Profán miatyánk

Mi atyánk…Szóval, szia apu!

Tudod, engem kurvára nem érdekelnek a menekültek, se a cunami, se a háborúk. Semmi közöm hozzá. Engem az érdekel, hogy miért hagysz mindig a szarban. oké, hogy megígérted, hogy velem leszel, és nem fogok kikészülni totálisan, de nem fogom fel, hogyhogy nem veszed észre, hogy nem bírom tovább. Már elegem van, hogy miért nem jutok egyről a kettőre. Miért kell számolgatnom a hó végén, miért hagyod, hogy mindenki hülyére vegyen. Neked tanultam, hogy te megveregesd a vállam és büszke legyél rám, akkor most miért hagytál magamra?

                Köszi, hogy örökbe fogadtál, de miért nem adsz egy, legalább egy embert a közelembe, aki hasonlóan gondolkodik, mint én? Miért kell a te állítólagos gyermekeidtől, az én állítólagos testvéreimtől, a te állítólagos kiválasztott, elhívott embereidtől olyan sok tapintatlanságot, fájdalmat elviseljek? Köszi, hogy velem voltál akkor is, amikor hajszálon múlt minden, tényleg tök rendes vagy, hogy nem hagytál magamra szemtől szemben a végrehajtóval, de ezen a kurva földön miért nem tudtál végre-valahára rendet tenni? Hogy csak a felszínes marhaságoknak, plázacicáknak van értéke, azok után bomlik mindenki, a magamfajta küzdő lelkek meg esténként vizesre sírják a párnájukat és egyedül fekszenek le.

                Amúgy rendes tőled, hogy soha nem voltam munkanélküli és hajléktalan de ha te olyan nagy gyógyító vagy, akkor a szüleimet miért nem tudtad megszabadítani, meggyógyítani? Miért raboltad el tőlem a fiatalságom? És, ha ennyi mindent elvettél, miért nem adtál valamit cserébe? Miért nézted, amikor vágyakozom és sírok és várok és nem teljesül és tovább várok, sokszor a semmire.

                Amúgy köszi, hogy megtanítottál a kis dolgoknak is örülni, hogy adtál barátokat, akkor és ott, amikor és ahol nem számítottam rá. Köszi, hogy egy-egy mondattal átlendítettél a holtponton. Köszi, hogy van mit enni és hogy meleg van. De nem értem, miért csináltál belőlem ilyen földönkívülit, aki minden sorból kilóg.

                De különben tudom, hogyha felmásznék a Szabadság-hídra és leugranék, akkor is a te kezedbe esnék!

Előhang

Ha lenne gyerekem, sokat mesélnék neki. Vidám és szomorú meséket. Mesélnék arról, hogy milyen rossz kiközösítettnek lenni. Gyerekként szembesülni sok kudarccal, keserűséggel, fájdalommal. Mesélnék arról, hogy milyen érzés kilógni a sorból, mindig kívülállónak lenni. Mesélnék a gúnyolódásról, a z egymás háta mögötti kibeszélésről, a sehova nem tartozás érzéséről. Mesélnék a soha be nem gyógyuló sebekről.

Mesélnék az örömökről. A sikerélményekről, arról, hogy milyen mámorító tud lenni örülni a kis dolgoknak. Madárdalra kelni, a metróból kijőve rácsodálkozni egy épület szépségére, énekelni és közben kiszakadni a valóságból. Repülni feljebb és feljebb, magasabbra… Megérezni, hogy milyen, amikor megszűnik körülöttünk a világ. Úgy belefeledkezni egy könyvbe, mintha nem is lenne holnap. Vizsgára készülni teljesen elkeseredetten és közben a száraz adatok és képletek mögött meglátni a rendező elvet, a csodát. Örülni barátoknak, találkozásoknak. Rájönni, hogy vannak, akik hasonlóan gondolkodnak. Akiknek fontos a másik ember. Érték adni, teremteni, szeretni.

Mesélnék arról, hogy a felnőttek világa sem egyszerűbb, mint a gyerekeké. Nem csak abban különbözik, hogy nem kell ebéd után aludni. Mesélnék arról, hogy milyen nehéz és egyben felemelő feladat talpon maradni. Romokból építkezni, soha be nem gyógyuló sebekkel együtt élni. Hiányból, hátrányból tőkét kovácsolni. Miközben tesszük a dolgunkat, lesz, aki enyhít a magányunkon. ajándékba kapunk embereket, akik megerősítenek minket abban, hogy jó, amit csinálunk. Hogy megéri jónak lenni. Nem igaz, hogy a világot negatív erők uralnák. Ha nem a pozitív uralná, már rég elpusztította, felemésztette volna önmagát.

