A kis tölgyfa és az ő barátai

Beköszöntött az ősz. A nap sugarai ugyan kitartóan melengettek, de már nem voltak olyan égetően tolakodóak.  A kirándulók is csak hétvégente látogattak erre, a gyerekeknek megkezdődött az iskola, a nyári élmények ugyan mindenki szívében éltek, de a munka és a kötelesség már egyre inkább kitöltötte mindenkinek az idejét. Gyereknek-felnőttnek egyaránt.  Tudomásul kellett venni, hogy a szünidő véget ért, de a kora őszi idő talán nem szegte már senkinek a kedvét. Az idő hűvösebbre fordult, már nem fájt a szívük a kirándulás után, a barátokkal való találkozás, ismerkedés, az új tanév is adott izgalmakat. Noha semmi jele nem volt, az idő múlásával az erdő is készült a hűvösebb hónapokra. A költöző madarak készültek hosszú utazásukra, az itt áttelelő állatok is gyűjtötték az eleséget, kibélelték a fészküket, szálláshelyüket, készülve arra az időre, amikor a tartalékokból kell éljenek. A fák lombjai is színesedtek. Nem adtak már olyan hűsítő árnyat, mint pár héttel ezelőtt, igaz, nem is volt rá szükség, hogy bármit is felfogjanak. A természetjárók még örültek is, hogy semmi nem áll a melegítő, cirógató sugarak útjába.

                Egyedül egy kis tölgyfa állt magányosan az erdő szélén. Nem volt olyan sudár, mint a többi társa.  Az erdő szélén állt, így minden viharnak, esőnek ki volt téve, senki nem volt, aki felfogja előle a rázúduló esőt, havat. Nem nőtt olyan magasra, mint a többiek, a küzdelmek, az életben maradás lefoglalta az erejét, a szépítkezés helyett az ellenálló képességét kellett fejlesztenie. Népszerű sem volt, mivel bárki, aki szembetalálkozott az erdővel, inkább a szép, sudár fák alá heveredett le, gyönyörködött bennük. A mi kis fánk ugyan enyhülést tudott adni, de valljuk be, nem volt egy szemet gyönyörködtető példány. (Azt tudjuk, hogy nem csak az emberek, hanem a fák között is könnyebben érvényesülnek a szépek.) El is keseredett sokszor. Szenvedett a mellőzöttségtől, feleslegesnek érezte magát. Méltatlannak érezte a számkivetettséget, megvetettséget.            

                A természet átalakult a maga megszokott ritmusában, a napok egyre hűvösebbé váltak. Az erdő kihalt lett. Mindenki menedéket keresett. A madarak, őzek, szarvasok, mókusok, sünök megszokták egymás társaságát, de most, amikor a túlélés volt a tét, inkább mindenki külön vonult, azzal foglalkozott, hogy magának és a családjának találjon menedéket. Ezért kerülte el a figyelmüket az a sün család, amely pont most keresett volna itt menedéket. A korábbi szálláshelyük áldozatául esett az egyre gyakoribbá váló erdőirtásnak, így újhely után kellett nézzenek. Segítségre nem számíthattak, a többi lakó örült, ha a fiókáit biztonságban tudhatta. Így találta rá az erdő szélén álló kis jelentéktelen tölgyfára, de valljuk be, olyan fáradtak és éhesek voltak, hogy tovább menni sem volt erejük.  Befészkelték magukat a sűrű avarba, ahol élelmet is találtak maguknak. Nem is kellett mással osztozkodni a biztonságot nyújtó lakon, amely pont elegendő volt számukra. Hamar megszokták úgy fészküket, amelyet otthonossá igyekeztek tenni. Igaz, erre nem sok idejük volt, mert az idő hamar hidegre fordult és senki nem merészkedett ki a hidegbe. A kis fa is örült, mert végre rá is szükség lett. Végre hasznosnak érezte magát, mert a sün családnak menedéket tudott nyújtani, így esélyt is a téli hideg túlélésére. Hamar összebarátkoztak, jó társra, szövetségesre találtak egymásban. Ahogy a tavasz és a nyár, a tél sem tartott örökké. A melengető napsugarak kicsalogatták az állatokat a rejtekhelyükből. Örültek a szép időnek, a zöldellő fáknak, hamar megfeledkeztek a zord viharokról és ezzel együtt a nekik menedéket adókról is. A kis sünik azonban most is hálásak voltak jótevőjüknek, tisztán tartották, elpusztították a kártevőket.  Igaz, sok év nélkülözés után, de a kis fa is rádöbbent, hogy milyen szerencsés ő valójában. Mert ugyan szépnek lenni egy örömteli állapot, de annál is fontosabb, hogy vannak barátaink.

