Tündérmanó

Ha figyelmesen olvastátok az eddigi történteket, valószínűleg emlékeztek a kis tündérre. Aki eddig nem találkozott vele, érdemes bemutatni. Ő egy különleges kis tündér. Egy kicsit kócos a haja, szeret hangosan nevetni (de ha úgy adódig, bánatában sokat sírdogál), nem olyan szabályos kis tündér, mint amit elvárunk a tündérektől. Nincs is neki sok barátja. A tündérek között se, de máshol sem. a különlegességét még az is tetézi, hogy meg van jelölve egy különleges jellel. Ha úgy vesszük, ehhez a jelhez sok vér tapad, az átlagemberek (és tündérek… ) között sem egyértelműen pozitív a megítélése. De a kis tündér nem azért viseli ezt a jelet. Az életének más az alapja. Bízik Valakiben, Akinek a kezébe tette le az életét, Aki számára az egyetlen vigasztaló, megtartó, gondviselő.

Az utóbbi időben sokat tanakodott magában a kis tündér. Sokat tanult, igyekezett mindenhol becsületesen helytállni, szorgalmas volt, ahogy tőle telt, de úgy érezte, az élete nem igazán halad előre. Úgy gondolta, hogy kellene lennie a fáradozásainak valami eredményének. Az is bántotta, hogy mindenhonnan kilógott a sorból. Először próbálkozott mindenkinek megfelelni, de utána rájött, hogy érdemes a maga útját járnia. Szeretett volna nyomot hagyni az emberekben. Szerette volna, ha van valami, ami jobbá teszi, elsősorban természetesen a szűkebb környezetét, de később a világot. Sokszor úgy érezte, hogy az az üzenet, amit szeretne tovább adni, nem érdekli az embereket. Igaz, amit képviselt, az nem trendi, nem illett bele az éppen aktuális, a korszellem által képviselt értékekbe. Nem adta fel, újra és újra próbálkozott, több-kevesebb sikerrel.

Mígnem egy nap találkozott egy kis manóval. Ő is egy különleges kis manó volt, ő is meg volt jelölve ugyanazzal a különleges jellel, mint a kis tündér, de nem csak azzal. Ő egy másik jelet is magán viselt, egy különlegesen szép jelet, ami sajnos sokak számára a gyűlölet forrása lett. Látszólag talán nem sok hasonlóság volt közöttük, de idővel (nem is kellett hozzá sok idő), felismerték, hogy sok közös vonás van bennük. A kis tündér különösen örült, hogy a kis manó ráébresztette, hogy milyen fontos a szeretet, a másikra való odafigyelés. Őszintén beszélhettek egymással, örömeikről-gondjaikról, kérdéseikről vagy csak úgy bármiről. Hogy a kis manó erről mit gondol, kérdezzétek meg tőle. A kis tündér nagyon boldog, mert megerősödhetett abban, hogy igazán a Szeretet a fontos, ami megtartja a világot.

Szívvel látó szivárvány

Élt valahol, a messzi távolban, messze mindentől és mindenkitől, távol a kíváncsi szemektől egy kis tündér. Érdekes kis tündér volt. Nem volt sokkal szebb a társainál, igaz, csúnyább sem. Nem volt különösebben ügyes, talán semmi rendkívülivel nem rendelkezett. A társai közül eléggé kilógott, nem nagyon voltak barátai, mondhatnánk úgy is, hogy egy magányos kis tündér volt. Miért volt annyira magányos? Talán az érzékenysége, talán a félénksége miatt, talán azért, mert nem tudta olyan könnyen feltalálni magát. Sokat szomorkodott ugyan, de nem adta fel, hogy találjon egy barátot-,hogy úgy mondjam, - egy lelki társat. Nagyon szeretett az erdőben sétálni. Közben hol énekelt, hol imádkozott, hol csak a gondolatait rendezgette. Egy ilyen szép, derűs estén, amikor egy felhő sem volt az égen, a bársonyosan sötétkék égen megpillantott egy kis csillagot. Ő is különleges volt, mégpedig azért, mert szivárvány színű volt. Hasonlított a kis tündérhez abban, hogy ő is magányos volt. A társai kinézték maguk közül. A színe miatt vagy a különösen kedves, szeretetteljes természete miatt, azt nem tudjuk. Beletelt egy kis időbe, és sok beszélgetésbe, de azt vették észre, hogy egymásban barátra leltek. Alig várták, hogy találkozzanak. Mindent megosztottak a másikkal, örömüket, bánatukat, gondjaikat, vágyaikat. Amikor már elég jól ismerték egymást, a legbensőbb titkaikat sem féltek elmondani, bár, talán ez a barátság olyan volt, hogy többnyire nem volt szükség szavakra már kitalálták egymás gondolatait.

