Várakozva

Tudod, nem csodálom, hogy nem tudsz a Pünkösddel mit kezdeni. Először is, emlékszem, gyerekkoromban még munkaszüneti ünnep sem volt. Nem kapcsolódik hozzá annyi hagyomány és szokás, mint a többi egyházi ünnephez. Nem is igazán lehet “lefordítani” az üzenetét. A néprajz ugyan őriz pünkösdi hagyományokat, de azok jórészt kivesztek, ami természetes is, mivel az egész életmód- életstílus átalakult az elmúlt pàr évtizedben. Elég nehéz “lefordítani” az üzenetét, pláne, mikor magam sem tudom magamnak értelmesen megfogalmazni. Próbálkozhatok azzal, hogy az Egyház születésnapja. Tudod, elég furcsa és különös lehetett Jézus első tanítványainak szembesülni azzal, hogy, akiben eddig hittek, akitől várták a szabadítást, szó szerinti ès átvitt értelemben, màr nincs sehol. Nem tudják megkérdezni, nem tudnak rá számítani, nem fogja megvédeni őket. Magukra maradtak, maguknak kell folytatni, amit együtt elkezdtek. Nehezített körülmèny, hogy nekik nem csak abból állt a hit, mint nekünk, hogy jàrtak templomba és közösségbe, hanem szó szerint üldöztèk őket. Mondhatnám, hogy az életükkel játszottak, de nem játék volt... Talán egy- két kivétellel mártírhalált haltak. De itt most nem az a lényeg, hanem, hogy vezető nélkül maradtak egy ellenséges környezetben. És itt a lényeg, hogy Jézus azr mondta, hogy nem úgy megyek el, hogy itt hagylak benneteket, mint sz@rt a lapáton... Itt hagyok nektek valakit, aki kipótolja a hiányosságaitokat, aki segítségetekre lesz, aki segít válaszolni és eszetekbe juttat mindent, amire szükségetek van. Aki nem hagyja, hogy szétszéledjetek és hiába valóvá váljon mindaz, amit eddig felépítettetek. Aki mellettetek marad, hogy tudjatok egyedül is boldogulni. Valahogy erről szól... Hogy nem vagyunk egyedül...

Az én húsvétom

Tudtad, tudtad, tudtad! Egészen biztos vagyok benne, hogy tudtad. Már, akkor, amikor én el sem tudtam volna magamról képzelni. Annyira sziklaszilárdan biztos voltam benne, hogy velem ilyesmi nem történhet meg. Hogy te az ilyesmitől meg fogsz védeni, mint, ahogy annyi mindentől  megvédtél. Vagy, ha nem is védtél meg, nem hagytad, hogy kiszolgáltatott helyzetbe kerüljek. Most, akkor miért engedted? Vagy legalább, miért nem szóltál, hogy így lesz? Veled keltem, feled feküdtem, szinte minden gondolatomat kitöltötted...Most mégis szembe mentem veled. Kicsit sodródtam, kicsit akaratos voltam, és még a bőrömet is védtem. Ott volt a kereszt a nyakamban, amit pár hónappal ezelőtt vettem. Igaz, te a válladon hordtad... Én meg úgy gondoltam, hogy annyira szeretlek, hogy a nyakamba veszlek. Még mindig nem értem, hogy miért nem köptél szembe vagy miért nem tépted ki a nyakamból. Mert igazad van, nem voltam méltó a viselésére. Jó, rendben van, nem öltem, de eljátszottam több ember bizalmát. Jó, nem voltam olyan, mint Júdás, de ugyanúgy mentettem én is az irhámat. Igen, fáj, hogy képes voltam hazudni. Aztán belekerülni az ördögi körbe, amiből nem tudtam volna jól kijönni. Jó, rendben van, bántottak és nem igazán úgy bántak velem, ahogy megérdemeltem volna, de akkor is... Nem lett volna szabad azt az utat választanom. Akkor persze hiába idéztem magam elé, hogy te minden emberért, és felvitted magaddal a keresztre, hogy értünk szenvedtél meg ilyesmi. Amikor ott álltam, jottányi erőm sem volt, arra gondoltam, hogy lefekszem a járdára és nem kelek fel többet. Olyan jó volt, hogy valahogy mégis megelevenedett a sok blabla-szöveg. Hogy átéltem, hogy egyedül vagyok, hogy a sajátjaim elfordulnak tőlem, hogy senkihez sem tudok menni. Átéltem, hogy igenis bűnös vagyok és kegyelemre szorulok. Hogy hiába hiszem magamról, hogy nem, de képes vagyok elesni. És akkor valahogy meglepődtem, hogy nem fordultál el... Hogy tényleg igaz, hogy nem a bűné az utolsó szó, hogy neked mindegy, hogyan, csak menjünk eléd. Hogy adtál egy új esélyt, nem elsőt, nem másodikat, hanem sokadikat. Sokszor sokadikat. Valahogy olyan furcsa volt, hogy én, aki addig mindent önerejéből oldott meg, ezt most nem tudtam. Most engedni kellett a büszkeségemből, és azt mondtam, hogy nem megy. Te jöttél és azt mondtad, hogy veled menni fog. Akkor azt mondtad, most már tudom, hogy veled megy azóta is.

