Morzsa- party

Már az utolsó tűleveleket is kisöpörtük a legeldugodtabb zugból is, a díszek, mécsesek is már a legutolsó polc mélyén pihennek, most már beszélgethetünk a ... hüvelygombáról. Nos, arról nem fogunk, bár vitatkozhatnánk arról, hogy a társadalom nagy része tabusít dolgokat, például a melegek maradjanak a négy fal között és miazhogy meg akarják fogni egymás kezét, ezzel egyidőben sokan jogot formálnak arra, hogy ítélkezzenek azok felett a nők felett, akik nem vállalnak gyereket. De most ez messzire vezetne, kanyarodjunk vissza az eredeti témánkhoz. Az ünnepek után az első gondolat, ami eszembe jutott, az a hiány. A hiányaink mindig velünk vannak, de talán feledteti az ünnepi előkészületek, sütés- főzés, ajándékvásárlás, takarítás, lakás dekorálás, csomagolás. Az ünnepek elteltével ólomsúllyal nehezedik ránk, szinte agyonnyom. Most már nincs, ami elvonná a figyelmünket, szembe kell vele nézni. A hiány fájó. Sokszor kell tudomásul venni, hogy nem tudunk rajta változtatni. Az idő múlik, és önbecsapás lenne azt gondolni, hogy idővel elmúlik, megjavul, megváltozik bármi is. Együtt kell élni vele. Egy valamin változtathatunk, méghozzá a nézőpontunkon. El is érkeztünk a második megállóhoz, mégpedig a reményhez. Mert az a jó hír, hogy minden hiány, seb, fájdalom ellenére boldogok leszünk. Nem úgy, hogy vágyunk, várunk arra, hogy bekövetkezzen, ami nem fog, hanem utat engedünk a reménynek. Az örömnek, a hétköznapok csodáinak, ajándékainak.  Észrevesszük, ami igazán széppé teheti az életünket. Élmények, találkozások, meglepetések, örömök. Sikerélmények, fejlődés mindabban, aminek kapcsán lemondtunk magunkról. Engedjük a luxust, hogy időt adunk magunknak. Ez alatt nem csak a wellnest, a cukrászdát vagy a sétát értem, bár azok is fontosak. Engedjük magunkat hibázni, rájövünk, hogy az életünkben benne foglaltatnak a tévedéseink is. Minden tévúttal, kudarccal  erősebbek, kipróbáltabbak lehetünk. Nem ijedünk meg sem az egyedüllettől, sem egy nehéz bevásárló szatyortól. Így válunk a hétköznapok hőseivé. Boldog hétkóznapokat kívánok minden hős- társamnak!

Boldog hétköznapokat!

Lassan leszedjük a karácsonyfát, helyükre kerülnek a díszek, az ünnepi családi összejövetel nagy része is emlék lesz. Mégis, sokáig a fülünkbe cseng még, hogy milyen sokszor kívántak nekünk és kívántunk mi is boldog ünnepeket. Sokszor rutinszerűen, bele sem gondolva, mit is jelent az a szó, hogy boldog. Rutinszerűen köszönünk, ha valahova bemegyünk vagy valahonnan kijövünk, ugyanígy vagyunk-voltunk az ünnepi készülődés-vásárlás-aján, csak ékozásdömpingjében a jókívánságokkal is. Az ünnepek elteltével, de szintén ünnepekhez kapcsolódva kívánunk boldog születés-, vagy névnapot. Olyan jó lenne végiggondolni, mit is jelent, ez a szó valójában. (Olvassuk el Máté evangéliumának 5. fejezetét, ráadásul, Gyökössy Bandi bácsi szép írását, a Boldogmondások margójára.). Ha bárkit megkérdezünk, gyereket vagy felnőttet, hogy mi szeretne lenni, szinte elsők között mondja, hogy boldog. ennél nehezebben kapunk arra választ, hogy ki-ki mit is ért ezalatt. Gondolhatunk arra, hogy minden anyagi javunk megvan és nem szenvedünk szükséget. Fontos lehet, hogy akár  szeretteink, akár mi is egészségesek vagyunk. Vagy nincs olyan nagy gond, probléma, teher az életünkben, amit ne tudnánk elhordozni. Valaki azt mondta, hogy az életünk boldogsága sok kis apró boldogságból áll össze és az az életfeladatunk, hogy ezeket összeszedegessük.

