Tabudöntögető

Ha valaki ismer, tudja, hogy szeretem a vidàmsàgot, szeretek nevetni. És azt is,hogy nem szeretem a karácsonyt. Nem lehet súlyozni a szenvedést, a bánatot. Vajon az a kisgyerek szomorúbb- e, akit azért nem vesznek be a focicsapatba, mert mozgássérült, vagy az, akivel senki nem akar játszani, mert kiközösítik. Annak a szülőnek nagyobb a bánata, akinek meghalt a gyereke, vagy annak, aké évek óta felé sem néz (emiatt olyan a számára, mintha halott  lenne). Talán mindenkinek a saját fájdalma a legnagyobb. Úgy tapasztaltam, hogy akkor vagyok a legmagányosabb, amikor valami gondom van. Talán nem is lehet megosztani az igazán nagy terheket. Kaptam olyan visszajelzést, hogy szomorúak az írásaim. Sajnos, azért, mert mindent leöntünk cukormázzal, énekeljük a karácsonyi énekeket, elővesszük a szép ruhát, szép étkészletet, még semmi nem lesz se jobb, se szebb. Igazibb mégúgyse. 

Talán furcsa, hogy pont karácsonykor gondolkodok ilyesmin. De most kaptam egy megerősítést, hogy a szenvedéseinken, próbatételeinken, nehézségeinken gondolkodni mindig szabad. Nem ördögtől való vagy istentelen dolog, hanem éppúgy életünk része, mint bàrmi màs. És Elé vihetjük, mint bármit az életünkben. És talán átérezzük, hogy ahova pontot tennénk, Ő vesszőt tesz és folytatja kegyelmével, szeretetével, remènységével.

Hangosan gondolkodom

Jó lenne magam megmutatni... Azt, amit érzek, ahogy gondolkodom. Amivé váltam, aki vagyok, ahonnan indultam, és az utat, amit bejártam ahhoz, hogy ide eljussak. Jó lenne, ha mások is látnák, és talán lenne, akiknek tudnék adni, segíteni. Jó lenne, ha azokhoz eljuthatnék, akik szintén mélyről indultak, akik küzdenek, vívódnak. Akik sokszor magányos harcosok, sokszor vannak egyedül, sokszor találkoznak meg nem értettséggel, kiközösítéssel, kitaszítottsággal.

Úgy érzem, sőt vágyom rá, hogy felszínre hozzam, széles körben megismertessem magam. A gondolataimat és mindazt, ami a gondolataimból, álmaimból, terveimből születik. Persze, nyugodtabban indulnék el az úton, ha lenne a facebook-on legalább ezer követőm, akinek a nagy része komolyan venné, amit csinálok és mellém állna. Akkor is nyugodtabb lennék, ha lenne elég tőkém kísérletezgetni, próbálkozni, az utamat megtalálni. Akkor sem esnék kétségbe, ha melléfognék vagy tévúton járnék. Az is furcsa, hogy abból kell megélnem, amit ezidáig szerelemnek tekintettem. Furcsa, hogy pénzt kérek bármiért, amit eddig legfeljebb ajándékba adtam. Az is nehéz, hogy amikhez az álmom kapcsolódik, egyik sem a tanult szakmám, sőt ezirányú gyakorlatom, tapasztalatom sincs. Vannak ez irányú kétségeim...De elég erős a vágy és a késztetés bennem, hogy tudom, hogy bele kell vágjak akkor is, ha nem tudom, mennyire lesz kelendő, ha egyedül is vagyok, és ha senki nem akar érte pénzt adni. Mert bízom abban, hogy lesz, akiknek tetszeni fog, idővel társakra, támogatókra fogok találni és lesz, aki pénzt is ad érte. Mint ahogy én is szeretek másokat megismerni, akikkel együtt is dolgoznék, együttműködnék, és persze én is adok pénzt azért, amit fontosnak találok. A gyakorlatot, tapasztalatot meg igazán élesben az út közben lehet megszerezni.