Angyal-álom

                Ha valaki megkérdezi, mindig azt válaszolom, hogy nem szeretem a karácsonyt.  Ez valóban így van. Fájdalom, félelem, magány, egyedüllét. Nem tudok róla beszélni, mert mindenki örül és boldog és együtt van a család. Én meg összeszorult szívvel várom, hogy mi lesz, mi jöhet még, valami, ami a tavalyinál is rosszabb, és ha meghallom a karácsonyi énekeket, belülről mar a könny és öklendezek. Vannak sebek, amik nem múlnak el, évek-évtizedek múlva sem.

                Várakozva... Tulajdonképpen könyörögnék, hogy legalább a decembert várják meg. Hogy ne legyen már októberben is tele a bolt csokimikulással és csillogó karácsonyi díszekkel. Így elvész az ünnepnek a lényege, az ünnep mivolta.

                Hálás vagyok, hogy idén máshogy lehet. Máshogy készülhetek az ünnepekre. Hálás vagyok, hogy kórusban énekelhetek, és a próbák során újra és újra átélhetem az átélhetetlent, a megfoghatatlant. A földre közénk lejövőt. Hálás vagyok, hogy vannak olyan embereim, barátaim, akiknek készíthetek ajándékot. És az ajándékkészítés is elvarázsolhat, elrepíthet egy olyan dimenzióba, ahol tényleg a szívünkkel látunk. Köszönöm, hogy segítetek vágyakozni. És hinni abban, hogy a vágy valóra válhat. Hogy újból átélhetem, hogy a ti örömötök az én örömöm, hogy megköszönhetem, hogy adhatok.

                Talán az idei év másról is szólhat. A háláról, hogy lehetnek még álmaim, és jó, hogy még nem mondtam le róluk. Hogy az élet több annál, mint a bevétel-kiadás oldal között lavírozás, a száraz tények, adatok, a racionalitás megfoghatósága, megingathatatlansága. Szembenézni a félelmeimmel. Bízni abban, hogy valóra válhat, amit dédelgetek. Mert talán nem véletlenül vannak álmaim-vágyaim. talán nem véletlenül érzem azt, hogy nem egészen jó, ami most van. Hogy szeretném magam megmutatni. Szeretnék adni. Mert annyi minden van, amit kaptam, és bízom abban, hogy lesz, akinek pont az kell és pont így, ahogy én tudom adni. Hogy az a sok mélység nem véletlen volt az életemben. Mert nem csak mélység volt, hanem sok csoda is. Talán már magam sem hiszem el, de voltak.... És most arra van szükségem, hogy csodálat éljek át és csodákat mutassak meg. Hogy ne rejtsem el, amit kaptam. És talán ehhez az kell, hogy levegyem azt a ruhát, ami bár kényelmes, de mégsem az enyém. Nem illik hozzám. Le kell számolnom azzal, hogy ahhoz, hogy másként folytassam, változtatnom kell. Bízni abban, hogy ha az én utamat fogom járni, meg lesz a békém, a sikerem, a boldogságom, a biztonságom. És most vállalni kell érte a bizonytalant, és igen, a kudarc lehetőségét is. Hogy mégsem kellek, hogy mégsem kell, amit adni tudok, de nem baj. Legalább az a békességem meglesz, hogy megpróbáltam és kiálltam és vállaltam és mertem.

