Morzsa- party

Már az utolsó tűleveleket is kisöpörtük a legeldugodtabb zugból is, a díszek, mécsesek is már a legutolsó polc mélyén pihennek, most már beszélgethetünk a ... hüvelygombáról. Nos, arról nem fogunk, bár vitatkozhatnánk arról, hogy a társadalom nagy része tabusít dolgokat, például a melegek maradjanak a négy fal között és miazhogy meg akarják fogni egymás kezét, ezzel egyidőben sokan jogot formálnak arra, hogy ítélkezzenek azok felett a nők felett, akik nem vállalnak gyereket. De most ez messzire vezetne, kanyarodjunk vissza az eredeti témánkhoz. Az ünnepek után az első gondolat, ami eszembe jutott, az a hiány. A hiányaink mindig velünk vannak, de talán feledteti az ünnepi előkészületek, sütés- főzés, ajándékvásárlás, takarítás, lakás dekorálás, csomagolás. Az ünnepek elteltével ólomsúllyal nehezedik ránk, szinte agyonnyom. Most már nincs, ami elvonná a figyelmünket, szembe kell vele nézni. A hiány fájó. Sokszor kell tudomásul venni, hogy nem tudunk rajta változtatni. Az idő múlik, és önbecsapás lenne azt gondolni, hogy idővel elmúlik, megjavul, megváltozik bármi is. Együtt kell élni vele. Egy valamin változtathatunk, méghozzá a nézőpontunkon. El is érkeztünk a második megállóhoz, mégpedig a reményhez. Mert az a jó hír, hogy minden hiány, seb, fájdalom ellenére boldogok leszünk. Nem úgy, hogy vágyunk, várunk arra, hogy bekövetkezzen, ami nem fog, hanem utat engedünk a reménynek. Az örömnek, a hétköznapok csodáinak, ajándékainak.  Észrevesszük, ami igazán széppé teheti az életünket. Élmények, találkozások, meglepetések, örömök. Sikerélmények, fejlődés mindabban, aminek kapcsán lemondtunk magunkról. Engedjük a luxust, hogy időt adunk magunknak. Ez alatt nem csak a wellnest, a cukrászdát vagy a sétát értem, bár azok is fontosak. Engedjük magunkat hibázni, rájövünk, hogy az életünkben benne foglaltatnak a tévedéseink is. Minden tévúttal, kudarccal  erősebbek, kipróbáltabbak lehetünk. Nem ijedünk meg sem az egyedüllettől, sem egy nehéz bevásárló szatyortól. Így válunk a hétköznapok hőseivé. Boldog hétkóznapokat kívánok minden hős- társamnak!

Éljen május elseje!

Talán meglepő, hogy keresztényként (és baloldaliként) elmélkedek a munka ünnepéről. Sajnos, a közelmúlban sokat veszített a jelentőségéből. Nem kapja meg azt a tisztességet, rangot, amit megérdemelne. De hiába akarta kisajátítani a diktatúra, nekünk kell hangosabbnak lennünk, mert ez a mi ünnepünk. Miénk, akik bérből- fizetésből élünk, akiknek nincs más, csak a fizikai- szellemi ereje, tudása, szakértelme, egészsége. A miénk, akik könnyen kerülhetünk kiszolgáltatott helyzetbe. Akik félünk a munkanélküliségtől, attól, hogy elveszíthetjük a munkánkat betegség, egészségromlás vagy bármi, rajtunk kívül álló okok miatt. Ami bátorítást adhat, sz, hogy vannak jogaink. Olyan jogaink, amiket az elődeink kiharcoltak nekünk. Akik tüntettek, sztájkoltak, sőt az összetűzésekben meghaltak, mert jobb munkakörülményeket akartak kiharcolni. Ennek köszönhető, hogy van érdekvédelmünk, van lehetőségünk jogorvoslatra, ha a munkánk során méltatlan helyzetbe kerülünk vagy jogot sértenek velünk szemben. Keresztény körökben is számtalan megközelítést hallhattunk a keresztény ember és a munka kapcsolatáról. Számomra egyértelmű volt, erre kaptam elhívást (ha szabad ezt a szót használni), bátorítást, hogy világi munkahelyem legyen. Itt éljem meg a hitem, tegyek bizonyságot. Számomra a munka, a munkahely nem valami szükséges rossz, hanem lehetőség bekapcsolódni Isten munkájába. Hálás lehetek Istennek, hogy olyan szakmát választottam és olyan munkát végezhetek, amit szeretek. Soka nem kellett csak úgy tekinteni a munkámra, mint pénzkereseti lehetőségre, hogy a számláimat kifizethessem. Sokat formálódok, alakulok, sokat tanulok a napi munkám közben. Az eddigi pályafutásom nem volt mentes a kudarcoktól, kezdődött azzal, hogy az első két munkahelyemről elküldtek. Később is nagyon sok megaláztatásban, méltánytalanságban, igazságtalanságban volt részem. Azért is Istennek adok hálát, hogy soha nem adtam fel, eszembe sem jutott, hogy megfutamodjak. Sokszor tapasztaltam meg, hogy a kötelességből, a muszájból fakad az áldás. Azzal a reménységgel, hogy Isten munkatársai lehetünk, kívánok boldog Munka Ünnepét. Ateista barátaimnak pedig olyan munkahelyet, ahova örömmel mennek dolgozni. 