Ebben a legnehezebb persze az, hogy családfenntartóként szükségem van a rendszeres, megbízható jövedelemre. De ugyanez volt a helyzet akkor is, amikor körülbelül tíz évvel ezelőtt bátran hoztam meg olyan döntéseket, aminek nem tudtam, mi lesz a kimenetele. Be kell lássam, már régen voltam igazán bátor, régen hoztam meg olyan döntést, ami igazán bátorságra vall. Nem szeretnék vakmerő lenni, de szeretnék boldog lenni, a saját utamat járni. Igen, valamilyen ajtót be fogok csukni magam mögött, amit nem fogok utána kinyitni. De ha nem vagyok a helyemen, az csak kínlódás. Meg kell találni a helyem, az utam. Fáradsággal, nehézségek árán, sokszor magam legyőzve. Elesve és utána felállva. Másoknak segítve, utat mutatva. Nem csak azért, mert így tudom magam megvalósítani, hanem azért, mert így vagyok önazonos. A saját árnyékomból kilépve, utat engedve annak, ami már régóta nyugtalanít.

Angyal-álom

                Ha valaki megkérdezi, mindig azt válaszolom, hogy nem szeretem a karácsonyt.  Ez valóban így van. Fájdalom, félelem, magány, egyedüllét. Nem tudok róla beszélni, mert mindenki örül és boldog és együtt van a család. Én meg összeszorult szívvel várom, hogy mi lesz, mi jöhet még, valami, ami a tavalyinál is rosszabb, és ha meghallom a karácsonyi énekeket, belülről mar a könny és öklendezek. Vannak sebek, amik nem múlnak el, évek-évtizedek múlva sem.

                Várakozva... Tulajdonképpen könyörögnék, hogy legalább a decembert várják meg. Hogy ne legyen már októberben is tele a bolt csokimikulással és csillogó karácsonyi díszekkel. Így elvész az ünnepnek a lényege, az ünnep mivolta.

                Hálás vagyok, hogy idén máshogy lehet. Máshogy készülhetek az ünnepekre. Hálás vagyok, hogy kórusban énekelhetek, és a próbák során újra és újra átélhetem az átélhetetlent, a megfoghatatlant. A földre közénk lejövőt. Hálás vagyok, hogy vannak olyan embereim, barátaim, akiknek készíthetek ajándékot. És az ajándékkészítés is elvarázsolhat, elrepíthet egy olyan dimenzióba, ahol tényleg a szívünkkel látunk. Köszönöm, hogy segítetek vágyakozni. És hinni abban, hogy a vágy valóra válhat. Hogy újból átélhetem, hogy a ti örömötök az én örömöm, hogy megköszönhetem, hogy adhatok.

                Talán az idei év másról is szólhat. A háláról, hogy lehetnek még álmaim, és jó, hogy még nem mondtam le róluk. Hogy az élet több annál, mint a bevétel-kiadás oldal között lavírozás, a száraz tények, adatok, a racionalitás megfoghatósága, megingathatatlansága. Szembenézni a félelmeimmel. Bízni abban, hogy valóra válhat, amit dédelgetek. Mert talán nem véletlenül vannak álmaim-vágyaim. talán nem véletlenül érzem azt, hogy nem egészen jó, ami most van. Hogy szeretném magam megmutatni. Szeretnék adni. Mert annyi minden van, amit kaptam, és bízom abban, hogy lesz, akinek pont az kell és pont így, ahogy én tudom adni. Hogy az a sok mélység nem véletlen volt az életemben. Mert nem csak mélység volt, hanem sok csoda is. Talán már magam sem hiszem el, de voltak.... És most arra van szükségem, hogy csodálat éljek át és csodákat mutassak meg. Hogy ne rejtsem el, amit kaptam. És talán ehhez az kell, hogy levegyem azt a ruhát, ami bár kényelmes, de mégsem az enyém. Nem illik hozzám. Le kell számolnom azzal, hogy ahhoz, hogy másként folytassam, változtatnom kell. Bízni abban, hogy ha az én utamat fogom járni, meg lesz a békém, a sikerem, a boldogságom, a biztonságom. És most vállalni kell érte a bizonytalant, és igen, a kudarc lehetőségét is. Hogy mégsem kellek, hogy mégsem kell, amit adni tudok, de nem baj. Legalább az a békességem meglesz, hogy megpróbáltam és kiálltam és vállaltam és mertem.