                Mert áldozatot kell érte hozni. Valahogy nekünk, talán nem erre a földre való embereknek eleve nehezebb. Mi nem tudunk lavírozni, nem tudunk ügyeskedni, nem tudunk a másik hátán előbbre jutni. Mi csak azt becsüljük meg, amit mi értünk el. Mi csak égni tudunk, nem parázslani vagy pislákolni. Mi mindent egy lapra teszünk fel. Csak lent van vagy fent, de soha nem felemásan. Igen, ha bukunk, nagyot bukunk. Ha kudarc ér, az a teljes megsemmisülésig hatol. De csak így, teljes szívvel-lélekkel érdemes. Köszönöm.

                Talán így élhetőbb a karácsony. Hogy az angyal szárnyán ott az álmom.

A kis tölgyfa és az ő barátai

Beköszöntött az ősz. A nap sugarai ugyan kitartóan melengettek, de már nem voltak olyan égetően tolakodóak.  A kirándulók is csak hétvégente látogattak erre, a gyerekeknek megkezdődött az iskola, a nyári élmények ugyan mindenki szívében éltek, de a munka és a kötelesség már egyre inkább kitöltötte mindenkinek az idejét. Gyereknek-felnőttnek egyaránt.  Tudomásul kellett venni, hogy a szünidő véget ért, de a kora őszi idő talán nem szegte már senkinek a kedvét. Az idő hűvösebbre fordult, már nem fájt a szívük a kirándulás után, a barátokkal való találkozás, ismerkedés, az új tanév is adott izgalmakat. Noha semmi jele nem volt, az idő múlásával az erdő is készült a hűvösebb hónapokra. A költöző madarak készültek hosszú utazásukra, az itt áttelelő állatok is gyűjtötték az eleséget, kibélelték a fészküket, szálláshelyüket, készülve arra az időre, amikor a tartalékokból kell éljenek. A fák lombjai is színesedtek. Nem adtak már olyan hűsítő árnyat, mint pár héttel ezelőtt, igaz, nem is volt rá szükség, hogy bármit is felfogjanak. A természetjárók még örültek is, hogy semmi nem áll a melegítő, cirógató sugarak útjába.

                Egyedül egy kis tölgyfa állt magányosan az erdő szélén. Nem volt olyan sudár, mint a többi társa.  Az erdő szélén állt, így minden viharnak, esőnek ki volt téve, senki nem volt, aki felfogja előle a rázúduló esőt, havat. Nem nőtt olyan magasra, mint a többiek, a küzdelmek, az életben maradás lefoglalta az erejét, a szépítkezés helyett az ellenálló képességét kellett fejlesztenie. Népszerű sem volt, mivel bárki, aki szembetalálkozott az erdővel, inkább a szép, sudár fák alá heveredett le, gyönyörködött bennük. A mi kis fánk ugyan enyhülést tudott adni, de valljuk be, nem volt egy szemet gyönyörködtető példány. (Azt tudjuk, hogy nem csak az emberek, hanem a fák között is könnyebben érvényesülnek a szépek.) El is keseredett sokszor. Szenvedett a mellőzöttségtől, feleslegesnek érezte magát. Méltatlannak érezte a számkivetettséget, megvetettséget.            

                A természet átalakult a maga megszokott ritmusában, a napok egyre hűvösebbé váltak. Az erdő kihalt lett. Mindenki menedéket keresett. A madarak, őzek, szarvasok, mókusok, sünök megszokták egymás társaságát, de most, amikor a túlélés volt a tét, inkább mindenki külön vonult, azzal foglalkozott, hogy magának és a családjának találjon menedéket. Ezért kerülte el a figyelmüket az a sün család, amely pont most keresett volna itt menedéket. A korábbi szálláshelyük áldozatául esett az egyre gyakoribbá váló erdőirtásnak, így újhely után kellett nézzenek. Segítségre nem számíthattak, a többi lakó örült, ha a fiókáit biztonságban tudhatta. Így találta rá az erdő szélén álló kis jelentéktelen tölgyfára, de valljuk be, olyan fáradtak és éhesek voltak, hogy tovább menni sem volt erejük.  Befészkelték magukat a sűrű avarba, ahol élelmet is találtak maguknak. Nem is kellett mással osztozkodni a biztonságot nyújtó lakon, amely pont elegendő volt számukra. Hamar megszokták úgy fészküket, amelyet otthonossá igyekeztek tenni. Igaz, erre nem sok idejük volt, mert az idő hamar hidegre fordult és senki nem merészkedett ki a hidegbe. A kis fa is örült, mert végre rá is szükség lett. Végre hasznosnak érezte magát, mert a sün családnak menedéket tudott nyújtani, így esélyt is a téli hideg túlélésére. Hamar összebarátkoztak, jó társra, szövetségesre találtak egymásban. Ahogy a tavasz és a nyár, a tél sem tartott örökké. A melengető napsugarak kicsalogatták az állatokat a rejtekhelyükből. Örültek a szép időnek, a zöldellő fáknak, hamar megfeledkeztek a zord viharokról és ezzel együtt a nekik menedéket adókról is. A kis sünik azonban most is hálásak voltak jótevőjüknek, tisztán tartották, elpusztították a kártevőket.  Igaz, sok év nélkülözés után, de a kis fa is rádöbbent, hogy milyen szerencsés ő valójában. Mert ugyan szépnek lenni egy örömteli állapot, de annál is fontosabb, hogy vannak barátaink.

