Ha megérintem ruhája szegélyét

Pontosan úgy. Századszor, ezredszer. Ébredés, reggeli, tisztálkodás, szép ruha, fésülködés, parfüm. Ajtó bezár, kapu bezár. Egy sarok, még egy sarok, hirdetőtábla elolvasása, másik hirdetőtábla, már csak egy sarok, kapun be, ajtó kinyit, áldásbékesség, sziasztok, ajtó becsuk, terembe belép. Leül, táska letesz, énekeskönyvhöz odatipeg, kegyelemnéktekésbékesség. Gondolatokat rendez. Aztán az igehirdetés mintha időutazássá válna. Mintha megcsendülne a csönd. Találkozom önmagammal, egyetemi közösségeimmel, emlékeimmel. Beszélgetések különfèle közösségből, lelkiségi mozgalomból jött fiatallal. Viták, szakításig menő ellentétek, kinekvanigaza. Rájövök, hogy talán mindenkinek, talán senkinek sem. Mert ez egyátalán nem számít. Ezek a viták, amellett hogy sokakat megbántottak, nem vittel előbbre. A lényeg hiányzott belőle. A szeretet. Ami a lényeg. A szeretet és a kegyelem, és mindezek gyümölcse, a hálaadás. Nem baj, ha nem tudunk mindenre válaszolni. Az csoda, ha megérzünk valamit abból, ami lényeg, ami, örök. Felismerem az ajándékait az életemben. A kézzelfoghatóakat is és az emberileg megfoghatatlanokat is. Amikor tudom, hogy az én erőm kevés. A teherbíró képességem, a türelmem sem akkora, mint gondoltam. Lehetek beteg, fáradt, gyenge. És akkor minden nap ajándék. Vagy nem történik látszólag semmi, csak érzem, hogy eggyel többen vagyunk a szobában. Hogy lassan gyógyul, ami fáj. Hogy ami fáj, ami nehéz, ami a csontomig éget, arra odateszi a kezét. Hogy kapok. Lehulló morzsát az asztalról. Esélyt. Megérinthetem a ruhája szegélyét. Életem végéig az adósa leszek.

Az én húsvétom

Tudtad, tudtad, tudtad! Egészen biztos vagyok benne, hogy tudtad. Már, akkor, amikor én el sem tudtam volna magamról képzelni. Annyira sziklaszilárdan biztos voltam benne, hogy velem ilyesmi nem történhet meg. Hogy te az ilyesmitől meg fogsz védeni, mint, ahogy annyi mindentől  megvédtél. Vagy, ha nem is védtél meg, nem hagytad, hogy kiszolgáltatott helyzetbe kerüljek. Most, akkor miért engedted? Vagy legalább, miért nem szóltál, hogy így lesz? Veled keltem, feled feküdtem, szinte minden gondolatomat kitöltötted...Most mégis szembe mentem veled. Kicsit sodródtam, kicsit akaratos voltam, és még a bőrömet is védtem. Ott volt a kereszt a nyakamban, amit pár hónappal ezelőtt vettem. Igaz, te a válladon hordtad... Én meg úgy gondoltam, hogy annyira szeretlek, hogy a nyakamba veszlek. Még mindig nem értem, hogy miért nem köptél szembe vagy miért nem tépted ki a nyakamból. Mert igazad van, nem voltam méltó a viselésére. Jó, rendben van, nem öltem, de eljátszottam több ember bizalmát. Jó, nem voltam olyan, mint Júdás, de ugyanúgy mentettem én is az irhámat. Igen, fáj, hogy képes voltam hazudni. Aztán belekerülni az ördögi körbe, amiből nem tudtam volna jól kijönni. Jó, rendben van, bántottak és nem igazán úgy bántak velem, ahogy megérdemeltem volna, de akkor is... Nem lett volna szabad azt az utat választanom. Akkor persze hiába idéztem magam elé, hogy te minden emberért, és felvitted magaddal a keresztre, hogy értünk szenvedtél meg ilyesmi. Amikor ott álltam, jottányi erőm sem volt, arra gondoltam, hogy lefekszem a járdára és nem kelek fel többet. Olyan jó volt, hogy valahogy mégis megelevenedett a sok blabla-szöveg. Hogy átéltem, hogy egyedül vagyok, hogy a sajátjaim elfordulnak tőlem, hogy senkihez sem tudok menni. Átéltem, hogy igenis bűnös vagyok és kegyelemre szorulok. Hogy hiába hiszem magamról, hogy nem, de képes vagyok elesni. És akkor valahogy meglepődtem, hogy nem fordultál el... Hogy tényleg igaz, hogy nem a bűné az utolsó szó, hogy neked mindegy, hogyan, csak menjünk eléd. Hogy adtál egy új esélyt, nem elsőt, nem másodikat, hanem sokadikat. Sokszor sokadikat. Valahogy olyan furcsa volt, hogy én, aki addig mindent önerejéből oldott meg, ezt most nem tudtam. Most engedni kellett a büszkeségemből, és azt mondtam, hogy nem megy. Te jöttél és azt mondtad, hogy veled menni fog. Akkor azt mondtad, most már tudom, hogy veled megy azóta is.