Igazán mind a kettőjük életében az volt a nehézség, hogy nem találtak párra. Mert, valljuk, be, ahogy az embereknél-az ember igazi társa egy másik ember lehet, nem egy kiscica, egy kiskutya vagy bármi efféle, a csillagoknál és a tündéreknél sincs ez másként. Igyekeztek ugyan egymásnak segíteni, amiben csak tudtak, a lelkük mélyén érezték, hogy nem tudják egymást életre szólóan boldoggá tenni. Természetesen a Nagy Rendező tudja, hogy nem jó az embernek, de a csillagnak és a tündérnek sem egyedül lenni. Kis idő elteltével a csillag felfedezett egy másik kis csillagot, aki éppolyan szivárvány színű volt, mint ő. A kis tündérnek meg egy erdei manó jutott társul. Mindannyian boldogok voltak, nem érezték a barátságuk megfakulásának, hogy kevesebb időt töltenek együtt, örültek a másik örömének (talán jobban, mint a sajátjuknak.). A kis tündér boldogan vette észre, hogy annyira szépen csillog a kis csillag szeme. és eltűnt belőle a szomorúság. A kis csillag is örült, talán annak, hogy a kis tündér már nem csak őt fárasztja a kíváncsi kérdéseivel és a keserédes viccelődéseivel, de annak is, hogy visszatért a szép mosoly az arcára.

Teltek-múltak a hónapok, és a kis tündérnek közeledett a születésnapja. Tanakodott a két kis csillag, hogy mivel tudná meglepni. Valami olyasmire gondoltak, ami igazán egyedi és amit nem fog egyhamar elfelejteni. Amiről ők jutnak az eszébe. (És persze, nem kerül sokba. Noha az ajándék értékét nem pénzzel mérik). Sokat tanakodtak, gondolkodtak azon, hogy mit szeret, minek örülne a kis tündér. Olyasmit nem szerettek volna neki adni, amiből neki ezer is van, olyat sem, amit magának is megvehet. Végül különös ötletük támadt. Jó előre készültek rá, igyekeztek mindent a legnagyobb titokban csinálni, nehogy a kis tündér megsejtsen valamit. Sejtitek már, mi lett az ajándék? A kis tündérnek a születésnapjára elhozták a szivárványt. Lett is hatalmas öröm és meglepetés! Tényleg olyan ajándékot kapott, amit soha nem fog elfelejteni, és amiről mindig a barátai fognak az eszébe jutni. Igyekezett ugyan titkolni, de az örömtől a szembe szökő könnycseppekben megcsillanó napsugárban is felfedezhette a szivárványt, aki arra járt. Ettől a naptól kezdve a kis tündér, és a többiek számára is a szivárvány nem csak egy csodálatosan titokzatos fénytüneményt jelentett, hanem annál sokkal-sokkal többet. Barátságot, szövetséget, szeretetet, és azt, hogy ők mindannyian már soha nem lesznek egyedül.

Szivárványtündér

Az erdő közepén élt egy kis tündér, több más szerzettel, manóval, angyallal, kobolddal együtt. Fura kis szerzet volt, a kócos hajával, farmerszoknyájával, sportcipőjével. Sajnos, ahogy lenni szokott, az erdőben nem csak jók éltek, hanem gonoszak is. Történt egyszer egy napon, hogy a gonosz boszorkány elrabolta a színeket. Minden csupa, szürke, egyhangú lett. Emiatt persze az erdő összes lakója rosszkedvűvé vált. Nem csak azért, mert nem gyönyörködhettek az erdő üde zöldjében, a nap vakító, sárga korongjában, az ég kékjében. Elvesztették a tájékozódási képességüket is, nem tudták, mikor menjenek élelmet gyűjteni, mikor aludni. Fenekestől felfordult az életük.