Haza-találó

Furcsa nyugtalanság vett rajta erőt. Látszólag semmi oka nem volt nyugtalankodni, jól mentek a dolgai, biztos állása, jó fizetése, jó életkörülményei voltak. Valami mégis csak feszítette. Próbált helytállni, több és több feladatot vállalni a munkahelyén, több szolgálatot a gyülekezetbe, remélve, hogy megszűnik a szívében a furcsa békétlenség, de nem így történt. Egyre nyugtalanabb, szorongóbb lett. Olvasta rendszeresen a Bibliát, részt vállalt a gyülekezet terheiből, mind anyagilag, mind a szolgálatai által, a munkahelyi feladatait becsületesen ellátta- akkor mi lehet a baj. Mert baj van, rendezetlenség, azt már maga is belátta, nem is próbált megfutamodni.

A választ, és a megoldás első lépését egy különös szombat estén találta meg. Éppen a szokásos módon készülődött a Biblia-olvasáshoz, amikor az addig több ezerszer elolvasott ige a szívébe markolt. Tudta, hogy az neki szól. Egyes-egyedül csak neki. Neki, akinek rengeteg elrendezni valója van, aki eddig is rengeteg dolgot halogatott. Hiába igyekezett magát elfoglalni, a szabadideje lett csak kevesebb, a szíve nyugtalansága nem. Tudta, hogy felesleges már a lelkiismeretét tovább nyugtatgatni. Nem érdemes. Valaki megszólította, és neki kötelessége válaszolni. Szembenézni. Belátni, hogy rengeteg mulasztása van. Hogy a szívéből eddig mennyire hiányzott a lényeg, a szeretet. Hogy a szolgálatai során ugyan ott volt a keze, de a szíve és a lelke egészen máshol járt. Ránehezedett a felelőssége súlya, hogy mennyire méltatlanul bánt a rábízottakkal. Fukarkodott a szeretetével, a kedvességével, odafigyelésével, pedig azokat is ugyanúgy számon fogják tőle kérni. Sokszor szerette volna mással- akár anyagi áldozattal is- pótolni a pótolhatatlant, és most már végérvényesen rájött, hogy nem lehet.

Amennyivel gondolta, hogy közelebb kerül, annyira távolodott a Lényegtől. Pedig tudta, mi a lényeg. Tudta, de mégis remélte, hogy megússza. Most már örült, hogy nem úszta meg. Talán nem késő rendezni. Újra gondolni. Újra tervezni. Újra felépíteni. Talán még nem távolodott el olyan messzire, hogy lehetetlen lenne vissza találni. Elhatározta.. Hogy most már soha nem fogja magát becsapni. Hogy mindig ott lesz a szíve is, ahol a keze… És rá fog érni, és oda fog figyelni. Hogy meghallgatja az az idegesítő nénit, aki folyton panaszkodik. Hogy nem fogja magát felhúzni, ha az imádság alatt beszélgetnek a gyerekek. Hogy a cigány családnak nem csak pénzt fog küldeni, hanem meg is fogja őket látogatni. Hogy nem fog méltatlankodni magában, ha a kiscsoportos beszélgetésen kevésbé iskolázottakkal kerül össze.

