A szerencse fiai

                Tanácskozásra hívta össze az erdő közepén a Fővarázsló az összes segédjét. Hivatalos volt minden kobold, tündér, manó és még ki tudja, hány földi szerzet. Azért volt számára fontos ez a gyűlés, mert már megunta, hogy mindig csak a legkisebb fiúé lesz a királylány és a fele királyság. Helyeseltek bőszen mindannyian.

-Úgy van!-Szólt Csillagtündér. Szerintem is, megérdemli az összes fiú, aki nekiindul a próbatételeknek, és persze sikeresen teljesíti, hogy megkapja a jutalmát.

-Szerintem minden fiúnak van valamilyen tehetsége. Ha mindig a legkisebb fiú győzedelmeskedik, eleve elvesszük a többiek kedvét a küzdelemtől. -Vetette oda Tölgymanó, akinek nagyon fejlett volt az igazságérzete.

                Mindannyian egyetértettek, hogy ezentúl változni fognak a szülői házból próbatételre induló vándorbotot fogó ifjakra vonatkozó szabályok. Az erdő szélén élt egy szegény ember, akinek pont három fia volt, mint a mesében. Sajnos, korán megözvegyült. Ennek ellenére nagyon szépen nevelgette fiait, szorgalomra, tisztességre szoktatva őket. Szakmát adott mindannyiuk kezébe, és elég korán megtanította nekik, hogy saját erejükből kell boldogulniuk, ugyanis édesapjuknak nincs arra lehetőségük, hogy pénzzel, vagyonnal támogassa őket. Addig lakhatnak a szülői házban, ameddig szükségét érzik, és minden támogatást megkapnak, hogy elinduljanak a felnőtt életbe, viszont az önálló életük megalapozásáról maguknak kell gondoskodniuk.

                Elérkezett az az idő, amikor a legidősebb fiú elindult szerencsét próbálni. Nagyon ügyes és szorgalmas volt. Beállt cipészinasnak a közeli városban. Nem tétlenkedett, igyekezett mindent megtanulni. Hamar meg is szerezte a mesterlevelet és egy saját kis műhelyt nyitott. Szorgalma és becsületességének híre elterjedt az egész városban. Egymásra is találtak egy leányzóval (ahogy a mesékben is lenni szokott.) Szép családot alapítottak, hamarosan meg is született a kisfiuk.

                Telt-múlt az idő, a középső fiú is elindult szerencsét próbálni. Ő sem ment messzire, a malomban, a molnárnak lett a segítője. Nagyon erős ifjú lett, a molnár nagy hasznát látta a cipekedésben. Hatalmas testi ereje segítőkészséggel és kedvességgel párosult, meg is kedvelte őt a falu közössége. Érdekességként, pont a molnár lányával szemelték ki egymást, így a molnár is megnyugodott, hogy lesz aki továbbviszi a mesterséget, és a fiataloknak is könnyebbé vált a közös életük elkezdése. Annak rendje és módja szerint birtokba is vették kicsi, de takaros házikójukat, ami hamarosan gyereksírástól lett hangos.

                Teltek-múltak az éves, elérkezett az az idő is, amikor a legkisebb fiú is útra kelt. Szomorú volt ugyan, hogy magára kellet hagynia az édesapját, de ugye ez az élet rendje. Ő is bátyjaihoz hasonlóan szorgalmas volt, így számára sem volt nehéz munkát találni. Fafaragó lett, de még milyen! Ugyanis ő egy amolyan álmodozó lélek volt, talán, ha kellően jómódú lett volna, művész is válhatott volna belőle. De ugye, a magunkfajtának gondolni kell a megélhetésre, a holnapra, így olyan szakmát választott, amiben kiélheti a fantáziáját és családjáról is tud gondoskodni. Nem egy mufurc, mosolytalan mesterember volt, jó kedélyű, mindenkivel szívélyes és kedves volt. Könnyen összetalálkozott a hozzá betérő vendégekkel akár idős volt, akár fiatal. Anekdotáival, tréfád történeteivel mindenkit jó kedvre tudott deríteni. Természetesen az asszonyra sem kellett sokáig várni, és hamarosan ölükben tarthatták közös gyereküket.