A kis tündér elhatározta, hogy visszaszerzi a színeket. Közölte ezt az erdei nagytanáccsal, akik ezt félelemmel ötvözött egyetértéssel fogadták. Persze mindenkinek hiányoztak a színek, és örültek, hogy valakiben van bátorság és elszántság, hogy nekiveselkedjen a nagy feladatnak, mégis aggódtak, féltették a kis tündért. Nagyon nagy és veszélyes kalandnak tűnt, hosszú utat kellet bejárnia, és ami még nagyobb tanácstalansággal töltötte el őket, az, hogy fogalmuk sem volt, hogyan lehetne ezt a küldetést véghezvinni. A nagy és bölcs varázslók maguk is titkolták, hogy a tudományuk itt véget ért, és lebeszélni sem akarták merész útjáról a kis tündért, így egy adag hamuba sült pogácsával és áldó imával útnak indították.

Másnap elindult a kis tündér, ment, mendegélt, amíg egy szép zöld erdőhöz nem ért. Nagyon örült, hogy végre láthatja az erdő gyönyörű színét, el is határozta, hogy magával viszi. Szépen összehajtogatva el is tette a batyujába. Eltöprengett azon, hogy ez még csak egy szín, és mi lesz a többivel? Még csak egy napja vándorol, rettenetesen fáradt, és csak egy színt tudott magával vinni. Nem sok ideje maradt gondolkodni, mert azon nyomban mély álomba merült. Másnap újult erővel vágott neki a következő kalandnak. Nem kellett sokáig mennie, mert egy aranyló búzamező gyönyörű kalászai azonnal elbűvölték. Rég látott már ilyet, így hát rögtön gondosan elcsomagolta. Nyoma sem volt az előző napi fáradtságának, örömmel ment tovább az úton. Igaz, hogy erősen tűzött rá a nap, de ez sem szegte a kedvét, mert erősítette az a tudat, hogy a küldetését az összes erdőlakóért végzi, azért, hogy megtörje a boszorkány félelmetes átkát. Amikor a barátaira gondolt, elérzékenyült, és hirtelen a magányosság vett erőt rajta. Hiányzott neki a többi tündér és manó, nem volt kivel játszani, beszélgetni. Felpillantott az égre, és rögtön a kék színt is becsomagolta. Szomorúsága rögtön szertefoszlott, és vidáman baktatott tovább az ösvényen. Sajnos, nem várt nehézségekbe ütközött. a batyuja egyre nehezebb lett, és még csak három színt vitt magával. Hol van még a pipacs pirosa, az ibolya gyönyörű lila színe, az őzike meleg barna bundája? Ha még ettől a pár színtől is olyan nehéz a batyuja, hogy alig tudja hazavinni, mi lesz vele az út további részén? Amikor ezen töprengett, egy újabb nehézséggel találta magát szemben, ugyanis az addig derűs égbolton sűrű viharfelhők gyülekeztek. Igyekezett fedezéket találni, szerencsére sikerrel járt és még épp időben behúzódott egy lapulevél alá. Itt várta ki a vihar végét.

Szerencsére, a vihar sem tartott örökké, így rövid idő elmúltával a kis tündér kimerészkedett a fedezéke alól. Mit látott? Egy gyönyörű szivárványt. Gondolt egy merészet, kipakolta a batyuját, beletette a szivárványt, gondosan összecsomagolta és sietve elindult hazafelé. Pár pillatatnak tűnt csupán a hazafelé tartó út, de egy újabb meglepetés érte. Még el sem ért az erdőig, látta, hogy megtört a gonosz boszorkány szörnyű átka. Minden sokkal szebben, ragyogóbban fogadta, mint előtte volt. A hegyi patak vígan csobogott, a madarak örvendezve énekeltek, mindenki örült annak, hogy visszakapták a korábbi életüket. Természetesen az erdei nagytanács sem felejtkezett el a hálájáról, megköszönték a kis tündérnek a bátorságát, leleményességét, kitartását. (Mert természetesen ezekkel a tulajdonságokkal egy tündérnek sem árt rendelkeznie.) Azóta, ha szivárványt lát az égen, rögtön a különös kaland jut róla eszébe, de nem is kell az égre néznie, elég, ha a tükörben megpillantja a fülbevalóján megcsillanó napfényt.

