Tabudöntögető

Ha valaki ismer, tudja, hogy szeretem a vidàmsàgot, szeretek nevetni. És azt is,hogy nem szeretem a karácsonyt. Nem lehet súlyozni a szenvedést, a bánatot. Vajon az a kisgyerek szomorúbb- e, akit azért nem vesznek be a focicsapatba, mert mozgássérült, vagy az, akivel senki nem akar játszani, mert kiközösítik. Annak a szülőnek nagyobb a bánata, akinek meghalt a gyereke, vagy annak, aké évek óta felé sem néz (emiatt olyan a számára, mintha halott  lenne). Talán mindenkinek a saját fájdalma a legnagyobb. Úgy tapasztaltam, hogy akkor vagyok a legmagányosabb, amikor valami gondom van. Talán nem is lehet megosztani az igazán nagy terheket. Kaptam olyan visszajelzést, hogy szomorúak az írásaim. Sajnos, azért, mert mindent leöntünk cukormázzal, énekeljük a karácsonyi énekeket, elővesszük a szép ruhát, szép étkészletet, még semmi nem lesz se jobb, se szebb. Igazibb mégúgyse. 

Talán furcsa, hogy pont karácsonykor gondolkodok ilyesmin. De most kaptam egy megerősítést, hogy a szenvedéseinken, próbatételeinken, nehézségeinken gondolkodni mindig szabad. Nem ördögtől való vagy istentelen dolog, hanem éppúgy életünk része, mint bàrmi màs. És Elé vihetjük, mint bármit az életünkben. És talán átérezzük, hogy ahova pontot tennénk, Ő vesszőt tesz és folytatja kegyelmével, szeretetével, remènységével.

Igazgyöngy

Tudod, úgy érzem, hogy manapság a szenvedés tabusítva van. Nem illik beszélni őszintén a gondokról, nehézségekről. Ilyentályt, karácsonykor ez még szembeszökőbb, mert ugye most örülni kell, meg szeretni, meg mosolyogni, meg ajándékot venni. Nem szabad szomorúnak, dühösnek, zaklatottnak, aggódónak lenni. Tudom, mit érzel, mert én is éppolyan zaklatott vagyok, nincs kedvem mosolyogni, örülni az ünnepnek. Tudom, hogy ilyenkor minden azt sugallja, hogy félre kell tenni a gondokat és azt is tudom, hogy nem lehet. Vannak soha be nem gyógyuló sebek. Belém is belémégett, pedig több éve volt, amikor pengeélen táncoltunk, félve, hogy a lakásunkat elárverezik- e. Képzelheted, pont karácsony környékén. Ezeket az élményeket nem lehet elfelejteni. Lehet, hogy nem vagy még túl rajta vagy nem is leszel soha, mint én sem, a családommal kapcsolatos helyzetet hordoznom kell, mint egy állapotot. Hidd el, pont ezért mondom, hogy nem közhely, hogy van remény. Úgy tapasztaltam, hogy az ilyen igazán nagy gondjaimmal egyedül maradtam. Fájt, hogy nem tudtam senkivel megosztani, de talán az mégjobban fájt, amikor tapintatlan, bántó megjegyzéseket kellett elviselnem. Azóta úgy érzem, hogy az ilyen gondokat  csak egyedül lehet elhordozni. Ez az én feladatom, küldetésem, harcom, küzdelmem, ha úgy tetszik. Kijöhetek belőle és ki is jöttem megtisztulva, megerősösve. Felfdezhetek rejtett erőtartalékokat, érzékenyebb lehetek a világ rezdülésére. Szép hasonlattal èlve, a szenvedès lehet olyan, mint a kagyló által kiválasztott igazgyöny, amikor egy sebet, sérülést von be a kagyló a "könnyével", így lesz belőle egy gyönyörű természeti csoda. 

Bár a szenvedés magányos, mégis túlmutat önmagamon. Azt tapasztaltam, hogy a boldogságra rengeteg recept van, de nem tudok akkor senkihez sem fordulni, ha gondom, bajom, kérdésem van. Lehetek én pont az, akit pont nyitottá, befofadóvá tesz a szenvedés. Lehetek olyan példa, hogy így is lehet és akkor leomlanak láthatatlan falak, megmutatva, utat mutatva, segítve. 

