Az én húsvétom

Tudtad, tudtad, tudtad! Egészen biztos vagyok benne, hogy tudtad. Már, akkor, amikor én el sem tudtam volna magamról képzelni. Annyira sziklaszilárdan biztos voltam benne, hogy velem ilyesmi nem történhet meg. Hogy te az ilyesmitől meg fogsz védeni, mint, ahogy annyi mindentől  megvédtél. Vagy, ha nem is védtél meg, nem hagytad, hogy kiszolgáltatott helyzetbe kerüljek. Most, akkor miért engedted? Vagy legalább, miért nem szóltál, hogy így lesz? Veled keltem, feled feküdtem, szinte minden gondolatomat kitöltötted...Most mégis szembe mentem veled. Kicsit sodródtam, kicsit akaratos voltam, és még a bőrömet is védtem. Ott volt a kereszt a nyakamban, amit pár hónappal ezelőtt vettem. Igaz, te a válladon hordtad... Én meg úgy gondoltam, hogy annyira szeretlek, hogy a nyakamba veszlek. Még mindig nem értem, hogy miért nem köptél szembe vagy miért nem tépted ki a nyakamból. Mert igazad van, nem voltam méltó a viselésére. Jó, rendben van, nem öltem, de eljátszottam több ember bizalmát. Jó, nem voltam olyan, mint Júdás, de ugyanúgy mentettem én is az irhámat. Igen, fáj, hogy képes voltam hazudni. Aztán belekerülni az ördögi körbe, amiből nem tudtam volna jól kijönni. Jó, rendben van, bántottak és nem igazán úgy bántak velem, ahogy megérdemeltem volna, de akkor is... Nem lett volna szabad azt az utat választanom. Akkor persze hiába idéztem magam elé, hogy te minden emberért, és felvitted magaddal a keresztre, hogy értünk szenvedtél meg ilyesmi. Amikor ott álltam, jottányi erőm sem volt, arra gondoltam, hogy lefekszem a járdára és nem kelek fel többet. Olyan jó volt, hogy valahogy mégis megelevenedett a sok blabla-szöveg. Hogy átéltem, hogy egyedül vagyok, hogy a sajátjaim elfordulnak tőlem, hogy senkihez sem tudok menni. Átéltem, hogy igenis bűnös vagyok és kegyelemre szorulok. Hogy hiába hiszem magamról, hogy nem, de képes vagyok elesni. És akkor valahogy meglepődtem, hogy nem fordultál el... Hogy tényleg igaz, hogy nem a bűné az utolsó szó, hogy neked mindegy, hogyan, csak menjünk eléd. Hogy adtál egy új esélyt, nem elsőt, nem másodikat, hanem sokadikat. Sokszor sokadikat. Valahogy olyan furcsa volt, hogy én, aki addig mindent önerejéből oldott meg, ezt most nem tudtam. Most engedni kellett a büszkeségemből, és azt mondtam, hogy nem megy. Te jöttél és azt mondtad, hogy veled menni fog. Akkor azt mondtad, most már tudom, hogy veled megy azóta is.

Gyökerek nélkül kapaszkodva

                Húsvéthoz közeledvén mégsem a Húsvétról szeretnék írni, bár egy kicsit arról is. Néha többes számban fogalmazok, néha egyes számban. Rólam van szó, de szólni szeretnék azokhoz, akiket az üzenetem szíven találhat. Húsvét, még a nem vallásos emberek számára is egy tradicionális családi ünnep. Lehet jó is, örülhetünk a szépen terített asztalnak, annak, hogy újra együtt van a család, és sok szép hagyománynak is. De mit tegyünk akkor, ha boldog család nélkül élünk? Ha számunkra ezek az ünnepek inkább fájdalommal járnak? Mi nem támaszkodhatunk a tradíciók megtartó erejébe. Számukra a szokások inkább fájdalmasak, illetve olyan szokások, amelyekkel inkább szakítani szeretnénk. Ha léteznek is formálisan az ünnepek, akkor is kiüresedtek, tartalom nélküliek és pont a lényeg, a szeretet hiányzik belőle. Fáj, hogy akár régebben az iskolában, akár most a munkahelyen nincs miről beszélgetni. Én nem tudok bekapcsolódni a társalgásba.

                Másrészt, ami ehhez kapcsolódik, az, hogy mi a mi örökségünk? Nehéz úgy kezdeni az életet, hogy nem kapok semmilyen útravalót. Nem tudok semmit felmutatni, hogy igen, ezt kaptam a szüleimtől, megőrzöm, és majd tovább adhatom a gyerekeimnek. Nincsenek olyan kapaszkodóim, ami megtart, amire számíthatok, gyökértelen vagyok. Tele bizonytalansággal, félelemmel. ha elesek, ki fog felsegíteni? Ha tanácsra van szükségem, kitől kérjek? Ha valami titkom van, kinek súghatom a fülébe? Nehéz egyedül megállni egy kegyetlen és gonosz világban, ami szinte kódolva van arra, hogy a gyengéket és esendőket kipécézze. Nehéz, én mégis vállalom a gyengeségem. Nem erőltetek mosolyt az arcomra. Vállalom, és ezzel talán erőt adhatok azoknak, akik szintén küzdenek. Nem szeretnék hazudni, akár a szavaimmal, akár a viselkedésemmel. Nemrég hallottam, hogy a mai gyerekek nagy része egy valamit szeretne: örökölni. Számunkra ez az út bezárult. Nekünk magunknak kell puszta kézzel bozótot irtani, az ösvényt kitaposni. Közben megsebződünk, korábbi társaink elpártolnak tőlünk, talán az életben rengeteg dologról lemaradunk, mert nincs időnk és erőnk, a túlélésért folytatott küzdelem felemészti az erőnket.

                Körülbelül másfél évtizede járom ezt az utat. Tudom és érzem, hogy megéri. Újra és újra erőt meríthetek az eddig megtett útból. Sokan nem értenek meg, az igaz, de egy-két visszajelzéstől olyan erőt kapok és boldogságot, hogy ki tudnék ugrani a bőrömből. Amit mi megharcoltunk, az a mienk. Talán nincsenek gyökereink, aminek a hátrányát egész életünkben érezni fogjuk, de találhatunk magunknak olyan kapaszkodókat, amelyek biztonságot jelentenek.

                Igen, én is félek a szenvedéstől, a nehézségektől. Félek, de le kell győznöm ezt a félelmet. És akkor a szenvedésből próba lesz, egy újabb lehetőség, hogy elmenjek a határokig. Lelki-testi értelemben a tűrőképességem és teljesítőképességem határáig, és ha elesek, akkor is fel tudjak állni. A próba vezethet megtisztuláshoz, egy újabb győzelemhez is, vezethet egy megtapasztaláshoz is. Egy újabb kapaszkodóhoz.