Szivárványcsillag

                Az erdőben élt egy kis tündér. Látszólag semmi különös nem volt benne, vagy mégis? Nagyon szeretett táncolni, játszani, olvasni, hasonlóan a többi tündérhez. Szeretett szépen öltözködni, és szerette, ha szépen meg van fésülve a haja. De mégsem illett a többi tündér közé, amolyan magánakvaló- magányos kis tündér volt. Talán azért, mert nem volt annyira ügyes, talán azért mert érzékenyebb és félénkebb volt, a többiek nem igazán fogadták be. Ami miatt sokat bánkódott, de ennek ellenére az életben nagyon sok örömöt talált. Mivel az erdőben élt, gyönyörű környezetben, az örömből soha ki nem fogyott. Nézte, ahogy nyílnak a virágok, repkednek a pillangók, a friss hajtásokon táncot jár a napsugár. Szívesen volt egyedül, szeretett mindenen elgondolkozni, és ha derűs idő volt, szívesen nézte a csillagokat.

                Egyszer egy szép estén megpillantott egy kis csillagot. Néha beszélgettek, kiderült, hogy sok közös vonás van bennük, akár a természetüket vagy a sorsukat illetően, de a kis csillag nem volt szimpatikus a kis tündérnek. Bár a kistündérnek is sok bántásban volt része, elég hamar megtanulta, hogy nem szabad előítélettel közelíteni a másikhoz. Ő nem volt egy ítélkezős típus, főleg hogy sokat szenvedett attól, hogy a körülötte evők felületesen alkottak róla véleményt, nem ismerték, de nem is akarták igazán megismerni. Miután egy egyre többet találkoztak és beszélgettek, rájött, hogy ő is megalapozatlanul alkotott képet a kis csillagról. Több szempontból is félreismerte, rengeteg jó tulajdonságát nem látta meg. Egy-egy elejtett megjegyzéséből, megnyilvánulásából téves következtetést vont le. Talán ebből nem vett észre semmit a kis csillag (illetve azt észrevette, gondolom, amikor rájött a kis tündér, hogy félreismerte a kis csillagot, és egyre többet beszélgetett vele.)

                Beszélgetéseik során rájöttek arra, hogy nagyon sok közös vonásuk van, sokkal több, mint gondolták. Egyre több dolgot osztottak meg egymással, bizalmukba fogadták a másikat. Ez mind a kettőjüknek elég nehéz, mert annyi sebet hordoznak a múltukból adódóan, hogy nehezen nyílnak meg mások előtt. A kis tündér semmi különöset nem vett észre a kis csillagon, de egyszer a kis csillag elmesélte neki, hogy ő tulajdonképpen egy szivárvány-csillag. Különös jelenség ez a csillagok között, és meglehetősen ritka. Főleg az ritka, hogy egy szivárványszínű csillag fényesen tündököljön, mert ők igyekeznek elrejteni a fényüket. Bár volt közöttük, aki büszkén ragyogott, de sajnos, ez sokszor rosszul sült el. A már említett előítéletes gondolkozás miatt egy szivárvány-csillag, ha vállalta saját magát, rengeteg támadásnak tette ki magát. A kis csillag is inkább a rejtőzködést választotta. Időnek kellett ahhoz eltelnie, hogy ezt a titkát megossza a kis tündérrel. Természetesen a kis tündér is megosztott minden féltve őrzött titkát a kis csillaggal, mert úgy gondolta, hogy bízhat benne. Mesélt régi sebeiről, mesélt a sorsáról, és arról a külön világról, amit felépített magának a fájdalmain, könnyein, küzdelmein át a reményből táplálkozva.

                Rájöttek, hogy sok dologban segíthetnek egymásnak. Hasonlóan sebzettek, hasonlóan a romokból építkeznek, hasonlóan a mínuszból indultak az életbe. Ezek nagyon fájdalmas tények, emiatt egyikük szeméből sem fog eltűnni soha a szomorúság. De az mind a kettőjüknek erőt adhat, hogy már nincsenek egyedül. Sem a gondjaikkal, sem a megoldandó problémáikkal, sem a különleges természetükkel. A kis csillagot ugyanis nem csak a színe, hanem az érzékeny természete tette különössé. A kis tündér is annyira bizalmába fogadta a kis csillagot, hogy már nem voltak előtte titkai. nem volt arra sem szüksége, hogy a jó oldalát mutassa újdonsült barátja felé, mert tudta, hogy a közöttük lévő kapocs erősebb annál, mintsem szükség lenne megjátszani magukat.