Naptár nélküli ünnepek

Valahogy úgy vagyunk az ünnepekkel, mint a gyerekek az évzárókkal-évnyitókkal. Előveszik évente kétszer az ünneplő ruhát, sokszor az alkalom előtt derül i, hogy szorít a cipő, szűk az ing gallérja, rövid a nadrág szára. Rohangálás, átalakítani vagy újat venni vagy kölcsön kérni. Lezajlik az ünnepség, a ruha megy vissza a szekrénybe, hónapokig tudomást sem veszünk róla. Sokszor mi is, főleg karácsony és húsvét táján kapkodunk, rohangálunk, vendégvárásra készülünk, ajándékot veszünk, aztán sóhajtunk egyet és szinte megkönnyebbülés, hogy rohanhatunk vissza dolgozni. Egy évig aztán elfelejtjük hogy miről is van szó, mi az ünnep valódi jelentése,hogyan lehetne átéli a valódi tartalmát.

Hálásabb vagy egyszerűbb dolog az ünnepek tájékán cikket írni a Referdőbe. Karácsony környékén istállózunk, csecsemőzünk, angyalkázunk, húsvétkor szenvedésezünk, árulózunk, fetámadásozunk és minden megy, mintha mi sem történt volna. valahogy így tudjuk a szentet, az igazán értékes dolgokat, az életünk leglényegesebb alapjait közönségessé, talán profánná tenni. Így tudjuk a szentségeinket, a keresztséget és az úrvacsorát is egy programpontként, feladatként felfogni. Érezzük, hogy itt több van, mint mi vagyunk, de nem út eszünkbe, hogy ez egy különleges, kitüntetett alkalom, ami talán soha nem tér vissza.

Hálás vagyok Istennek, hogy sokszor indít arra, hogy az életem konkrét kérdéseivel menjek istentiszteletre és keressem az Úr válaszát. A sokszor hallott ige is megelevenedő életté válhat, a Szentlélek segítségével és erejével. Hatalmas titok és az egyik legnagyobb erőforrásunk, ha méltóképpen elkészítjük magunkat , és úgy élünk az igével, mint lelki táplálékunkkal. Rengeteg veszély leselkedik ránk, ezzel persze senkit sem szeretnék megijeszteni, csak sokszor azt is felfoghatjuk csodának, hogy eljutunk istentiszteletre. Ellene mondva a sok megszokott kifogásnak, legyőzve a kényelmességet, vállalva, hogy a környezetünkben megütközést okoz, ha elmondjuk, hogy vasárnaponként nm tudunk közös programokon részt venni, mert templomba megyünk. Csodának lehetünk részesei, hogy Isten hívásának engedelmeskedve sokan választják a lelkészi hivatást vagy világi emberként vállalnak szolgálatot a gyülekezetben. Számunkra is hivatás lehet a hitünket a hétköznapokban, a körülöttünk élők között megélni, de ehhez szükségünk van a gyülekezetre, az alkalmakra, az ige hallatására.

Emberileg nézve semmire sincs garancia. Senki nem tehet olyan kijelentést, hogy jobbak leszünk, ha templomba járunk, vagy könnyebb lesz az életünk. De ha átéljük Isten valóságát az életünkben, ráébredünk, hogy az ő személyénél számukra nagyobb garancia nem szükséges. Így szentelheti meg az életüket, az ünnepekkel és a hétköznapokkal együtt.