Mesélnék arról, hogy a nehézség, nem feltétlenül rossz, tekinthetünk rá megoldandó feladatként, próbatételként, amiből megerősödve kerülhetünk ki. Nekünk butaság a szerencsében bízni, de talán minden nap a jól elvégzett munka örömével mehetünk aludni. Egész életünkben dolgozni kell, nem keveset, de boldogok lehetünk, mert megláthatjuk a szépséget, az örömöt ott is, amit a többség észre sem vesz.

Mivel nincs gyerekem, ezért nektek mesélek… Arról, hogy milyen érzés folyton kilógni a sorból, mindig kívülállónak lenni. Milyen érzés az örömöt meglátni a legváratlanabb helyzetekben is. Örülni barátnak, találkozásoknak…

A szerencse fiai

                Tanácskozásra hívta össze az erdő közepén a Fővarázsló az összes segédjét. Hivatalos volt minden kobold, tündér, manó és még ki tudja, hány földi szerzet. Azért volt számára fontos ez a gyűlés, mert már megunta, hogy mindig csak a legkisebb fiúé lesz a királylány és a fele királyság. Helyeseltek bőszen mindannyian.

-Úgy van!-Szólt Csillagtündér. Szerintem is, megérdemli az összes fiú, aki nekiindul a próbatételeknek, és persze sikeresen teljesíti, hogy megkapja a jutalmát.

-Szerintem minden fiúnak van valamilyen tehetsége. Ha mindig a legkisebb fiú győzedelmeskedik, eleve elvesszük a többiek kedvét a küzdelemtől. -Vetette oda Tölgymanó, akinek nagyon fejlett volt az igazságérzete.

                Mindannyian egyetértettek, hogy ezentúl változni fognak a szülői házból próbatételre induló vándorbotot fogó ifjakra vonatkozó szabályok. Az erdő szélén élt egy szegény ember, akinek pont három fia volt, mint a mesében. Sajnos, korán megözvegyült. Ennek ellenére nagyon szépen nevelgette fiait, szorgalomra, tisztességre szoktatva őket. Szakmát adott mindannyiuk kezébe, és elég korán megtanította nekik, hogy saját erejükből kell boldogulniuk, ugyanis édesapjuknak nincs arra lehetőségük, hogy pénzzel, vagyonnal támogassa őket. Addig lakhatnak a szülői házban, ameddig szükségét érzik, és minden támogatást megkapnak, hogy elinduljanak a felnőtt életbe, viszont az önálló életük megalapozásáról maguknak kell gondoskodniuk.

                Elérkezett az az idő, amikor a legidősebb fiú elindult szerencsét próbálni. Nagyon ügyes és szorgalmas volt. Beállt cipészinasnak a közeli városban. Nem tétlenkedett, igyekezett mindent megtanulni. Hamar meg is szerezte a mesterlevelet és egy saját kis műhelyt nyitott. Szorgalma és becsületességének híre elterjedt az egész városban. Egymásra is találtak egy leányzóval (ahogy a mesékben is lenni szokott.) Szép családot alapítottak, hamarosan meg is született a kisfiuk.

                Telt-múlt az idő, a középső fiú is elindult szerencsét próbálni. Ő sem ment messzire, a malomban, a molnárnak lett a segítője. Nagyon erős ifjú lett, a molnár nagy hasznát látta a cipekedésben. Hatalmas testi ereje segítőkészséggel és kedvességgel párosult, meg is kedvelte őt a falu közössége. Érdekességként, pont a molnár lányával szemelték ki egymást, így a molnár is megnyugodott, hogy lesz aki továbbviszi a mesterséget, és a fiataloknak is könnyebbé vált a közös életük elkezdése. Annak rendje és módja szerint birtokba is vették kicsi, de takaros házikójukat, ami hamarosan gyereksírástól lett hangos.

                Teltek-múltak az éves, elérkezett az az idő is, amikor a legkisebb fiú is útra kelt. Szomorú volt ugyan, hogy magára kellet hagynia az édesapját, de ugye ez az élet rendje. Ő is bátyjaihoz hasonlóan szorgalmas volt, így számára sem volt nehéz munkát találni. Fafaragó lett, de még milyen! Ugyanis ő egy amolyan álmodozó lélek volt, talán, ha kellően jómódú lett volna, művész is válhatott volna belőle. De ugye, a magunkfajtának gondolni kell a megélhetésre, a holnapra, így olyan szakmát választott, amiben kiélheti a fantáziáját és családjáról is tud gondoskodni. Nem egy mufurc, mosolytalan mesterember volt, jó kedélyű, mindenkivel szívélyes és kedves volt. Könnyen összetalálkozott a hozzá betérő vendégekkel akár idős volt, akár fiatal. Anekdotáival, tréfád történeteivel mindenkit jó kedvre tudott deríteni. Természetesen az asszonyra sem kellett sokáig várni, és hamarosan ölükben tarthatták közös gyereküket.