                Mi történt ez idő alatt a szegény emberrel? Tudomásul vette, hogy a gyerekei kirepültek a családi fészekből, de büszke is volt rájuk, mert mindannyian helyt álltak, ki-ki saját képességeinek megfelelően. Nem is voltak hálátlanok hozzá, öreg korára nem hagyták magára, gondoskodtak róla, rendszeresen látogatták. Ám, a legnagyobb meglepetés akkor érte, amikor egyszer sétálgatott az erdőben, furcsa neszre lett figyelmes. Mintha manók jártak volna  a virágok között. Be is mutatkozott illedelmesen Tölgymanó, Csillagtündér és minden más erdőlakó furcsa szerzet. Elmesélték az a sok évvel ezelőtti tanácskozást. Elérzékenyült a szegény ember, hogy miért őt választották ki, hisz annyi más jó és talán érdemesebb ember is van. De a manók elmondták neki, hogy elsősorban magának köszönheti a szerencséjét, a fiairól gondoskodó szeretetének, szorgalmának, szerénységének.

Volt egy álmom

Nem szeretek álomfejtéssel vagy álommagyarázattal foglalkozni, és erre bíztatni sem szeretnék senkit. De körülbelül 15 évvel ezelőtt, amikor alapvetően megváltozott az életem, volt egy álmom. Megyek eg egyenes úton és valami arra késztet, hogy nyissam szét a tenyerem, tárjam ki az ujjaim. Mindaz, amit addig fogtam- tartottam-szorítottam, kiesett a tenyeremből az ujjaim között. tovább mentem egyenesen. Később térdre estem, úgy mentem tovább, majd hason, a földön csúsztam.

Ez az álom akkoriban történt velem, amikor minden, amit addig biztosnak hittem, megszűnt annak lenni. Amiben hittem vagy hinni vágytam, amire alapozni szerettem volna, egy szempillantás alatt omlott össze. Igen, fel kellett dolgoznom a feldolgozhatatlant. Menni tovább az úton. Megtanultam erősnek lenni és nemcsak erősnek lenni, hanem annak is látszani. Átértékelni mindent. Ami józan ésszel, egy átlagos életet élő ember számára járható út, az számomra elérhetetlenné vált. Új utakat kellett találni, nem a mások által kitaposott ösvényen menni, hanem a bozótban utat törni. Biztonságot, menedéket csak magamban találni. Segítséget nem remélni. Fájdalmat méltósággal elhordozni, a gondot nem mutatni.

Nehéz, nagyon nehéz. De talán jobb megtanulni, hogy magamon kívül semmibe nem kapaszkodok, mint, hogy nyúlok valamiért, ami nem tart meg és lezuhanok, és a földet érés után derült ki, hogy csak egy pókháló volt. Felmérni, a földön járni, józannak maradni. Észnél lenni, amikor annyira, de annyira vágyom arra, hogy elveszítsem az eszem. Saját erőmből csinálni mindent, amikor annyira vágyom arra, hogy a terheimet megosszam mással (és az életemet is. ). Olyan úton menni, ami a közgondolkodás számára finoman fogalmazva sem szokványos. Vállalva az ezzel járó meg nem értettséget, a tapintatlanságot, a megvetést.

Mi történt azóta? Azt az álmot azóta sem felejtettem el. Biztos, hogy sok dolgot nem csináltam jól, de nem baj. Az életünkhöz hozzátartoznak a kerülő utak, tévedések is. Lényegesen az életkörülményeim, lehetőségeim nem változtak meg. Nagyon rosszul esik, ha valaki megkérdezi, hogy változott-e valami, javult-e a helyzet? Aki ilyet kérdez, az nem ismer. Aki ismer, az tudja, hogy ez számomra egy életre szóló feladat. Nem baj. Többek között a próbatételek alatt számomra is életté vált az a mondat, hogy a terhek megtartottak engem. Igen, a nehézségek megóvtak sok meggondolatlanságtól, attól, hogy hülyeséget csináljak. Mindig mérlegelésre késztettek, gondolkozásra, tervezésre. Így talán nem vált cél és irány nélkülivé az életem.

Jó ez így, nagyon jó. Meglátni a szépet abban, ami mások számára természetes. Igen, meglátni a harmatcseppben a szivárványt. És a szivárvány mögött a napot. Akkor is, ha éppen felhő borítja. Most sem biztos, hogy mindent jól csinálok. de inkább küzdök, mert nincs kudarc, ha soha nem adom fel. Nem fogom. Volt egy álmom…Kaptam esélyt, hogy álmodjam tovább.