                Mert áldozatot kell érte hozni. Valahogy nekünk, talán nem erre a földre való embereknek eleve nehezebb. Mi nem tudunk lavírozni, nem tudunk ügyeskedni, nem tudunk a másik hátán előbbre jutni. Mi csak azt becsüljük meg, amit mi értünk el. Mi csak égni tudunk, nem parázslani vagy pislákolni. Mi mindent egy lapra teszünk fel. Csak lent van vagy fent, de soha nem felemásan. Igen, ha bukunk, nagyot bukunk. Ha kudarc ér, az a teljes megsemmisülésig hatol. De csak így, teljes szívvel-lélekkel érdemes. Köszönöm.

                Talán így élhetőbb a karácsony. Hogy az angyal szárnyán ott az álmom.

Szívvel látó szivárvány

Élt valahol, a messzi távolban, messze mindentől és mindenkitől, távol a kíváncsi szemektől egy kis tündér. Érdekes kis tündér volt. Nem volt sokkal szebb a társainál, igaz, csúnyább sem. Nem volt különösebben ügyes, talán semmi rendkívülivel nem rendelkezett. A társai közül eléggé kilógott, nem nagyon voltak barátai, mondhatnánk úgy is, hogy egy magányos kis tündér volt. Miért volt annyira magányos? Talán az érzékenysége, talán a félénksége miatt, talán azért, mert nem tudta olyan könnyen feltalálni magát. Sokat szomorkodott ugyan, de nem adta fel, hogy találjon egy barátot-,hogy úgy mondjam, - egy lelki társat. Nagyon szeretett az erdőben sétálni. Közben hol énekelt, hol imádkozott, hol csak a gondolatait rendezgette. Egy ilyen szép, derűs estén, amikor egy felhő sem volt az égen, a bársonyosan sötétkék égen megpillantott egy kis csillagot. Ő is különleges volt, mégpedig azért, mert szivárvány színű volt. Hasonlított a kis tündérhez abban, hogy ő is magányos volt. A társai kinézték maguk közül. A színe miatt vagy a különösen kedves, szeretetteljes természete miatt, azt nem tudjuk. Beletelt egy kis időbe, és sok beszélgetésbe, de azt vették észre, hogy egymásban barátra leltek. Alig várták, hogy találkozzanak. Mindent megosztottak a másikkal, örömüket, bánatukat, gondjaikat, vágyaikat. Amikor már elég jól ismerték egymást, a legbensőbb titkaikat sem féltek elmondani, bár, talán ez a barátság olyan volt, hogy többnyire nem volt szükség szavakra már kitalálták egymás gondolatait.

Igazán mind a kettőjük életében az volt a nehézség, hogy nem találtak párra. Mert, valljuk, be, ahogy az embereknél-az ember igazi társa egy másik ember lehet, nem egy kiscica, egy kiskutya vagy bármi efféle, a csillagoknál és a tündéreknél sincs ez másként. Igyekeztek ugyan egymásnak segíteni, amiben csak tudtak, a lelkük mélyén érezték, hogy nem tudják egymást életre szólóan boldoggá tenni. Természetesen a Nagy Rendező tudja, hogy nem jó az embernek, de a csillagnak és a tündérnek sem egyedül lenni. Kis idő elteltével a csillag felfedezett egy másik kis csillagot, aki éppolyan szivárvány színű volt, mint ő. A kis tündérnek meg egy erdei manó jutott társul. Mindannyian boldogok voltak, nem érezték a barátságuk megfakulásának, hogy kevesebb időt töltenek együtt, örültek a másik örömének (talán jobban, mint a sajátjuknak.). A kis tündér boldogan vette észre, hogy annyira szépen csillog a kis csillag szeme. és eltűnt belőle a szomorúság. A kis csillag is örült, talán annak, hogy a kis tündér már nem csak őt fárasztja a kíváncsi kérdéseivel és a keserédes viccelődéseivel, de annak is, hogy visszatért a szép mosoly az arcára.