                Mi történt ez idő alatt a szegény emberrel? Tudomásul vette, hogy a gyerekei kirepültek a családi fészekből, de büszke is volt rájuk, mert mindannyian helyt álltak, ki-ki saját képességeinek megfelelően. Nem is voltak hálátlanok hozzá, öreg korára nem hagyták magára, gondoskodtak róla, rendszeresen látogatták. Ám, a legnagyobb meglepetés akkor érte, amikor egyszer sétálgatott az erdőben, furcsa neszre lett figyelmes. Mintha manók jártak volna  a virágok között. Be is mutatkozott illedelmesen Tölgymanó, Csillagtündér és minden más erdőlakó furcsa szerzet. Elmesélték az a sok évvel ezelőtti tanácskozást. Elérzékenyült a szegény ember, hogy miért őt választották ki, hisz annyi más jó és talán érdemesebb ember is van. De a manók elmondták neki, hogy elsősorban magának köszönheti a szerencséjét, a fiairól gondoskodó szeretetének, szorgalmának, szerénységének.

Haza-találó

Furcsa nyugtalanság vett rajta erőt. Látszólag semmi oka nem volt nyugtalankodni, jól mentek a dolgai, biztos állása, jó fizetése, jó életkörülményei voltak. Valami mégis csak feszítette. Próbált helytállni, több és több feladatot vállalni a munkahelyén, több szolgálatot a gyülekezetbe, remélve, hogy megszűnik a szívében a furcsa békétlenség, de nem így történt. Egyre nyugtalanabb, szorongóbb lett. Olvasta rendszeresen a Bibliát, részt vállalt a gyülekezet terheiből, mind anyagilag, mind a szolgálatai által, a munkahelyi feladatait becsületesen ellátta- akkor mi lehet a baj. Mert baj van, rendezetlenség, azt már maga is belátta, nem is próbált megfutamodni.

A választ, és a megoldás első lépését egy különös szombat estén találta meg. Éppen a szokásos módon készülődött a Biblia-olvasáshoz, amikor az addig több ezerszer elolvasott ige a szívébe markolt. Tudta, hogy az neki szól. Egyes-egyedül csak neki. Neki, akinek rengeteg elrendezni valója van, aki eddig is rengeteg dolgot halogatott. Hiába igyekezett magát elfoglalni, a szabadideje lett csak kevesebb, a szíve nyugtalansága nem. Tudta, hogy felesleges már a lelkiismeretét tovább nyugtatgatni. Nem érdemes. Valaki megszólította, és neki kötelessége válaszolni. Szembenézni. Belátni, hogy rengeteg mulasztása van. Hogy a szívéből eddig mennyire hiányzott a lényeg, a szeretet. Hogy a szolgálatai során ugyan ott volt a keze, de a szíve és a lelke egészen máshol járt. Ránehezedett a felelőssége súlya, hogy mennyire méltatlanul bánt a rábízottakkal. Fukarkodott a szeretetével, a kedvességével, odafigyelésével, pedig azokat is ugyanúgy számon fogják tőle kérni. Sokszor szerette volna mással- akár anyagi áldozattal is- pótolni a pótolhatatlant, és most már végérvényesen rájött, hogy nem lehet.

Amennyivel gondolta, hogy közelebb kerül, annyira távolodott a Lényegtől. Pedig tudta, mi a lényeg. Tudta, de mégis remélte, hogy megússza. Most már örült, hogy nem úszta meg. Talán nem késő rendezni. Újra gondolni. Újra tervezni. Újra felépíteni. Talán még nem távolodott el olyan messzire, hogy lehetetlen lenne vissza találni. Elhatározta.. Hogy most már soha nem fogja magát becsapni. Hogy mindig ott lesz a szíve is, ahol a keze… És rá fog érni, és oda fog figyelni. Hogy meghallgatja az az idegesítő nénit, aki folyton panaszkodik. Hogy nem fogja magát felhúzni, ha az imádság alatt beszélgetnek a gyerekek. Hogy a cigány családnak nem csak pénzt fog küldeni, hanem meg is fogja őket látogatni. Hogy nem fog méltatlankodni magában, ha a kiscsoportos beszélgetésen kevésbé iskolázottakkal kerül össze.