Boldogat!

Ünnepek környékén sokszor elgondolkodunk, hogy mi is a boldogság. Én is elgondolkodtam rajta, de nem tudtam meg a választ. Ebben a bejegyzésben sem a boldogságról fogok filozofálni. Valahogy jó lenne átélni- átérezni, hogy mi is az ünnep. Mi a célja az életünkben, egyátalán mi a szerepe, azon túl, hogy munkaszüneti nap (ha állami vagy egyházi) vagy ajándékot kapunk (szülinap vagy névnap). Bár minden vasárnap negyek templomba, ünnepek környékén igyekszem ráhangolódni az üzenetre. Sokszor nehéz. Volt, hogy politikai propaganda szólt a szószékről, volt, hogy a "gyerekek kedvéért" gügye- gyagya- gagyi irányba ment a prédikáció. Vagy csak üres lózungok voltak, a hétköznapi fogyasztói szemlélet folytatódott. Szeretem, ha valóban ünnep az ünnep. Ha egy rendkívüli nap, ahol van lehetőség megállni, átgondolni. Külön szeretem, ha az ünnepek üzenetét át tudom menteni a hétköznapokra. Szerintem akkor van értelme az ünnepnek, ha nem irreális, megugorhatatlan, teljesíthetetlen elvárás elé állít, hanem színt ad a hétköznapoknak. Ugyanúgy a világban élek, ugyanolyan gondokkal- örömökkel, de egy ünnep üzenete segíthet, erőt adhat a továbbiakban. Igazabbá, élhetőbbé, szebbé, nemesebbé teszi a hétköznapokat. És akkor lehet várni, készülni, örülni a következőnek. A következő hétköznapnak és ünnepnek is.

Várvavárt

Elmerenghetünk azon, hogy a karácsony vallási- egyházi vagy világi ünnep- e? És, ha vallási, vajon melyik vallásé? Ha világi, akkor miért pont most van és mi a tartalma, jelentősége? Jó, hogy nem kell erre válaszolni.

Hazafelé menet gyöngyörködtem a fényekben. Annyira szépek. Ragyognak, csillognak, kiemelik a színeket, formákat. Pont, mint az ünnepek. Emelik a hétköznapok fényét, plusz tartalommal, jelentéssel töltik meg. Van benne valami különleges, hogy mást csinálunk, mint a többi hétköznapon. Pár éve, életem egyik ünnepén fontossá vált számomra, hogy olyan ruhát vegyek fel, amit soha azelőtt és soha azután. Akármennyire is vacakul állok anyagilag. Így lett az a nap számomra különlegessé. 

Ez a közelgő ünnep is különleges lehet a számunkra. A színektől, illatoktól, fényektől. Az előkészületektől, a szeretteinkre való gondolástól. Különleges, még akkor is, ha nem felhőtlen. Bármilyen gond, teher beárnyékolhatja. A szenvedéseink, fájdalmaink nem lesznek kevesebbek. Az élethez hozzátartozik a szenvedés. Különös, hogy pont most, amikor a születés csodáját ünnepeljük, még inkább ránk nehezednek a terheink. A születés éppúgy magában hordozza a szenvedést és az elmúlást, mint az egész életünk. De az ünnepünk lehet szép. Lehet örömmel, szeretettel teli. Csak figyelni kell. Észrevenni az ezernyi apró csodát. Az itt- ott megbújó örömöket, ajándékokat. Szeretetet, odafordulást, mosolyt.  Ahogy a fények megcsillannak, úgy csillannak meg az örömök az életünkben. Mivel korán sötétedik, látványosabbak a kivilágított díszek, ahogy szórják fényüket, mint gyémántkristályok a fekete bársonyon.

Nem attól ünnep az ünnep, hogy valaki valamikor rábökött a naptár egy napjára, amit azóta piros színnel nyomtatnak. Az legfeljebb csak munkaszüneti nap. Az az ünnep, amikor a lelkem megcsendül. Amikor érzem, hogy itt rendkívülivel állok szemben. Valamivel, ami csak az enyém.