Teltek-múltak a hónapok, és a kis tündérnek közeledett a születésnapja. Tanakodott a két kis csillag, hogy mivel tudná meglepni. Valami olyasmire gondoltak, ami igazán egyedi és amit nem fog egyhamar elfelejteni. Amiről ők jutnak az eszébe. (És persze, nem kerül sokba. Noha az ajándék értékét nem pénzzel mérik). Sokat tanakodtak, gondolkodtak azon, hogy mit szeret, minek örülne a kis tündér. Olyasmit nem szerettek volna neki adni, amiből neki ezer is van, olyat sem, amit magának is megvehet. Végül különös ötletük támadt. Jó előre készültek rá, igyekeztek mindent a legnagyobb titokban csinálni, nehogy a kis tündér megsejtsen valamit. Sejtitek már, mi lett az ajándék? A kis tündérnek a születésnapjára elhozták a szivárványt. Lett is hatalmas öröm és meglepetés! Tényleg olyan ajándékot kapott, amit soha nem fog elfelejteni, és amiről mindig a barátai fognak az eszébe jutni. Igyekezett ugyan titkolni, de az örömtől a szembe szökő könnycseppekben megcsillanó napsugárban is felfedezhette a szivárványt, aki arra járt. Ettől a naptól kezdve a kis tündér, és a többiek számára is a szivárvány nem csak egy csodálatosan titokzatos fénytüneményt jelentett, hanem annál sokkal-sokkal többet. Barátságot, szövetséget, szeretetet, és azt, hogy ők mindannyian már soha nem lesznek egyedül.

Útravaló

Már túl volt (majdnem) a nehezén. Igazán nem szerette meg az itt töltött öt év alatt sem az egyetemet, sem a várost. Nem kötődött hozzá túlságosan, mégis… Elbúcsúzott a Biblia-köri társaktól, akik a legtöbbet jelentették neki. Sokat tanultak egymástól és igazán itt tanult meg közösségben gondolkodni, a hitről a gondolatait megosztani, a másikra odafigyelni. Hallatlan segítség volt az imaközösség, hogy szinte önmagától születtek barátságok, felekezeti hovatartozástól függetlenül. Amikor az utolsó közösségi alkalom véget ért, nem jött álom a szemére. Nem a kedves búcsúzás, nem a mindenki által aláírt ajándékkönyv jelentette valaminek a lezárultát. Visszament a kollégiumi szobába, fogat mosott, lezuhanyozott, elolvasta a nap igét, imádkozott, mint az öt év alatt megannyiszor. Csak amikor álomra akarta hajtani a fejét, jött rá arra, hogy ilyen többet nem lesz. Igen, más emberként tér haza, mint ahogy idejött. Rengeteget formálódott, alakult. Az élete talán a tragikusan szomorú fordulatnak köszönhetően változott meg, tulajdonképpen egyik napról a másikra. Fáj az elválás, de tudja, hogy a java csak most jön. Helyt kell állnia, hátrányból indulva, romokból építkezve, senkire sem számítva, talán csak Egyvalakire.

Éppen ezért létfontosságú, hogy sikerüljön az államvizsga. Kimondhatatlanul sok tétel, áttekinthetetlenül széleskörű témakör. Felöleli öt év anyagát. Reményt vesztve áll neki a tanulásnak, az utolsó erőpróbának, ahol igazán eldől az élete sorsa. Talán az első igazi nagy próbatétele. A tanulás sem megy annyira, nehezen tud a tananyagra koncentrálni, pedig már sokadjára veszi elő. Nincs javítási lehetőség, vagy sikerül vagy nem. Muszáj, hogy sikerüljön. Tulajdonképpen nem is az államvizsga a nehéz, hanem az oda vezető út. Próbál minden nap erőt venni magán, legyőzni félelmét, nekigyürkőzik századjára is, de mintha inkább felejtene, mint tanulna. Bement a többiekkel a terembe… Hogy ott mi történt, és miért… De amikor a nevéhez értek, és meghallotta, hogy sikerült, akkor tudta, hogy ez a Kegyelem. annyira számíthatott a vizsgáztatók jóindulatára, mint amennyire nem. De tudta, biztos volt benne, hogy Isten tudta, mindennél jobban tudta. Tudta, már az elején, amikor kiválasztotta, amikor elhívta, nevén szólította. Amikor ott állt az eskütételnél, sok-sok ember és Isten színe előtt. Tudta, amikor el volt keseredve, és egy percre meg sem fordult a fejében, hogy feladja. Akkor is tudta, amikor talán érdemtelenül lett második a tanulmányi versenyen. És még megannyiszor üzent… Most a legvégén is. Tudta, hogy a java csak most jön… De tudta, hogy mindig mellette lesz… Kegyelemből.