Sokszor félek a nehézségektől, aggódom. Pedig se az aggodalmam, se a félelmem nem vonzza be vagy taszítja el a nehézségeket. Sokszor szerettem volna magam bebiztosítani, biztonsági köteleket kifeszítve magam köre, gondolva, így semmi váratlan nem érhet. Aztán néhány csalódás után rájöttem, hogy nem tudok igazán felkészülni a szenvedésre. Pont az a nehèzség benne, hogy váratlanul tör rám. Az állandó készenléttel rengeteg örömtől, a pillanat ajándékaitól fosztottam meg magam. Így, hogy nem fèlek és rettegek, pont rengeteg kegyelmet tapasztaltam meg. Sokszor csak a következő lépést látva, azt is sokszor homályosan. Magam nem tudom kézben tartani, így rábízom magam Arra, aki mindent kézben tart.

Miért!

Kíváncsi természet vagyok. Érdekelt mindig, hogy mi miért történik, az életemben történt eseményeknek mi az oka, célja. Szerintem nem csak céltalanul élünk a világban. Tetteinknek megvannak a következményei. Talán nem csak a tetteinknek, de a vágyainknak, elképzeléseinknek, gondolatainknak is. Vannak, vagy lehetnek az életünkben olyan dolgok, amelyek logikusak, egyértelműek, kikövetkeztethetők, de lehetnek olyanok is, amelyeket nem értünk. Természetes, hogy keressük rá a magyarázatot. Akár az emberi kapcsolataink terén is. Például, ha magányos vagyok, nincsenek barátaim, barátnőim, senkire nem számíthatok, az vajon teljességgel az én hibám? Lehet, hogy elrontok dolgokat, elhibázok döntéseket, esetleg meg is bánthatok hozzám közel álló embereket, de tényleg ezt érdemlem?

De vehetjük az élet más területét is. alapvetően mondhatjuk, hogy a kemény munkának meg lesz a jutalma. De mi van, ha ezt nem így érzem? Ha hiába a komoly, megfeszített munka, ha nem jön utána elismerés, megbecsülés? Ha minden hiábavaló, akár az igyekezet, a becsület, a tisztesség, a komolyan vett felelősség? Adjak fel mindent? Azt nem tudnám megtenni, arra képtelen lennék. Minden értéket, amihez eddig ragaszkodtam, amire az életemet felépítettem, azt nem adhatom fel. Igazán nem is szeretném feladni. Kínnal-keservvel megküzdött önbecsülésemet, kiegyensúlyozottságomat miért dobnám a kukába? Mit kapnék helyette? Valószínűleg semmit. Azt semmiképpen sem, ami jobb lenne annál, amit feladtam.

Igen, kerestem a válaszokat és keresem is. Vívódok, gondolkodom, keresem a válaszokat. Nyilvánvaló, hogy keresztény emberként elsősorban a Bibliához fordulok segítségért. Azon belül is a Bibliaolvasó Kalauzhoz, mivel a szerint a rendszer szerint olvasom az igét naponta. Pont a Jób könyve van soron. Elbizonytalanodtam. Nem csak azért, mert félek Jób könyvétől. Félek a szenvedéstől, a fájdalomtól, a veszteségtől, a nélkülözéstől. Elbizonytalanodtam, hogy pont ebben az élethelyzetben Jób könyve milyen választ tudna nekem adni.

Aztán egyszer csak szólt az ige. Lehet, hogy nem úgy, ahogy gondoltam volna. Illetve, tudok sok dolgot. Akár az igéről, akár magamról. Jó volt újra átgondolni azokat az alapigazságokat, illetve az ige által számomra adott magyarázatokat, amiket eddig is tudtam, de most más megvilágításba kerültek. Az egyik tanulság az volt, hogy Istennek más távlatai vannak. Mások a léptékei, mások az időtávlatai, mint nekem. Az ő távlatait nem látom át. Ez nem baj. A másik, hogy az ő logikája más, mint az enyém. Nem biztos,hogy józan ésszel mindent meg tudok érteni, ami velem történik. Nem biztos, hogy egyenes következménye van minden eseménynek. Lehet, hogy tehetek arról, ha valami rosszul megy az életemben, de lehet, hogy nem. Nem baj, ha nem értem. Lehet, hogy szerintem mást érdemelnék. Isten tudja, hogy miért nem kapom meg, amit szeretnék. Én nem tudom, de Ő tudja és ez a lényeg. Ő tudja...