Különös karácsony

Szokásos decemberi késő délután volt. Éppen csak beköszöntött az Advent. Ki azzal foglalkozott, hogy a portáját csinosítgatta, szépítgette, hogy megfelelő díszben várja az ünnepeket. Ki bevásárló listát írt, ügyelve arra, hogy véletlenül se felejtsen ki senkit sem. Se rokont, se ismerőst, se közelit, se távolit, azt gondolván, hogy az ügyesen megválasztott ajándék megvéd a pletykáktól, rosszindulatú megjegyzésektől, elejét veszi viszálykodásnak, veszekedésnek. Volt, aki az ünnepi menüt tervezgette nagy gonddal és figyelemmel, minden egyes napot külön-külön átgondolva, hogy éppen az aznap érkező vendéget ízlése szerint készült terített asztallal várja.

Csak a Lány üldögélt, sétálgatott, ácsorgott tanácstalanul. Már réges - rég egy kiüresedett szokásnak, a kereskedelmet fellendítő ajándékozási rohamnak tartotta a karácsonyt, ami mára teljesen elveszítette az igazi üzenetét. Persze, szeretett ajándékozni, és szerette, ha őt is meglepetés várja. Volt néhány ember a családja és a barátai körében, akiket szeretett volna megajándékozni. Éppen emiatt volt tanácstalan. Pénze nem sok volt, így arra gondolt, hogy saját kezűleg készít meglepetést. Csak azzal meg az a baj, hogy a sok gonddal, odafigyeléssel, szeretettel elkészített emléktárgy a megajándékozottnak nem jelent semmit. Sokszor a sokadik doboz mélyén landolva kerül a pincébe, a padlásra vagy rosszabb esetben a kukába. Ezt nem szerette volna. Egyszer csak egy különös ötlete támadt: mi lenne, ha az idén másként lenne? Elhatározta, hogy megpróbál a saját idejéből, figyelmességéből, segítőkészségéből adni a többieknek. Talán a régi ünnepek hangulatát sikerülne úgy visszaidézni, hogy nem rohannánk el egymás mellett, hanem odafigyelve, kicsit kedvesebbek, kicsit figyelmesebbek lehetnénk.

Nem sokat tétovázott, hamar el is kezdte ezt a különös készülődést. A boltban észrevette, hogy egy idős néni még az ajtót is nehezen tudja kinyitni, pláne a szatyrait hazacipelni. Látásból ismerte őt, gondolta, hogy nem laknak messze egymástól. Felajánlotta a segítségét, út közben váltottak pár szót. A babakocsit toló fiatal anyukáról megtudta, hogy szinte segítség nélkül neveli két apró gyerkőcét, szóba elegyedtek, és a szokásos udvariaskodás után rájött, hogy a postán való sorban állástól, tülekedéstől tudja mentesíteni, ha a sajátja mellett az ő csekkjeit is feladja. Észrevett egy szomorú szemű fiatal lányt, akinek látszólag mindene megvolt, mégis… Éppen nemrég hagyta el a szerelme, és még a gondolata is megrémítette, hogy egyedül kell várnia a karácsonyt. Meghívta egy teára, elbeszélgettek. Miután elköszöntek egymástól, talán mind a ketten érezhették, hogy egymásban barátra leltek.

Igen, vannak olyan helyzetek, amikor kevés a jó szándék, amikor tényleg szükséget szenved a másik, és muszáj kézzelfogható tárggyal kifejezni a segítséget. Szétnézett otthon, hogy vajon mi az, amit nélkülözni tudna. A sok pakolásnak és rendezésnek meg is lett az eredménye. Az évek óta a szekrényben porosodó színes ceruzáit egy nehéz sorban élő kisgyereknek ajánlotta fel. A feleslegessé vált porszívóval egy idős asszonyt lepett meg. Hamar gazdára találtak a már rég nem hordott ruhaneműk. A könyveit sem tudta már rendesen elpakolni, így abból is kiválogatta a diákkori regényeit, amivel egy sokgyerekes családot lepett meg.

Elérkezett az ünnep, amit ki családi körben, ki magányosan töltött. Volt, aki izgalommal bontogatta az ajándékot, volt, aki izgatott örömmel figyelte, hogy a szerettei arca hogy ragyognak az örömtől. Volt, ahol a vendégek, családtagok egymás kezébe adták a kilincset, és volt, ahol ez a pár nap semmi különlegessel nem járt, egy volt az év többi napjai között.