Nem szeretnék teológiai fejtegetésbe bocsátkozni, csak gondolataink letisztázására szeretném elmondani, ami a boldogságról eszembe jut. Számomra maga az újjászületett állapot jelenti a boldogságot, Isten közelségének nap, mint nap való megélése. Tanultuk a hittanórán, és a Bibliaórákon is szokott szó esni róla, hogy Isten előbb szeretett minket és nem közelíthetünk hozzá anélkül, hogy Ő ne közelítene hozzánk. Ezt a mindennapokban úgy élem meg, hogy észreveszem az élet apró örömeit. Akár azt, hogy elértem a vonatot, igaz, nagy sietség árán, vagy sikerült a fűtőtestet megjavítani, akár úgy, hogy rácsodálkozok egy gyöngyörű napfelkeltére. De azért is hálás lehetek, hogy van munkám, van hol lakni. Isten szeretetében élhetünk, Ő ad reménységet a nehézségekben, kitartást, küzdeni tudást, hogy kiálljuk a próbákat. De Ő indítja a sikereinkben is hálára a szívünket. Istennel való kapcsolatunkat megélhetjük naponként Ige olvasásban, imádságban, elmélkedésben. Számomra ajándék az éhség és a szomjúság, amit Ő támaszt saját maga, a naponkénti lelki táplálék iránt. Ha visszanézem az életem, ha sok dolgot nem is értettem, de összeállnak a mozaikok, a szenvedésből próba, a kísértésekből megharcolt élethelyzetek lesznek. Így adja nekünk Magát ajándékba, naponként. Szeretettel kívánok minden egyes Testvérünknek boldog hétköznapokat, sok szeretettel!

Boldogat!

Ünnepek környékén sokszor elgondolkodunk, hogy mi is a boldogság. Én is elgondolkodtam rajta, de nem tudtam meg a választ. Ebben a bejegyzésben sem a boldogságról fogok filozofálni. Valahogy jó lenne átélni- átérezni, hogy mi is az ünnep. Mi a célja az életünkben, egyátalán mi a szerepe, azon túl, hogy munkaszüneti nap (ha állami vagy egyházi) vagy ajándékot kapunk (szülinap vagy névnap). Bár minden vasárnap negyek templomba, ünnepek környékén igyekszem ráhangolódni az üzenetre. Sokszor nehéz. Volt, hogy politikai propaganda szólt a szószékről, volt, hogy a "gyerekek kedvéért" gügye- gyagya- gagyi irányba ment a prédikáció. Vagy csak üres lózungok voltak, a hétköznapi fogyasztói szemlélet folytatódott. Szeretem, ha valóban ünnep az ünnep. Ha egy rendkívüli nap, ahol van lehetőség megállni, átgondolni. Külön szeretem, ha az ünnepek üzenetét át tudom menteni a hétköznapokra. Szerintem akkor van értelme az ünnepnek, ha nem irreális, megugorhatatlan, teljesíthetetlen elvárás elé állít, hanem színt ad a hétköznapoknak. Ugyanúgy a világban élek, ugyanolyan gondokkal- örömökkel, de egy ünnep üzenete segíthet, erőt adhat a továbbiakban. Igazabbá, élhetőbbé, szebbé, nemesebbé teszi a hétköznapokat. És akkor lehet várni, készülni, örülni a következőnek. A következő hétköznapnak és ünnepnek is.