Másnap különös vasárnap volt. Gondolta, hogy az elhatározását meg kellene valamivel pecsételni. Bár semmilyen ünnep nem volt, mégis, amikor meglátta a fehér Úrasztalát, tudta, hogy valaki várt rá. Amikor meghallotta a kedvenc énekét, meg sem próbálta elrejteni a könnyeit, és hónapok óta először a szívével is énekelte. Amikor a gyülekezettel együtt magához vette a kenyeret és a bort, tudta, hogy ezt most Valaki különösen neki szánta. Mint ahogy azt az éneket is, ami órák múlva is a szívében járt: „Békeség legyen velünk, itt van Jézus köztünk. Békesség, békesség legyen velünk..”

Miért!

Kíváncsi természet vagyok. Érdekelt mindig, hogy mi miért történik, az életemben történt eseményeknek mi az oka, célja. Szerintem nem csak céltalanul élünk a világban. Tetteinknek megvannak a következményei. Talán nem csak a tetteinknek, de a vágyainknak, elképzeléseinknek, gondolatainknak is. Vannak, vagy lehetnek az életünkben olyan dolgok, amelyek logikusak, egyértelműek, kikövetkeztethetők, de lehetnek olyanok is, amelyeket nem értünk. Természetes, hogy keressük rá a magyarázatot. Akár az emberi kapcsolataink terén is. Például, ha magányos vagyok, nincsenek barátaim, barátnőim, senkire nem számíthatok, az vajon teljességgel az én hibám? Lehet, hogy elrontok dolgokat, elhibázok döntéseket, esetleg meg is bánthatok hozzám közel álló embereket, de tényleg ezt érdemlem?

De vehetjük az élet más területét is. alapvetően mondhatjuk, hogy a kemény munkának meg lesz a jutalma. De mi van, ha ezt nem így érzem? Ha hiába a komoly, megfeszített munka, ha nem jön utána elismerés, megbecsülés? Ha minden hiábavaló, akár az igyekezet, a becsület, a tisztesség, a komolyan vett felelősség? Adjak fel mindent? Azt nem tudnám megtenni, arra képtelen lennék. Minden értéket, amihez eddig ragaszkodtam, amire az életemet felépítettem, azt nem adhatom fel. Igazán nem is szeretném feladni. Kínnal-keservvel megküzdött önbecsülésemet, kiegyensúlyozottságomat miért dobnám a kukába? Mit kapnék helyette? Valószínűleg semmit. Azt semmiképpen sem, ami jobb lenne annál, amit feladtam.

Igen, kerestem a válaszokat és keresem is. Vívódok, gondolkodom, keresem a válaszokat. Nyilvánvaló, hogy keresztény emberként elsősorban a Bibliához fordulok segítségért. Azon belül is a Bibliaolvasó Kalauzhoz, mivel a szerint a rendszer szerint olvasom az igét naponta. Pont a Jób könyve van soron. Elbizonytalanodtam. Nem csak azért, mert félek Jób könyvétől. Félek a szenvedéstől, a fájdalomtól, a veszteségtől, a nélkülözéstől. Elbizonytalanodtam, hogy pont ebben az élethelyzetben Jób könyve milyen választ tudna nekem adni.

Aztán egyszer csak szólt az ige. Lehet, hogy nem úgy, ahogy gondoltam volna. Illetve, tudok sok dolgot. Akár az igéről, akár magamról. Jó volt újra átgondolni azokat az alapigazságokat, illetve az ige által számomra adott magyarázatokat, amiket eddig is tudtam, de most más megvilágításba kerültek. Az egyik tanulság az volt, hogy Istennek más távlatai vannak. Mások a léptékei, mások az időtávlatai, mint nekem. Az ő távlatait nem látom át. Ez nem baj. A másik, hogy az ő logikája más, mint az enyém. Nem biztos,hogy józan ésszel mindent meg tudok érteni, ami velem történik. Nem biztos, hogy egyenes következménye van minden eseménynek. Lehet, hogy tehetek arról, ha valami rosszul megy az életemben, de lehet, hogy nem. Nem baj, ha nem értem. Lehet, hogy szerintem mást érdemelnék. Isten tudja, hogy miért nem kapom meg, amit szeretnék. Én nem tudom, de Ő tudja és ez a lényeg. Ő tudja...