntött az ősz. A nap sugarai ugyan kitartóan melengettek, de már nem voltak olyan égetően tolakodóak.  A kirándulók is csak hétvégente látogattak erre, a gyerekeknek megkezdődött az iskola, a nyári élmények ugyan mindenki szívében éltek, de a munka és a kötelesség már egyre inkább kitöltötte mindenkinek az idejét. Gyereknek-felnőttnek egyaránt.  Tudomásul kellett venni, hogy a szünidő véget ért, de a kora őszi idő talán nem szegte már senkinek a kedvét. Az idő hűvösebbre fordult, már nem fájt a szívük a kirándulás után, a barátokkal való találkozás, ismerkedés, az új tanév is adott izgalmakat. Noha semmi jele nem volt, az idő múlásával az erdő is készült a hűvösebb hónapokra. A költöző madarak készültek hosszú utazásukra, az itt áttelelő állatok is gyűjtötték az eleséget, kibélelték a fészküket, szálláshelyüket, készülve arra az időre, amikor a tartalékokból kell éljenek. A fák lombjai is színesedtek. Nem adtak már olyan hűsítő árnyat, mint pár héttel ezelőtt, igaz, nem is volt rá szükség, hogy bármit is felfogjanak. A természetjárók még örültek is, hogy semmi nem áll a melegítő, cirógató sugarak útjába.

                Egyedül egy kis tölgyfa állt magányosan az erdő szélén. Nem volt olyan sudár, mint a többi társa.  Az erdő szélén állt, így minden viharnak, esőnek ki volt téve, senki nem volt, aki felfogja előle a rázúduló esőt, havat. Nem nőtt olyan magasra, mint a többiek, a küzdelmek, az életben maradás lefoglalta az erejét, a szépítkezés helyett az ellenálló képességét kellett fejlesztenie. Népszerű sem volt, mivel bárki, aki szembetalálkozott az erdővel, inkább a szép, sudár fák alá heveredett le, gyönyörködött bennük. A mi kis fánk ugyan enyhülést tudott adni, de valljuk be, nem volt egy szemet gyönyörködtető példány. (Azt tudjuk, hogy nem csak az emberek, hanem a fák között is könnyebben érvényesülnek a szépek.) El is keseredett sokszor. Szenvedett a mellőzöttségtől, feleslegesnek érezte magát. Méltatlannak érezte a számkivetettséget, megvetettséget.            

                A természet átalakult a maga megszokott ritmusában, a napok egyre hűvösebbé váltak. Az erdő kihalt lett. Mindenki menedéket keresett. A madarak, őzek, szarvasok, mókusok, sünök megszokták egymás társaságát, de most, amikor a túlélés volt a tét, inkább mindenki külön vonult, azzal foglalkozott, hogy magának és a családjának találjon menedéket. Ezért kerülte el a figyelmüket az a sün család, amely pont most keresett volna itt menedéket. A korábbi szálláshelyük áldozatául esett az egyre gyakoribbá váló erdőirtásnak, így újhely után kellett nézzenek. Segítségre nem számíthattak, a többi lakó örült, ha a fiókáit biztonságban tudhatta. Így találta rá az erdő szélén álló kis jelentéktelen tölgyfára, de valljuk be, olyan fáradtak és éhesek voltak, hogy tovább menni sem volt erejük.  Befészkelték magukat a sűrű avarba, ahol élelmet is találtak maguknak. Nem is kellett mással osztozkodni a biztonságot nyújtó lakon, amely pont elegendő volt számukra. Hamar megszokták úgy fészküket, amelyet otthonossá igyekeztek tenni. Igaz, erre nem sok idejük volt, mert az idő hamar hidegre fordult és senki nem merészkedett ki a hidegbe. A kis fa is örült, mert végre rá is szükség lett. Végre hasznosnak érezte magát, mert a sün családnak menedéket tudott nyújtani, így esélyt is a téli hideg túlélésére. Hamar összebarátkoztak, jó társra, szövetségesre találtak egymásban. Ahogy a tavasz és a nyár, a tél sem tartott örökké. A melengető napsugarak kicsalogatták az állatokat a rejtekhelyükből. Örültek a szép időnek, a zöldellő fáknak, hamar megfeledkeztek a zord viharokról és ezzel együtt a nekik menedéket adókról is. A kis sünik azonban most is hálásak voltak jótevőjüknek, tisztán tartották, elpusztították a kártevőket.  Igaz, sok év nélkülözés után, de a kis fa is rádöbbent, hogy milyen szerencsés ő valójában. Mert ugyan szépnek lenni egy örömteli állapot, de annál is fontosabb, hogy vannak barátaink.

