A kis tölgyfa és az ő barátai

Beköszöntött az ősz. A nap sugarai ugyan kitartóan melengettek, de már nem voltak olyan égetően tolakodóak.  A kirándulók is csak hétvégente látogattak erre, a gyerekeknek megkezdődött az iskola, a nyári élmények ugyan mindenki szívében éltek, de a munka és a kötelesség már egyre inkább kitöltötte mindenkinek az idejét. Gyereknek-felnőttnek egyaránt.  Tudomásul kellett venni, hogy a szünidő véget ért, de a kora őszi idő talán nem szegte már senkinek a kedvét. Az idő hűvösebbre fordult, már nem fájt a szívük a kirándulás után, a barátokkal való találkozás, ismerkedés, az új tanév is adott izgalmakat. Noha semmi jele nem volt, az idő múlásával az erdő is készült a hűvösebb hónapokra. A költöző madarak készültek hosszú utazásukra, az itt áttelelő állatok is gyűjtötték az eleséget, kibélelték a fészküket, szálláshelyüket, készülve arra az időre, amikor a tartalékokból kell éljenek. A fák lombjai is színesedtek. Nem adtak már olyan hűsítő árnyat, mint pár héttel ezelőtt, igaz, nem is volt rá szükség, hogy bármit is felfogjanak. A természetjárók még örültek is, hogy semmi nem áll a melegítő, cirógató sugarak útjába.

                Egyedül egy kis tölgyfa állt magányosan az erdő szélén. Nem volt olyan sudár, mint a többi társa.  Az erdő szélén állt, így minden viharnak, esőnek ki volt téve, senki nem volt, aki felfogja előle a rázúduló esőt, havat. Nem nőtt olyan magasra, mint a többiek, a küzdelmek, az életben maradás lefoglalta az erejét, a szépítkezés helyett az ellenálló képességét kellett fejlesztenie. Népszerű sem volt, mivel bárki, aki szembetalálkozott az erdővel, inkább a szép, sudár fák alá heveredett le, gyönyörködött bennük. A mi kis fánk ugyan enyhülést tudott adni, de valljuk be, nem volt egy szemet gyönyörködtető példány. (Azt tudjuk, hogy nem csak az emberek, hanem a fák között is könnyebben érvényesülnek a szépek.) El is keseredett sokszor. Szenvedett a mellőzöttségtől, feleslegesnek érezte magát. Méltatlannak érezte a számkivetettséget, megvetettséget.            

                A természet átalakult a maga megszokott ritmusában, a napok egyre hűvösebbé váltak. Az erdő kihalt lett. Mindenki menedéket keresett. A madarak, őzek, szarvasok, mókusok, sünök megszokták egymás társaságát, de most, amikor a túlélés volt a tét, inkább mindenki külön vonult, azzal foglalkozott, hogy magának és a családjának találjon menedéket. Ezért kerülte el a figyelmüket az a sün család, amely pont most keresett volna itt menedéket. A korábbi szálláshelyük áldozatául esett az egyre gyakoribbá váló erdőirtásnak, így újhely után kellett nézzenek. Segítségre nem számíthattak, a többi lakó örült, ha a fiókáit biztonságban tudhatta. Így találta rá az erdő szélén álló kis jelentéktelen tölgyfára, de valljuk be, olyan fáradtak és éhesek voltak, hogy tovább menni sem volt erejük.  Befészkelték magukat a sűrű avarba, ahol élelmet is találtak maguknak. Nem is kellett mással osztozkodni a biztonságot nyújtó lakon, amely pont elegendő volt számukra. Hamar megszokták úgy fészküket, amelyet otthonossá igyekeztek tenni. Igaz, erre nem sok idejük volt, mert az idő hamar hidegre fordult és senki nem merészkedett ki a hidegbe. A kis fa is örült, mert végre rá is szükség lett. Végre hasznosnak érezte magát, mert a sün családnak menedéket tudott nyújtani, így esélyt is a téli hideg túlélésére. Hamar összebarátkoztak, jó társra, szövetségesre találtak egymásban. Ahogy a tavasz és a nyár, a tél sem tartott örökké. A melengető napsugarak kicsalogatták az állatokat a rejtekhelyükből. Örültek a szép időnek, a zöldellő fáknak, hamar megfeledkeztek a zord viharokról és ezzel együtt a nekik menedéket adókról is. A kis sünik azonban most is hálásak voltak jótevőjüknek, tisztán tartották, elpusztították a kártevőket.  Igaz, sok év nélkülözés után, de a kis fa is rádöbbent, hogy milyen szerencsés ő valójában. Mert ugyan szépnek lenni egy örömteli állapot, de annál is fontosabb, hogy vannak barátaink.