Csodakereső

Volt egy külömleges hely a Nagy Kerek Erdő közepén. Látszólag egy átlagos település volt, de ha közelebbről megnézzük, láthattuk, hogy nagyon szomorúak, csüggedtek, lehangoltak voltak az emberek. Ami ennél szomorúbb volt, az az, hogy számukra ez volt a természetes. Nem is tudták elképzelni, mit jelent örülni, boldognak és elégedettnek lenni. A városka mostani lakói már nem emlékezhetnek rá, de sok évvel ezelőtt szörnyű varázslat történt. Hogy ki tette, most már nem lényeges. Ellopta a városka lakóitól az örömöt, a reményt, azt, hogy hinni tudjanak a csodákban. Valami fondorlattal elhitette velük, hogy csak akkor lehetnek boldogok, ha mindig egészségesek lesznek, kellő jómódban élnek, és nincs semmi gondjuk. Sajnos, ez ugyebár megvalósíthatatlan, emiatt kilátástalanság, szomorúság szürke felhője telepedett az emberekre. Teltek az évek, évitizedek, a közeli erdőbe költözött a Póni, az Unikornis, a Manó és a Tündér. Ők erről az egész varázslatról semmit sem tudtak, de elhatározták, hogy visszaadják a reményt a városka lakóinak. Maguk sem tudták, hogy fogják megvalósítani, de mivel négyen voltak, úgy gondolták, lesz elég idejük és energiájuk mindenkivel foglalkozni. Hamar hozzá is láttak. Az első nehézséggel már akkor találkoztak, amikor bemutatkoztak az embereknek, mert nagyon furcsállták, honnan kerültek ide a mesebeli lények, pláne, hogy milyen szándékkal jöttek. Nem volt egyszerű dolguk, sokat kellett beszélgetniük az emberekkel, akik szép lassan elhitték, hogy van számukra remény, hogy nem kell boldogtalanul leélni az életüket. Természetesen nem oldódott meg minden gondjuk. A kislány is nagyon szomorú volt, amikor meghalt a nagymamája. Egész életében hiányozni fog neki, de gondolatban sokat lesz vele, ha a közös emlékeik eszébe jutnak. Az asszony is lassan elfogadta, hogy nem lehet saját gyereke. Ez a hiány élete végéig elkíseri, de ha nem is sajátjaként, de szeretheti és gondoskodhat a testvereinek a gyerekeiről. A férfi is nehezen dolgozta fel, hogy elveszítette a munkáját. Feleslegesnek érezte emiatt magát. De muszáj volt erősnek maradnia, a családja miatt, és új munkahelyet keresni. Továbbra sem mentek a dolgok egyszerűen, de visszaköltözött a remény, az öröm, a boldogság a kis város lakóinak életébe. Tudtukon kívül csodát tett a Póni, az Unikornis, a Manó ès a Tündèr. Így kapott választ a kislány a kérdéseire és most már tudja, hogy csodák márpedig vannak.

Tabudöntögető

Ha valaki ismer, tudja, hogy szeretem a vidàmsàgot, szeretek nevetni. És azt is,hogy nem szeretem a karácsonyt. Nem lehet súlyozni a szenvedést, a bánatot. Vajon az a kisgyerek szomorúbb- e, akit azért nem vesznek be a focicsapatba, mert mozgássérült, vagy az, akivel senki nem akar játszani, mert kiközösítik. Annak a szülőnek nagyobb a bánata, akinek meghalt a gyereke, vagy annak, aké évek óta felé sem néz (emiatt olyan a számára, mintha halott  lenne). Talán mindenkinek a saját fájdalma a legnagyobb. Úgy tapasztaltam, hogy akkor vagyok a legmagányosabb, amikor valami gondom van. Talán nem is lehet megosztani az igazán nagy terheket. Kaptam olyan visszajelzést, hogy szomorúak az írásaim. Sajnos, azért, mert mindent leöntünk cukormázzal, énekeljük a karácsonyi énekeket, elővesszük a szép ruhát, szép étkészletet, még semmi nem lesz se jobb, se szebb. Igazibb mégúgyse. 

Talán furcsa, hogy pont karácsonykor gondolkodok ilyesmin. De most kaptam egy megerősítést, hogy a szenvedéseinken, próbatételeinken, nehézségeinken gondolkodni mindig szabad. Nem ördögtől való vagy istentelen dolog, hanem éppúgy életünk része, mint bàrmi màs. És Elé vihetjük, mint bármit az életünkben. És talán átérezzük, hogy ahova pontot tennénk, Ő vesszőt tesz és folytatja kegyelmével, szeretetével, remènységével.

Tündérvirágszál

A tündérek különös lények. Talán azt hisszük róluk, hogy az ő életük csupa gondtalanság és öröm, de komolyabban megismerve őket, láthatjuk, hogy ez nincs mindig így. Nem mindegyik tündér egyforma. Valamelyiknek kócos a haja és farmerben jár, némelyik szeret motorozni, de valamelyik olyan, mint egy virág. A virágok általában szépek, színesek, illatoznak, szemet és lelket gyönyörködtetnek, de ez a mi kis virágunk még a virágtündérek között kis kilógott a sorból.A többiekkel ellentétben neki nem volt szép, élénk szirma, hanem az összes levele kifakult, fénytelen volt. Nem is volt olyan finom illata, mint a többieknek, inkább legalább egy hete, egy szobai vázában tartott poshadt csokorra hasonlított az illata. Hogy miért nem lett komposzt belőle?  Később kiderül.

