Szívvel látó szivárvány

Élt valahol, a messzi távolban, messze mindentől és mindenkitől, távol a kíváncsi szemektől egy kis tündér. Érdekes kis tündér volt. Nem volt sokkal szebb a társainál, igaz, csúnyább sem. Nem volt különösebben ügyes, talán semmi rendkívülivel nem rendelkezett. A társai közül eléggé kilógott, nem nagyon voltak barátai, mondhatnánk úgy is, hogy egy magányos kis tündér volt. Miért volt annyira magányos? Talán az érzékenysége, talán a félénksége miatt, talán azért, mert nem tudta olyan könnyen feltalálni magát. Sokat szomorkodott ugyan, de nem adta fel, hogy találjon egy barátot-,hogy úgy mondjam, - egy lelki társat. Nagyon szeretett az erdőben sétálni. Közben hol énekelt, hol imádkozott, hol csak a gondolatait rendezgette. Egy ilyen szép, derűs estén, amikor egy felhő sem volt az égen, a bársonyosan sötétkék égen megpillantott egy kis csillagot. Ő is különleges volt, mégpedig azért, mert szivárvány színű volt. Hasonlított a kis tündérhez abban, hogy ő is magányos volt. A társai kinézték maguk közül. A színe miatt vagy a különösen kedves, szeretetteljes természete miatt, azt nem tudjuk. Beletelt egy kis időbe, és sok beszélgetésbe, de azt vették észre, hogy egymásban barátra leltek. Alig várták, hogy találkozzanak. Mindent megosztottak a másikkal, örömüket, bánatukat, gondjaikat, vágyaikat. Amikor már elég jól ismerték egymást, a legbensőbb titkaikat sem féltek elmondani, bár, talán ez a barátság olyan volt, hogy többnyire nem volt szükség szavakra már kitalálták egymás gondolatait.

Igazán mind a kettőjük életében az volt a nehézség, hogy nem találtak párra. Mert, valljuk, be, ahogy az embereknél-az ember igazi társa egy másik ember lehet, nem egy kiscica, egy kiskutya vagy bármi efféle, a csillagoknál és a tündéreknél sincs ez másként. Igyekeztek ugyan egymásnak segíteni, amiben csak tudtak, a lelkük mélyén érezték, hogy nem tudják egymást életre szólóan boldoggá tenni. Természetesen a Nagy Rendező tudja, hogy nem jó az embernek, de a csillagnak és a tündérnek sem egyedül lenni. Kis idő elteltével a csillag felfedezett egy másik kis csillagot, aki éppolyan szivárvány színű volt, mint ő. A kis tündérnek meg egy erdei manó jutott társul. Mindannyian boldogok voltak, nem érezték a barátságuk megfakulásának, hogy kevesebb időt töltenek együtt, örültek a másik örömének (talán jobban, mint a sajátjuknak.). A kis tündér boldogan vette észre, hogy annyira szépen csillog a kis csillag szeme. és eltűnt belőle a szomorúság. A kis csillag is örült, talán annak, hogy a kis tündér már nem csak őt fárasztja a kíváncsi kérdéseivel és a keserédes viccelődéseivel, de annak is, hogy visszatért a szép mosoly az arcára.

Teltek-múltak a hónapok, és a kis tündérnek közeledett a születésnapja. Tanakodott a két kis csillag, hogy mivel tudná meglepni. Valami olyasmire gondoltak, ami igazán egyedi és amit nem fog egyhamar elfelejteni. Amiről ők jutnak az eszébe. (És persze, nem kerül sokba. Noha az ajándék értékét nem pénzzel mérik). Sokat tanakodtak, gondolkodtak azon, hogy mit szeret, minek örülne a kis tündér. Olyasmit nem szerettek volna neki adni, amiből neki ezer is van, olyat sem, amit magának is megvehet. Végül különös ötletük támadt. Jó előre készültek rá, igyekeztek mindent a legnagyobb titokban csinálni, nehogy a kis tündér megsejtsen valamit. Sejtitek már, mi lett az ajándék? A kis tündérnek a születésnapjára elhozták a szivárványt. Lett is hatalmas öröm és meglepetés! Tényleg olyan ajándékot kapott, amit soha nem fog elfelejteni, és amiről mindig a barátai fognak az eszébe jutni. Igyekezett ugyan titkolni, de az örömtől a szembe szökő könnycseppekben megcsillanó napsugárban is felfedezhette a szivárványt, aki arra járt. Ettől a naptól kezdve a kis tündér, és a többiek számára is a szivárvány nem csak egy csodálatosan titokzatos fénytüneményt jelentett, hanem annál sokkal-sokkal többet. Barátságot, szövetséget, szeretetet, és azt, hogy ők mindannyian már soha nem lesznek egyedül.