Sebzetten a remény útján

Vannak soha be nem gyógyuló sebeink. Akár mi sebződtünk meg, akár mi sebeztünk meg másokat és később rájöttünk a mulasztásunkra és arra, hogy soha nem tudjuk jóvátenni, rájöhetünk arra, hogy ezek a sebek soha nem gyógyulnak be. Számunkra, akik mínuszból indulunk, akiknek az átlagostól eltérő problémáink vannak, akiket jobban megpróbált az élet, számot kell azzal vetnünk, hogy lehet, hogy a terheinket egy életen át hordozzuk. Emberi kapcsolataink nem rendeződnek, a nehézségek megmaradnak, az anyagi gondok nem enyhülnek, és úgy általában, az életünk nem válik siker- sztorivá-legalábbis a kívülállók számára. Ez nem baj. Mert legalább mi látjuk, hogy mit jelent, akár egy egészen kicsike eredményt elérni, egy kicsit előbbre jutni. Nekünk, akiknek az átlagosnál kevesebb jutott, talán sokkal jobban tudunk a kis dolgoknak is örülni. A biztonságérzetünk magukban van, a saját győzelmeinkben, harcainkban, eredményeinkben, amiket nem vehet el senki. És, hogy közben ott vannak a hegek? Nem baj. Meg kell tanulni velük együtt élni. Hozzánk tartoznak, mint bármely más testrészünk. Sőt, biztonsággal állíthatom, hogy a sebeim nélkül nem lennék az, aki vagyok. nem mondom, hogy rosszabb lennék, de kellett az edzés, a megtisztítás. A bizalom áthelyezése, a kötelek leoldása. Kilépni a biztonságosnak hitt világból és megtapasztalni, hogy mit jelent az, hogy nincs. Nincs senki, akibe kapaszkodhatnék, nincs semmi, amire alapozhatnék, csak én vagyok magam, és amit a semmiből felépítek. Nem baj, legalább olyanra építem, amilyenre szeretném. Igen, nagyon fáj, hogy pont a legfontosabbnak hitt, legalapvetőbb dolgok hiányoznak: a család, az emberi kapcsolatok, barátok. Fáj az is, ahogy sok ember ezt nem hiszi és értetlenül viszonyul hozzá. Fáj a tapintatlanság. Fáj a bizalom hiánya. Nem baj, most fáj, de elindulok és felépítem az életem. A semmiből, a magam erejéből. Erős vagyok, mert erősnek kell lennem. És közben elszomorodok, hogy mennyivel nehezebb az erős embereknek. Sokkal kevesebb segítségre számíthatnak. Van olyan kósza gondolatom, hogy, ha elhagynám magam és a földön fetrengenék, komolyabban elhinnék, hogy baj van. Így, hogy rendesen teszem a dolgom, tanulok, dolgozom, végzem a feladataim és nem sajnáltatom magam, a többség csak legyint rám. Pedig jól esne, akár egy icipici elismerés, akár egy-két kedves szó, érdeklődés, akár egy icipici segítség. Igen, erősnek kell lenni és ez nagyon nehéz.

Nagyon jó és erővel bír, ha a nehézségek útján eljutunk a remény útjára, és mondhatom, hogy mi tudjuk. Tudjuk, hogy nem hazugságokra alapozzuk az életünket. Hogy nem hamis dolgokba kapaszkodunk, hanem amiben bízunk, az megáll és megvéd és erőt ad, abban nem csalatkozunk. Jó ez így. Szeretem a meséket. Nem azokat a modern kori tündérmeséket, amiben jön a herceg és feleségül veszi a szegény lányt… Nem. A hozzánk hasonlóknak mindig sokat kell dolgozni a megélhetésért és nem hullik az ölükbe a szerencse. A mesék őszinteségét, egyértelműségét, tisztaságát, őszinteségét szeretem. Talán ilyen vagyok én is. Lehet, hogy gyerekesen naiv, de őszinte. Szeretem az egyértelmű dolgokat, amikor tisztán látom, hogy az adott helyzet jó vagy rossz, amikor nem kell kombinálni, hogy ki mit gondol, ki mit szeretne. Amikor nem kell senkit becsapni, nem kell hazudni, nem vezetek félre senkit és engem sem vezetnek félre. Amikor nem kell álarcot viselni, hanem vállalhatom magam úgy, ahogy vagyok. Rosszkedvűen, feldúltan, dühösen. És tudhatom, hogy akik szeretnek így is szeretnek.