Másnap különös vasárnap volt. Gondolta, hogy az elhatározását meg kellene valamivel pecsételni. Bár semmilyen ünnep nem volt, mégis, amikor meglátta a fehér Úrasztalát, tudta, hogy valaki várt rá. Amikor meghallotta a kedvenc énekét, meg sem próbálta elrejteni a könnyeit, és hónapok óta először a szívével is énekelte. Amikor a gyülekezettel együtt magához vette a kenyeret és a bort, tudta, hogy ezt most Valaki különösen neki szánta. Mint ahogy azt az éneket is, ami órák múlva is a szívében járt: „Békeség legyen velünk, itt van Jézus köztünk. Békesség, békesség legyen velünk..”

Lány a parkból

                Alig látott át a sűrű könnyfátylán. Gondolta, persze, hogy nincs jövője a kapcsolatuknak. Sejtette, már régóta, hogy búcsút kell mondaniuk egymásnak. Mégis, sokáig áltatta magát, hogy megmenthető, hogy újra tudják kezdeni. Persze, magának sem vallotta be, hogy ez csak hiú ábránd és csak a képzelt biztonság, a valakihez tartozás öröme miatt ragaszkodik a párjához. Persze, a büszkeségét is bántotta, hogy nem ő mondta ki az utolsó szót. Vége. Nincs tovább. Soha többé.Ennyi volt.

                Furcsa volt számára is, aki mindig kerülte a nyilvánosságot és titkolta az érzelmeit, hogy pont a folyó melletti parkban lévő padon engedett szabad folyást a könnyeinek. Szép, verővényes szombat délután volt, szinte minden pad foglalt volt. Csókolózó szerelmesek, unokákkal játszó nagymamák, trécselő tini lányok-egyik sem szokatlan látvány errefelé. Örültek a szép időnek, a lehetőségnek, hogy a szabadban lehetnek, és persze egymásnak. Senki ügyet sem vetett a magányosan sírdogáló lányra.

                Kivéve, persze egy valakit. Nem szólt semmit, csak egy papír zsebkendőt nyújtott a lány felé, az elázott másik helyett. Nem is kérdezett semmit, vannak olyan helyzetek, amikor szavak nélkül is tudjuk, mit gondol a másik. Inkább hallgatunk, mintsem fokozzuk a fájdalmát, akár tapintatlansággal, akár tolakodással vagy meg nem értéssel. Gondolta a Fiú, hogy mi lehet a baj, nem is faggatózott, nem kérdezett semmit, csak érdeklődve fürkészte a lány még mindig könnyes szemét. A Lány rögtön észrevette. Nem, nem az öltözékéből, mert az nagyon visszafogott volt, nem is a viselkedéséből, az sem árult el semmit. Talán a lényéből áradt valami finomság, lágyság, amiből következtethetett arra, hogy a Fiú más. Nem ijedt meg tőle, a frissen szerzett seb, a szakítás okozta fájdalom annyira lekötötte lelkileg-szellemileg, hogy bele sem gondolt, hogy épp egy vadidegennek kezdi éppen elmesélni a szerelmi bánatát. Nem akarta untatni a beszélgetőpartnerét. Úgyis tudta, miről van szó, a legtöbb ember élete során többször is átesik ilyesmin. A Fiú megértően, kedvesen szólt pár szót. A Lány csodálkozott (vagy annyira nem is) amikor a fiú feltette neki a kérdést:

- Nincs kedves eljönni velünk a hétvégén a felvonulásra? Ne ijedj meg, rengeteg heteró barátunk van, aki rendszeresen velünk tart. Fontosak számukra is a céljaink, tudod, a kirekesztés, hátrányos megkülönböztetés megszüntetése. Nem beszélve arról, hogy a felvonulás forgatagában ők is ugyanúgy énekelnek, táncolnak, nagyon jól érzik magukat.

                A lány gondolkodott egy sort. Tulajdonképpen a hétvégére nincs programja, jól jönne egy kis kikapcsolódás, ami egy icipicit feledtetné a bánatát. Furcsa és szokatlan volt számára ez a helyzet, bár igazán nem voltak előítéletei, de emberjogi aktivistának sem vallotta magát.

                Eljött a hétvégén az a bizonyos nap, találkozott a Fiúval a megbeszélt helyen, csatlakozott a társaságához. Annyira magával ragadta a felvonulás forgataga, hogy észre sem vette, hogy eltelt pár óra. Annyi ereje volt, hogy hazaérjen, a barátnőinek szánt rituális SMS-eket is inkább holnapra halasztotta. Azért elalvás előtt átfutott az agyán egy gondolat: Aki bántja a melegeket, ezentúl velem gyűlik meg a baja.