A manók sem mind egyformák. Némelyik elvan a saját világában, van, amelyik inkább társasági lény, kimerészkedik az emberek közé. De ők sem egyformák. Valaki csínyedn töri a fejét, valaki barátkozni szeret, valaki segít az emberek (vagy a tündérek) gondjaira megoldást találni. Na nem úgy, hogy azt képzeli magáról, hogy ő mindent meg tud oldani és valami különleges tuidás, ismeret, bölcsesség birtokosa. Inkább nyitott szemmel jár és észreveszi hol van rá szükség. Soha nem tolakszik, nem erőszakolja magát rá sem emberre, pláne nem tündérre.

Egyszer csak egy ilyen manó betévedt a virágtündérekhez. Különös módon, pont azon a kis fakó tündéren akadt meg a szeme. Hogy miért, azt nem lehet tudni. Talán azért, mert akármilyen teremtményről van is szó, rögtön megérzi, kivel hasonló a lelke. Talán a legtöbbször szavak se kellenek. (Igaz, nem is ártanak...Legalább néha...). Túl sok találkozás és beszélgetés sem kellett hozzá, a manó elnevezte a kis tündért Tündérvirágszálnak. Láss csodát (mert az történt...) ennek hatására a kis tündért mintha kicserélték volna. Már nem fordította lefelé a fejecskéjét, hanem a nap felé, hogy minél több fény érje. Ragyogni kezdett az összes levele, megtelt élettel és egyre többet mosolygott. Kicsit bajban is volt, mert az újonnan felfedezett szépségét mások is láthatték, pedig ő a legszívesebben megtartotta volna azt a kis manónak. De nem bánta, mert ugyan a csillogó szemét
 és a gyönyörű szirmait mindenki láthatta, de a közös kis titkaik az övéik maradtak.
Amikor a szép haját fésüli, és a szirmait tisztogatja, eszébe jut a kis manó, és mindig egy pillanatra elakad a lélegzete.

Öröm-forrás

Kaptam  nemrég egy jószándékú kritikát, miszerint olyan depressziósak az írásaim, hogy ha egy gyerek elolvassa, megáll a fejlődésben. Bár döntően nem gyerekeknek írok, részben jogosnak érzem a kritikát. Valószínűleg az én készülékemben van a hiba, ha nem jön át az üzenet. Lehet, hogy sok szomorú, rosszkedvű dologról írok, de nem célom a nyomor marketing. Nem szeretem, ha valaki a saját búját-baját meséli boldog-boldogtalannak, nem figyelve arra, hogy a másikat ezzel mennyire terheli meg. Azt pláne nem szeretem, ha valaki másoktól vár megoldást, olyan magánéleti problémák miatt, amivel  nem tud megbírkózni. Az én célom az, hogy meséljek arró, hogy van tovább, van remény. Nem a manapság divatos pozitív hozzáállásban, mert attól szintén kiver a víz. Szeretném az életem eseményeit úgy bemutatni, hogy ez is egy példa. Talán nektek jól esik majd ilyesmit olvasni, hogy sok nehézség, gond ellenére is meg lehet találni a boldogságot. Mert boldogok nem akkor leszünk, ha a gondok megoldódnak, mert lehet olyan keresztünk, amit életünkön át hordozunk. Akkor sem, ha hátrahagyva változtatunk, mert lehet, hogy az sem lehetséges, illetve valamikor szemét lennék, ha hátat fordítanék. Boldogok lehetünk annak ellenére.
Kegyelem, hogy valami csoda folytán megtaláltam az örömöket, illetve az öröm talált meg engem. Nem igazán jó szó. hogy elfogadtam a helyzetem. Mert ugye nem mindent fogadtam el, szeretnék fejlődni, előbbre jutni. De talán azt fogadtam el, hogy az én utam más, mint a többség útja. Hogy én máshogy, másról szerzek maradandó emlékeket, mint ahogy gondolod.
Ne gondold, hogy a múltam foglya vagyok, de nyilvánvalóan a múltbeli történéseknek van hatása a jelenre, a jövóre. Nekem sokat jelentett volna, ha szűk húsz éve, amikor nagyon durva élethelyzetbe kerültem, sőt, az állítólagos barátaim is magamra hagytak, hallok vagy olvasok olyan üzenetet, mint amit szeretnék most megosztani. Nehéz, mert a könnyeimmel küszködök. De jó lenne, ha éreznéd az örömöt is benne.
Ha gondolod, kérdezz...