Szeretve szolgálni szüntelen

                Mostanában egy párszor eljátszottam a gondolattal, hogy mi lett volna, ha az életem másképp alakul. Ha kaptam volna egy szószéket, és sok-sok embernek prédikálhatnék, megmondanám a tuti frankót. Másképp alakult és ez nem baj. Az, hogy a világban élek, az emberek között-de egy kicsit másképp- szerintem sokkal izgalmasabb, mint egy védőburokban lenni. Úgy érzem, sokkal hitelesebb tudok így lenni, átérezni akár a megélhetési gondokat, akár a taposómalmot, amiben szinte mindannyian élünk. Részese vagyok én is a hajszoltságnak,a fáradtságnak, létbizonytalanságnak, de talán egy kicsit más dimenzióból szemlélem a dolgokat.

                Valahogy megpróbáltam a munkámat mindig szolgálatnak tekinteni. Nem csak pénzkereseti forrásnak, hanem egy olyan eszköznek, amivel én is hozzá tudok tenni valamit a világhoz. Ha szépen mondanám, úgy tekintettem, mint szolgálatot. Ez nagyon nehéz. Egyrészt, mert soha nem végeztem alkotó tevékenységet, és egy rutin munkában sokkal nehezebb megtalálni a szépséget, a kreativitást, sokkal nehezebb rajta hagyni az ujjlenyomatomat, mint egy olyan munkában, ahol van lehetőség egyedi elképzelések megvalósítására. Nehéz, de nem lehetetlen.

                A másik nehézség, ami feszeget, az, hogy, bár zárkózott, na jó, introvertált típus vagyok, nagyon szeretném az életem másokkal megosztani. Általában zavarban vagyok, mert akár, a családi körülményeimet tekintve-amit inkább szégyellek, mint büszke vagyok rá-akár az életkörülményeimet tekintve, azok kicsit sem szokványosak. Leggyakrabban más problémák, gondok kérdések foglalkoztatnak, mint az átlag embereket, más feladataim vannak. A legtöbb esetben az emberek nem kíváncsiak arra, ami nem átlagos, ami nem illik bele az elfogadott társadalmi konvenciókba. Én főleg arról tudnék mesélni, hogy milyen dolog szerető család nélkül felnőni, akkor is, ha élnek a szüleim, milyen fiatalon felnőni és megtapasztalni a létbizonytalanságot. Milyen érzés az, hogy tulajdonképpen én vagyok a szüleimnek a szülei. Milyen dolog azt megtapasztalni, hogy a bajban ismerszik meg az igazi barát.

                Mégsem a gondokról szeretnék beszélni, sőt, rettenetesen idegesít, amikor az ismerősök a gondokról-problémákról faggatnak, és meg vannak sértődve, ha ennek nem örülök. Arról, hogy mindezen helyzetekben megtapasztaltam, hogy az élet szép. Hogy rengeteg öröm van, akkor is, ha számomra az elérhetetlen, ami a legtöbb ember számára természetes. Például évekig vágytam a számítógépre, két éve dolgoztam már, amikor lett mobiltelefonom. Évekig (évtizedekig) nem voltam nyaralni. De mindez nem lényeg. Azoknak, akik megtanulnak mosolyogni az ilyen embert próbáló helyzetekben, akik kiegyensúlyozottakká válnak, magabiztossá a küzdelmekben. Olyan küzdelmekben, aminek van értelme, hasonlóan ahhoz, amikor az aranyat tisztítják. Akik megtapasztalják, hogy van erő minden napra elegendő és van tovább, és, ha elesnek, felállnak. Ha sokszor elesnek, sokszor felállnak. Akik a hétköznapok hősei. Ami kötelez.

                Talán az is lehet a szerencsém, hogy az internet korában már nem kell nekem szószék, hanem egy évszázadokkal korábban élt teológussal együtt mondhatom, hogy „Parókiám az egész világ”. Szeretnék ennek a feladatnak, ha úgy tetszik, küldetésnek megfeleli. Szeretnék átadni, továbbadni. Akkor is, ha csak keveseket érdekel, ha nem sokan kíváncsiak rá, ha ez nem trendi. Lehet, hogy a trendi dolgok nem tartanak meg akkor, amikor igazán szükség lenne rá, az igazi értékek kiállják az idő próbáját.