                Jó lenne, ha ennek a mesének is boldog vége lenne. Vagy legalábbis, nagyon szomorú nem lenne. Mert túl vidám biztos nem lesz. Soha nem vidám, ha két nehéz sorsú lény összetalálkozik, akkor is, ha az egyik tündér, a másik pedig csillag. De boldog lehet, és örömteli is, ha arra gondolunk, hogy a megosztott öröm dupla öröm, a megosztott fájdalom fél fájdalom. És, ha a közöttük létrejövő szövetségnek a mindkettejük számára elrendelt nehéz sors volt az ára, talán akkor is megérte.

Volt egy álmom

Nem szeretek álomfejtéssel vagy álommagyarázattal foglalkozni, és erre bíztatni sem szeretnék senkit. De körülbelül 15 évvel ezelőtt, amikor alapvetően megváltozott az életem, volt egy álmom. Megyek eg egyenes úton és valami arra késztet, hogy nyissam szét a tenyerem, tárjam ki az ujjaim. Mindaz, amit addig fogtam- tartottam-szorítottam, kiesett a tenyeremből az ujjaim között. tovább mentem egyenesen. Később térdre estem, úgy mentem tovább, majd hason, a földön csúsztam.

Ez az álom akkoriban történt velem, amikor minden, amit addig biztosnak hittem, megszűnt annak lenni. Amiben hittem vagy hinni vágytam, amire alapozni szerettem volna, egy szempillantás alatt omlott össze. Igen, fel kellett dolgoznom a feldolgozhatatlant. Menni tovább az úton. Megtanultam erősnek lenni és nemcsak erősnek lenni, hanem annak is látszani. Átértékelni mindent. Ami józan ésszel, egy átlagos életet élő ember számára járható út, az számomra elérhetetlenné vált. Új utakat kellett találni, nem a mások által kitaposott ösvényen menni, hanem a bozótban utat törni. Biztonságot, menedéket csak magamban találni. Segítséget nem remélni. Fájdalmat méltósággal elhordozni, a gondot nem mutatni.

Nehéz, nagyon nehéz. De talán jobb megtanulni, hogy magamon kívül semmibe nem kapaszkodok, mint, hogy nyúlok valamiért, ami nem tart meg és lezuhanok, és a földet érés után derült ki, hogy csak egy pókháló volt. Felmérni, a földön járni, józannak maradni. Észnél lenni, amikor annyira, de annyira vágyom arra, hogy elveszítsem az eszem. Saját erőmből csinálni mindent, amikor annyira vágyom arra, hogy a terheimet megosszam mással (és az életemet is. ). Olyan úton menni, ami a közgondolkodás számára finoman fogalmazva sem szokványos. Vállalva az ezzel járó meg nem értettséget, a tapintatlanságot, a megvetést.

Mi történt azóta? Azt az álmot azóta sem felejtettem el. Biztos, hogy sok dolgot nem csináltam jól, de nem baj. Az életünkhöz hozzátartoznak a kerülő utak, tévedések is. Lényegesen az életkörülményeim, lehetőségeim nem változtak meg. Nagyon rosszul esik, ha valaki megkérdezi, hogy változott-e valami, javult-e a helyzet? Aki ilyet kérdez, az nem ismer. Aki ismer, az tudja, hogy ez számomra egy életre szóló feladat. Nem baj. Többek között a próbatételek alatt számomra is életté vált az a mondat, hogy a terhek megtartottak engem. Igen, a nehézségek megóvtak sok meggondolatlanságtól, attól, hogy hülyeséget csináljak. Mindig mérlegelésre késztettek, gondolkozásra, tervezésre. Így talán nem vált cél és irány nélkülivé az életem.

Jó ez így, nagyon jó. Meglátni a szépet abban, ami mások számára természetes. Igen, meglátni a harmatcseppben a szivárványt. És a szivárvány mögött a napot. Akkor is, ha éppen felhő borítja. Most sem biztos, hogy mindent jól csinálok. de inkább küzdök, mert nincs kudarc, ha soha nem adom fel. Nem fogom. Volt egy álmom…Kaptam esélyt, hogy álmodjam tovább.