Útravaló

Már túl volt (majdnem) a nehezén. Igazán nem szerette meg az itt töltött öt év alatt sem az egyetemet, sem a várost. Nem kötődött hozzá túlságosan, mégis… Elbúcsúzott a Biblia-köri társaktól, akik a legtöbbet jelentették neki. Sokat tanultak egymástól és igazán itt tanult meg közösségben gondolkodni, a hitről a gondolatait megosztani, a másikra odafigyelni. Hallatlan segítség volt az imaközösség, hogy szinte önmagától születtek barátságok, felekezeti hovatartozástól függetlenül. Amikor az utolsó közösségi alkalom véget ért, nem jött álom a szemére. Nem a kedves búcsúzás, nem a mindenki által aláírt ajándékkönyv jelentette valaminek a lezárultát. Visszament a kollégiumi szobába, fogat mosott, lezuhanyozott, elolvasta a nap igét, imádkozott, mint az öt év alatt megannyiszor. Csak amikor álomra akarta hajtani a fejét, jött rá arra, hogy ilyen többet nem lesz. Igen, más emberként tér haza, mint ahogy idejött. Rengeteget formálódott, alakult. Az élete talán a tragikusan szomorú fordulatnak köszönhetően változott meg, tulajdonképpen egyik napról a másikra. Fáj az elválás, de tudja, hogy a java csak most jön. Helyt kell állnia, hátrányból indulva, romokból építkezve, senkire sem számítva, talán csak Egyvalakire.

Éppen ezért létfontosságú, hogy sikerüljön az államvizsga. Kimondhatatlanul sok tétel, áttekinthetetlenül széleskörű témakör. Felöleli öt év anyagát. Reményt vesztve áll neki a tanulásnak, az utolsó erőpróbának, ahol igazán eldől az élete sorsa. Talán az első igazi nagy próbatétele. A tanulás sem megy annyira, nehezen tud a tananyagra koncentrálni, pedig már sokadjára veszi elő. Nincs javítási lehetőség, vagy sikerül vagy nem. Muszáj, hogy sikerüljön. Tulajdonképpen nem is az államvizsga a nehéz, hanem az oda vezető út. Próbál minden nap erőt venni magán, legyőzni félelmét, nekigyürkőzik századjára is, de mintha inkább felejtene, mint tanulna. Bement a többiekkel a terembe… Hogy ott mi történt, és miért… De amikor a nevéhez értek, és meghallotta, hogy sikerült, akkor tudta, hogy ez a Kegyelem. annyira számíthatott a vizsgáztatók jóindulatára, mint amennyire nem. De tudta, biztos volt benne, hogy Isten tudta, mindennél jobban tudta. Tudta, már az elején, amikor kiválasztotta, amikor elhívta, nevén szólította. Amikor ott állt az eskütételnél, sok-sok ember és Isten színe előtt. Tudta, amikor el volt keseredve, és egy percre meg sem fordult a fejében, hogy feladja. Akkor is tudta, amikor talán érdemtelenül lett második a tanulmányi versenyen. És még megannyiszor üzent… Most a legvégén is. Tudta, hogy a java csak most jön… De tudta, hogy mindig mellette lesz… Kegyelemből.

Különös karácsony

Szokásos decemberi késő délután volt. Éppen csak beköszöntött az Advent. Ki azzal foglalkozott, hogy a portáját csinosítgatta, szépítgette, hogy megfelelő díszben várja az ünnepeket. Ki bevásárló listát írt, ügyelve arra, hogy véletlenül se felejtsen ki senkit sem. Se rokont, se ismerőst, se közelit, se távolit, azt gondolván, hogy az ügyesen megválasztott ajándék megvéd a pletykáktól, rosszindulatú megjegyzésektől, elejét veszi viszálykodásnak, veszekedésnek. Volt, aki az ünnepi menüt tervezgette nagy gonddal és figyelemmel, minden egyes napot külön-külön átgondolva, hogy éppen az aznap érkező vendéget ízlése szerint készült terített asztallal várja.