Gyökerek nélkül kapaszkodva

                Húsvéthoz közeledvén mégsem a Húsvétról szeretnék írni, bár egy kicsit arról is. Néha többes számban fogalmazok, néha egyes számban. Rólam van szó, de szólni szeretnék azokhoz, akiket az üzenetem szíven találhat. Húsvét, még a nem vallásos emberek számára is egy tradicionális családi ünnep. Lehet jó is, örülhetünk a szépen terített asztalnak, annak, hogy újra együtt van a család, és sok szép hagyománynak is. De mit tegyünk akkor, ha boldog család nélkül élünk? Ha számunkra ezek az ünnepek inkább fájdalommal járnak? Mi nem támaszkodhatunk a tradíciók megtartó erejébe. Számukra a szokások inkább fájdalmasak, illetve olyan szokások, amelyekkel inkább szakítani szeretnénk. Ha léteznek is formálisan az ünnepek, akkor is kiüresedtek, tartalom nélküliek és pont a lényeg, a szeretet hiányzik belőle. Fáj, hogy akár régebben az iskolában, akár most a munkahelyen nincs miről beszélgetni. Én nem tudok bekapcsolódni a társalgásba.

                Másrészt, ami ehhez kapcsolódik, az, hogy mi a mi örökségünk? Nehéz úgy kezdeni az életet, hogy nem kapok semmilyen útravalót. Nem tudok semmit felmutatni, hogy igen, ezt kaptam a szüleimtől, megőrzöm, és majd tovább adhatom a gyerekeimnek. Nincsenek olyan kapaszkodóim, ami megtart, amire számíthatok, gyökértelen vagyok. Tele bizonytalansággal, félelemmel. ha elesek, ki fog felsegíteni? Ha tanácsra van szükségem, kitől kérjek? Ha valami titkom van, kinek súghatom a fülébe? Nehéz egyedül megállni egy kegyetlen és gonosz világban, ami szinte kódolva van arra, hogy a gyengéket és esendőket kipécézze. Nehéz, én mégis vállalom a gyengeségem. Nem erőltetek mosolyt az arcomra. Vállalom, és ezzel talán erőt adhatok azoknak, akik szintén küzdenek. Nem szeretnék hazudni, akár a szavaimmal, akár a viselkedésemmel. Nemrég hallottam, hogy a mai gyerekek nagy része egy valamit szeretne: örökölni. Számunkra ez az út bezárult. Nekünk magunknak kell puszta kézzel bozótot irtani, az ösvényt kitaposni. Közben megsebződünk, korábbi társaink elpártolnak tőlünk, talán az életben rengeteg dologról lemaradunk, mert nincs időnk és erőnk, a túlélésért folytatott küzdelem felemészti az erőnket.

                Körülbelül másfél évtizede járom ezt az utat. Tudom és érzem, hogy megéri. Újra és újra erőt meríthetek az eddig megtett útból. Sokan nem értenek meg, az igaz, de egy-két visszajelzéstől olyan erőt kapok és boldogságot, hogy ki tudnék ugrani a bőrömből. Amit mi megharcoltunk, az a mienk. Talán nincsenek gyökereink, aminek a hátrányát egész életünkben érezni fogjuk, de találhatunk magunknak olyan kapaszkodókat, amelyek biztonságot jelentenek.

                Igen, én is félek a szenvedéstől, a nehézségektől. Félek, de le kell győznöm ezt a félelmet. És akkor a szenvedésből próba lesz, egy újabb lehetőség, hogy elmenjek a határokig. Lelki-testi értelemben a tűrőképességem és teljesítőképességem határáig, és ha elesek, akkor is fel tudjak állni. A próba vezethet megtisztuláshoz, egy újabb győzelemhez is, vezethet egy megtapasztaláshoz is. Egy újabb kapaszkodóhoz.