Nagytakarítás

                Akár költözködés vagy lakásátrendezés miatt, akár szekrényrendezés közben sor kerülhet nagytakarításra. Fontos  és szükséges felmérni, hogy melyek azok a tárgyaink, amitől meg kell váljunk. Ez lehet fájdalmas is, mert olyan emléket idéz fel bennünk, ami életünk egy korábbi szakaszára emlékeztet, esetleg olyan szerettünket juttatja eszünkbe, aki már nincs közöttünk. Esetleg fájdalmas emlékekkel telik meg a szívünk… Emlékszünk az idő múlására, arra, hogy amit elmulasztottunk, soha nem hozhatjuk vissza. Lehet kevésbé fájdalmas, amikor az évekig kerülgetett csorba teáscsészét kidobjuk már végre, vagy rászánjuk magunkat, hogy a régi kedvenc szoknyánkat elajándékozzuk. Talán örülhetünk is, és sok vidám pillanatot újra felidézhetünk.

                Talán ennél is fontosabb, hogy az életünkben, a szívünkben is elvégezzük azt a bizonyos nagytakarítást- Fájdalmas, igen. Mivel érzékeny ember vagyok, és inkább megmenteni szeretnék, mint lezárni, végleg búcsút mondani, elfelejteni. Ezért is érint fájdalmasan, amikor ki kell mondani, hogy vége, nincs tovább… Sokszor úgy tapasztaltam, hogy ezek az emberi kapcsolatok már réges-régen véget értek, legalábbis azt kommunikálták felém, hogy vége, nincs rám szükség… Mégsem volt elég bátorságuk kimondani, nekem kellett megtenni. Ami fontos volt, részben a lelki békém, részben a továbblépés szabadsága, a tiszta lappal való indulás miatt. Sajnos, az emberek többsége nem szeret dönteni. Pedig meg kell hozni olyan döntéseket, amelyek véglegesek, visszavonhatatlanok. Nincs visszatérés, menekülő út, biztonsági folyosó. Az egyik ilyen döntésem volt talán, amikor úgy döntöttem, hogy továbblépek az első munkahelyemről. Igen, hoztam egy olyan döntést, amit úgy is lehetett értelmezni, hogy minden hidat felégetek magam mögött. Pedig azok a hidak már hónapok, évek óta nem voltak mögöttem. Tudtam, hogy nem számítanak rám, hogy számomra ott nincs jövő… Mégsem könnyítették meg nekem, ki kellett mondjam, alá kellett írjam…

                Igen, a másik példa, amikor számunkra meghatározó emberektől kell búcsút vennünk… Lehet, hogy párkapcsolatról van szó, de nem csak arra lehet igaz. Barátságban is megéltem olyat, hogy a sok cserbenhagyás, figyelmetlenség, fájdalomokozás miatt nincs mit tenni, mint távozni egymás életéből. Fáj a szakítás… Akár így, akár úgy… Persze, mindannyiunk életében benne van a változás, ami lehet olyan mértékű, amit már nem visel el a kapcsolat. Lehet, hogy nem szakítanunk kell, csak elengednünk egymást. Gyakorlatilag ugyanazt jelenti, legalábbis az életünk továbbélésével kapcsolatban, mégis egy árnyalatnyival más a jelentése. Ha fájdalmat okozott, szakítok vele… ha már nem értjük meg egymást, és mind a ketten belátjuk, hogy a kapcsolatnak nincs jövője, akkor elengedjük egymást. Fenntartani lehet egy kapcsolatot a magánytól való félelem miatt, esetleg azért, hogy ne kelljen a többiek felé magyarázkodni. De lehet őszinte tiszteletből és szeretetből a másiknak megadni az esélyt, hogy boldog legyen. Hogy ha én nem tudom, akkor más boldoggá tegye… Így lehet lezárni szépen, emberhez méltóan.

                Ha szépen nem megy, akkor is meg kell hozni. Fájdalmakkal, könnyekkel, de a továbblépés, a rendrakás miatt. A rend miatt, amire szükség van körülöttünk és bennünk is.