Csak a Lány üldögélt, sétálgatott, ácsorgott tanácstalanul. Már réges - rég egy kiüresedett szokásnak, a kereskedelmet fellendítő ajándékozási rohamnak tartotta a karácsonyt, ami mára teljesen elveszítette az igazi üzenetét. Persze, szeretett ajándékozni, és szerette, ha őt is meglepetés várja. Volt néhány ember a családja és a barátai körében, akiket szeretett volna megajándékozni. Éppen emiatt volt tanácstalan. Pénze nem sok volt, így arra gondolt, hogy saját kezűleg készít meglepetést. Csak azzal meg az a baj, hogy a sok gonddal, odafigyeléssel, szeretettel elkészített emléktárgy a megajándékozottnak nem jelent semmit. Sokszor a sokadik doboz mélyén landolva kerül a pincébe, a padlásra vagy rosszabb esetben a kukába. Ezt nem szerette volna. Egyszer csak egy különös ötlete támadt: mi lenne, ha az idén másként lenne? Elhatározta, hogy megpróbál a saját idejéből, figyelmességéből, segítőkészségéből adni a többieknek. Talán a régi ünnepek hangulatát sikerülne úgy visszaidézni, hogy nem rohannánk el egymás mellett, hanem odafigyelve, kicsit kedvesebbek, kicsit figyelmesebbek lehetnénk.

Nem sokat tétovázott, hamar el is kezdte ezt a különös készülődést. A boltban észrevette, hogy egy idős néni még az ajtót is nehezen tudja kinyitni, pláne a szatyrait hazacipelni. Látásból ismerte őt, gondolta, hogy nem laknak messze egymástól. Felajánlotta a segítségét, út közben váltottak pár szót. A babakocsit toló fiatal anyukáról megtudta, hogy szinte segítség nélkül neveli két apró gyerkőcét, szóba elegyedtek, és a szokásos udvariaskodás után rájött, hogy a postán való sorban állástól, tülekedéstől tudja mentesíteni, ha a sajátja mellett az ő csekkjeit is feladja. Észrevett egy szomorú szemű fiatal lányt, akinek látszólag mindene megvolt, mégis… Éppen nemrég hagyta el a szerelme, és még a gondolata is megrémítette, hogy egyedül kell várnia a karácsonyt. Meghívta egy teára, elbeszélgettek. Miután elköszöntek egymástól, talán mind a ketten érezhették, hogy egymásban barátra leltek.

Igen, vannak olyan helyzetek, amikor kevés a jó szándék, amikor tényleg szükséget szenved a másik, és muszáj kézzelfogható tárggyal kifejezni a segítséget. Szétnézett otthon, hogy vajon mi az, amit nélkülözni tudna. A sok pakolásnak és rendezésnek meg is lett az eredménye. Az évek óta a szekrényben porosodó színes ceruzáit egy nehéz sorban élő kisgyereknek ajánlotta fel. A feleslegessé vált porszívóval egy idős asszonyt lepett meg. Hamar gazdára találtak a már rég nem hordott ruhaneműk. A könyveit sem tudta már rendesen elpakolni, így abból is kiválogatta a diákkori regényeit, amivel egy sokgyerekes családot lepett meg.

Elérkezett az ünnep, amit ki családi körben, ki magányosan töltött. Volt, aki izgalommal bontogatta az ajándékot, volt, aki izgatott örömmel figyelte, hogy a szerettei arca hogy ragyognak az örömtől. Volt, ahol a vendégek, családtagok egymás kezébe adták a kilincset, és volt, ahol ez a pár nap semmi különlegessel nem járt, egy volt az év többi napjai között.

Aztán ahogy az lenni szokott, ez a karácsony is elmúlt. Az élet visszatért a szokásos kerékvágásba, a díszek visszakerültek a dobozok mélyére. Csak egy valaki tudta, hogy ez az ünnep más volt, mint a többi. A Lány volt, aki bár semmilyen kézzelfoghatóan nagy értékű ajándékot nem kapott, gazdagabbnak érezte magát mindenkinél. Talán a készület tette, talán az, hogy miközben készülődött, lelkileg is feltöltekezett. Imádkozott a családokért, talán az istentiszteleten is jobban odafigyelt, megbecsülve drága szolgálatát. Maga is elcsodálkozott, amikor meglátta a gyerekek csillogó szemét, a szülők kisimult mosolyát, meglepődve, hogy talán ő jobban örül, mint a megajándékozottak. Most már maga is bevallotta, hogy az, ami őt heteken át mozgatta, erősítette, csendesítette, küldte, az nem más, mint kegyelem. És abban is biztos volt, hogy jut belőle elegendő az év többi napjára.