Földönjáró-égrenéző

Mindenkinek vannak problémái, és mindenki a saját problémáját érzi a legnehezebbnek. Alapvető igazság? Közhely? Ez is, az is. Mégis, úgy gondom, vagyunk egy páran, akiket jobban megcincált az élet. Tragikus körülmények között, korán kellett felnőnünk. Mínuszból indítottuk az életünket. Egyedül, mindenféle segítség nélkül kellett és kell megállnunk az életben. Éppen emiatt,a földön kell járnunk. Számunkra nem férnek bele olyan botlások és elbukások, mint a többi ember életében, mert különben hajléktalanok lennénk. Átlagos esetben, lehetséges, hogy valaki-nem találván a helyét- keresi az útját, és közben tesz 1-2 vargabetűt. Számunkra ez lehetetlen. Nekünk nincs, aki segítsen, aki felsegítsen, aki segítő kezet nyújtson. Mégsem kell minket sajnálni. Az élet viharaiban megedződtünk, és tudunk örülni a kis dolgoknak. Akár egy harmatcseppben megcsillanó szivárványnak, akár a napsütésnek vagy egy tábla csokinak… Mert tudjuk, hogy az élet szép. Többet kell küzdenünk, de az élet megtanított küzdeni és mi képesek vagyunk, és minden leküzdött problémával előbbre jutunk és erőt ad, hogy megcsináltuk. Ha elesünk, felállunk, ha újból és többször elesünk újból és újból felállunk és tovább megyünk. Őszinte a mosolyunk, mert senkinek nem kell megfelelnünk. Elkeseredünk? Igen. Méltatlannak érezzük ezt a helyzetet? Igen. Feladjuk? Nem! Mert mindig erőt kapunk, belső tartalékjainkat mozgósítva, éppen annyit, amennyire szükségünk van. Napról-napra. Van belső tartásunk? Igen! Hétköznapi hősök vagyunk? Igen!

Sokszor gondolkodtam már rajta, hogy nem tudnék a földön járni, ha közben nem néznék az égre. Ha nem bíznék abban, hogy mindaz, ami rám lett mérve, nem a vaksors szeszélyes játéka, hanem igen is van egy erő, egy hatalom, aki mindezt tudja. Akitől erőt kapok, nem csak nehézségeket, hanem örömöt is. Olyan igazi, belső örömöt, amit senki el nem vehet tőlem. Hogy csak annyira vagyok kiszolgáltatott, mint amennyire szerinte lehetek. Hogy nem játékszer vagyok, hanem egy tervnek a része, nem egy véletlen szüleménye vagy egy tervezési hiba, hanem egy szövetnek, egy gyönyörű szép egésznek a része, amelyben minden egybe illeszkedik. Hogyha fogytán az erőm vagy elkeseredek, van kihez fordulni.

Sok mindent nem értek. Talán nem is fogom megérteni, addig a bizonyos napig. De valahogy soha eszembe sem jutott azt megkérdezni, hogy miért pont én? Elfogadtam, annak idején, hogy jól van, akkor ettől kezdve meg vannak húzva a határok. Semmit nem tudtam és nem is értettem. De tudtam, hogy feladatom van, amihez józan ész kell és tiszta fej. Hogy mostantól egészen biztosan felnőttem. Több dolgot lehet, hogy nem csináltam jól, de abban biztos vagyok, hogy be lettem dobva a mély vízbe és megtanultam úszni. Sokak számára csődtömeg az életem? Igen? Megoldódtak a problémáim? Nem. Van rá esély, hogy jobbra fordul? Nem. Tulajdonképpen nekem nem tetszik az optimista kifejezés. Lehet, hogy azért, mert sokan egyfajta hurrá-optimizmust értenek alatta, amikor mindenki mindenben csak a jót, pozitívat látja meg. Szerintem ez nem biztos, hogy jó. Vannak olyan helyzetek, amiről be kell vallanunk, hogy rossz, fáj, kellemetlen. Hogy azon az úton nem tudunk tovább menni. Hogy az adott helyzetben csak gond, kellemetlenség, fájdalom van. Nem baj. Akkor elindulunk másik irányba. Élettel, derűvel. Egymást segítve.