Az én húsvétom

Tudtad, tudtad, tudtad! Egészen biztos vagyok benne, hogy tudtad. Már, akkor, amikor én el sem tudtam volna magamról képzelni. Annyira sziklaszilárdan biztos voltam benne, hogy velem ilyesmi nem történhet meg. Hogy te az ilyesmitől meg fogsz védeni, mint, ahogy annyi mindentől  megvédtél. Vagy, ha nem is védtél meg, nem hagytad, hogy kiszolgáltatott helyzetbe kerüljek. Most, akkor miért engedted? Vagy legalább, miért nem szóltál, hogy így lesz? Veled keltem, feled feküdtem, szinte minden gondolatomat kitöltötted...Most mégis szembe mentem veled. Kicsit sodródtam, kicsit akaratos voltam, és még a bőrömet is védtem. Ott volt a kereszt a nyakamban, amit pár hónappal ezelőtt vettem. Igaz, te a válladon hordtad... Én meg úgy gondoltam, hogy annyira szeretlek, hogy a nyakamba veszlek. Még mindig nem értem, hogy miért nem köptél szembe vagy miért nem tépted ki a nyakamból. Mert igazad van, nem voltam méltó a viselésére. Jó, rendben van, nem öltem, de eljátszottam több ember bizalmát. Jó, nem voltam olyan, mint Júdás, de ugyanúgy mentettem én is az irhámat. Igen, fáj, hogy képes voltam hazudni. Aztán belekerülni az ördögi körbe, amiből nem tudtam volna jól kijönni. Jó, rendben van, bántottak és nem igazán úgy bántak velem, ahogy megérdemeltem volna, de akkor is... Nem lett volna szabad azt az utat választanom. Akkor persze hiába idéztem magam elé, hogy te minden emberért, és felvitted magaddal a keresztre, hogy értünk szenvedtél meg ilyesmi. Amikor ott álltam, jottányi erőm sem volt, arra gondoltam, hogy lefekszem a járdára és nem kelek fel többet. Olyan jó volt, hogy valahogy mégis megelevenedett a sok blabla-szöveg. Hogy átéltem, hogy egyedül vagyok, hogy a sajátjaim elfordulnak tőlem, hogy senkihez sem tudok menni. Átéltem, hogy igenis bűnös vagyok és kegyelemre szorulok. Hogy hiába hiszem magamról, hogy nem, de képes vagyok elesni. És akkor valahogy meglepődtem, hogy nem fordultál el... Hogy tényleg igaz, hogy nem a bűné az utolsó szó, hogy neked mindegy, hogyan, csak menjünk eléd. Hogy adtál egy új esélyt, nem elsőt, nem másodikat, hanem sokadikat. Sokszor sokadikat. Valahogy olyan furcsa volt, hogy én, aki addig mindent önerejéből oldott meg, ezt most nem tudtam. Most engedni kellett a büszkeségemből, és azt mondtam, hogy nem megy. Te jöttél és azt mondtad, hogy veled menni fog. Akkor azt mondtad, most már tudom, hogy veled megy azóta is.