Gyökerek nélkül kapaszkodva

                Húsvéthoz közeledvén mégsem a Húsvétról szeretnék írni, bár egy kicsit arról is. Néha többes számban fogalmazok, néha egyes számban. Rólam van szó, de szólni szeretnék azokhoz, akiket az üzenetem szíven találhat. Húsvét, még a nem vallásos emberek számára is egy tradicionális családi ünnep. Lehet jó is, örülhetünk a szépen terített asztalnak, annak, hogy újra együtt van a család, és sok szép hagyománynak is. De mit tegyünk akkor, ha boldog család nélkül élünk? Ha számunkra ezek az ünnepek inkább fájdalommal járnak? Mi nem támaszkodhatunk a tradíciók megtartó erejébe. Számukra a szokások inkább fájdalmasak, illetve olyan szokások, amelyekkel inkább szakítani szeretnénk. Ha léteznek is formálisan az ünnepek, akkor is kiüresedtek, tartalom nélküliek és pont a lényeg, a szeretet hiányzik belőle. Fáj, hogy akár régebben az iskolában, akár most a munkahelyen nincs miről beszélgetni. Én nem tudok bekapcsolódni a társalgásba.

                Másrészt, ami ehhez kapcsolódik, az, hogy mi a mi örökségünk? Nehéz úgy kezdeni az életet, hogy nem kapok semmilyen útravalót. Nem tudok semmit felmutatni, hogy igen, ezt kaptam a szüleimtől, megőrzöm, és majd tovább adhatom a gyerekeimnek. Nincsenek olyan kapaszkodóim, ami megtart, amire számíthatok, gyökértelen vagyok. Tele bizonytalansággal, félelemmel. ha elesek, ki fog felsegíteni? Ha tanácsra van szükségem, kitől kérjek? Ha valami titkom van, kinek súghatom a fülébe? Nehéz egyedül megállni egy kegyetlen és gonosz világban, ami szinte kódolva van arra, hogy a gyengéket és esendőket kipécézze. Nehéz, én mégis vállalom a gyengeségem. Nem erőltetek mosolyt az arcomra. Vállalom, és ezzel talán erőt adhatok azoknak, akik szintén küzdenek. Nem szeretnék hazudni, akár a szavaimmal, akár a viselkedésemmel. Nemrég hallottam, hogy a mai gyerekek nagy része egy valamit szeretne: örökölni. Számunkra ez az út bezárult. Nekünk magunknak kell puszta kézzel bozótot irtani, az ösvényt kitaposni. Közben megsebződünk, korábbi társaink elpártolnak tőlünk, talán az életben rengeteg dologról lemaradunk, mert nincs időnk és erőnk, a túlélésért folytatott küzdelem felemészti az erőnket.

                Körülbelül másfél évtizede járom ezt az utat. Tudom és érzem, hogy megéri. Újra és újra erőt meríthetek az eddig megtett útból. Sokan nem értenek meg, az igaz, de egy-két visszajelzéstől olyan erőt kapok és boldogságot, hogy ki tudnék ugrani a bőrömből. Amit mi megharcoltunk, az a mienk. Talán nincsenek gyökereink, aminek a hátrányát egész életünkben érezni fogjuk, de találhatunk magunknak olyan kapaszkodókat, amelyek biztonságot jelentenek.

                Igen, én is félek a szenvedéstől, a nehézségektől. Félek, de le kell győznöm ezt a félelmet. És akkor a szenvedésből próba lesz, egy újabb lehetőség, hogy elmenjek a határokig. Lelki-testi értelemben a tűrőképességem és teljesítőképességem határáig, és ha elesek, akkor is fel tudjak állni. A próba vezethet megtisztuláshoz, egy újabb győzelemhez is, vezethet egy megtapasztaláshoz is. Egy újabb kapaszkodóhoz.