Sebzetten a remény útján

Vannak soha be nem gyógyuló sebeink. Akár mi sebződtünk meg, akár mi sebeztünk meg másokat és később rájöttünk a mulasztásunkra és arra, hogy soha nem tudjuk jóvátenni, rájöhetünk arra, hogy ezek a sebek soha nem gyógyulnak be. Számunkra, akik mínuszból indulunk, akiknek az átlagostól eltérő problémáink vannak, akiket jobban megpróbált az élet, számot kell azzal vetnünk, hogy lehet, hogy a terheinket egy életen át hordozzuk. Emberi kapcsolataink nem rendeződnek, a nehézségek megmaradnak, az anyagi gondok nem enyhülnek, és úgy általában, az életünk nem válik siker- sztorivá-legalábbis a kívülállók számára. Ez nem baj. Mert legalább mi látjuk, hogy mit jelent, akár egy egészen kicsike eredményt elérni, egy kicsit előbbre jutni. Nekünk, akiknek az átlagosnál kevesebb jutott, talán sokkal jobban tudunk a kis dolgoknak is örülni. A biztonságérzetünk magukban van, a saját győzelmeinkben, harcainkban, eredményeinkben, amiket nem vehet el senki. És, hogy közben ott vannak a hegek? Nem baj. Meg kell tanulni velük együtt élni. Hozzánk tartoznak, mint bármely más testrészünk. Sőt, biztonsággal állíthatom, hogy a sebeim nélkül nem lennék az, aki vagyok. nem mondom, hogy rosszabb lennék, de kellett az edzés, a megtisztítás. A bizalom áthelyezése, a kötelek leoldása. Kilépni a biztonságosnak hitt világból és megtapasztalni, hogy mit jelent az, hogy nincs. Nincs senki, akibe kapaszkodhatnék, nincs semmi, amire alapozhatnék, csak én vagyok magam, és amit a semmiből felépítek. Nem baj, legalább olyanra építem, amilyenre szeretném. Igen, nagyon fáj, hogy pont a legfontosabbnak hitt, legalapvetőbb dolgok hiányoznak: a család, az emberi kapcsolatok, barátok. Fáj az is, ahogy sok ember ezt nem hiszi és értetlenül viszonyul hozzá. Fáj a tapintatlanság. Fáj a bizalom hiánya. Nem baj, most fáj, de elindulok és felépítem az életem. A semmiből, a magam erejéből. Erős vagyok, mert erősnek kell lennem. És közben elszomorodok, hogy mennyivel nehezebb az erős embereknek. Sokkal kevesebb segítségre számíthatnak. Van olyan kósza gondolatom, hogy, ha elhagynám magam és a földön fetrengenék, komolyabban elhinnék, hogy baj van. Így, hogy rendesen teszem a dolgom, tanulok, dolgozom, végzem a feladataim és nem sajnáltatom magam, a többség csak legyint rám. Pedig jól esne, akár egy icipici elismerés, akár egy-két kedves szó, érdeklődés, akár egy icipici segítség. Igen, erősnek kell lenni és ez nagyon nehéz.

Nagyon jó és erővel bír, ha a nehézségek útján eljutunk a remény útjára, és mondhatom, hogy mi tudjuk. Tudjuk, hogy nem hazugságokra alapozzuk az életünket. Hogy nem hamis dolgokba kapaszkodunk, hanem amiben bízunk, az megáll és megvéd és erőt ad, abban nem csalatkozunk. Jó ez így. Szeretem a meséket. Nem azokat a modern kori tündérmeséket, amiben jön a herceg és feleségül veszi a szegény lányt… Nem. A hozzánk hasonlóknak mindig sokat kell dolgozni a megélhetésért és nem hullik az ölükbe a szerencse. A mesék őszinteségét, egyértelműségét, tisztaságát, őszinteségét szeretem. Talán ilyen vagyok én is. Lehet, hogy gyerekesen naiv, de őszinte. Szeretem az egyértelmű dolgokat, amikor tisztán látom, hogy az adott helyzet jó vagy rossz, amikor nem kell kombinálni, hogy ki mit gondol, ki mit szeretne. Amikor nem kell senkit becsapni, nem kell hazudni, nem vezetek félre senkit és engem sem vezetnek félre. Amikor nem kell álarcot viselni, hanem vállalhatom magam úgy, ahogy vagyok. Rosszkedvűen, feldúltan, dühösen. És tudhatom, hogy akik szeretnek így is szeretnek.