Aztán ahogy az lenni szokott, ez a karácsony is elmúlt. Az élet visszatért a szokásos kerékvágásba, a díszek visszakerültek a dobozok mélyére. Csak egy valaki tudta, hogy ez az ünnep más volt, mint a többi. A Lány volt, aki bár semmilyen kézzelfoghatóan nagy értékű ajándékot nem kapott, gazdagabbnak érezte magát mindenkinél. Talán a készület tette, talán az, hogy miközben készülődött, lelkileg is feltöltekezett. Imádkozott a családokért, talán az istentiszteleten is jobban odafigyelt, megbecsülve drága szolgálatát. Maga is elcsodálkozott, amikor meglátta a gyerekek csillogó szemét, a szülők kisimult mosolyát, meglepődve, hogy talán ő jobban örül, mint a megajándékozottak. Most már maga is bevallotta, hogy az, ami őt heteken át mozgatta, erősítette, csendesítette, küldte, az nem más, mint kegyelem. És abban is biztos volt, hogy jut belőle elegendő az év többi napjára.

Reménnyel-élménnyel

                Karácsony környékén gondolkoztam azon, hogy tulajdonképpen min nyugszik az én hitem. Igen voltam templomban, többször is, de különben is, minden héten megyek. ez látszólag semmi mást nem jelent, sőt, elég nagy a veszélye a megszokásnak, fásultságnak. őszintén bevallva, sokszor már nem azzal a lelkesedéssel lépem át a templom küszöbét, mint 20 évvel ezelőtt, amikor először éreztem azt, hogy hazaérkeztem. Számomra az idei karácsonynak az volt az üzenete, hogy vegyem komolyabban akár a Biblia-olvasást, akár az imádságot vagy a közösséget. Vegyem komolyan, hogy a vasárnap ajándék, lehetek é is ajándék mások számára, és megajándékozott is. Tudatosan éljem át azt, hogy isten ma is ugyanaz, mint aki évekkel ezelőtt megszólított.

                Természetes, hogy az újdonság varázsa elmúlt, most a hűség próbáját élem. Kudarcok, fásultság, csalódottság, meg nem értettség. Félelem, fájdalom, száraz időszakok ellenére is kitartani. Akkor is, ha évekig nem történik semmi, ha nem élek át olyan élményt, amire vágynék. Mint évekkel ezelőtt a Kit kerestek-találkozón.  Évekig abból éltem, amit ott átéltem. Hogy igenis van egység, hogy van értelme menni a keskeny úton, hogy egyek vagyunk, hogy ebben a generációban erő van. Ahogy figyelünk egymásra, kíváncsiak vagyunk a másikra, küzdünk a közömbösség és még millió dolog ellen ami meg akarja mérgezni az életünket. Aztán a Taizé-találkozón. Az elsőre kérdésekkel mentem. Kerestem-kutattam a választ. Sokszor járt az az eszemben, hogy akire sokat bíztak, attól többet kérnek számon. Számonkérésben volt részem bőven, de tényleg rám bízattatott valami is? Hogy végre megmérettettem és nem találtam könnyűnek? Ültem egy kép és sok-sok gyertya előtt és megkaptam a választ. Hogy kiválasztott vagyok. A másodikra már elvárással mentem. Nem volt ez baj, de látszólag nem teljesültek az elvárásaim. Nem hallottam olyan tisztán azt a hangot, amit szerettem volna. Egészen az utolsó estéig, amikor az élményeinket kellett volna megosztani, nekem egy hang nem jött ki a torkomon, csak sírtam-sírtam percekig. Akkor tudtam meg, hogy Ő itt van. Nem mindig olyan kézzelfoghatóan, mint szeretném, de itt van.

                Nem egészen időrendben, de van egy , talán ezeknél is fontosabb. Nehéz időszakon voltam túl, lassan éreztem, hogy látom a végét. Kellettek azok a próbák. Megtisztítottak, és rájöttem, hogy olyan dolgokra vagyok képes, amire nem is gondoltam volna. Nem volt más választásom, de végig éreztem az erőt, az oltalmat, békességet. A különösen nehéz élethelyzet és bizonytalanság ellenére. Üldögéltem egy táborban a sátorban, és az a mondat jött elém, hogy „ Nem Jákob lesz ezután a neved, hanem Izrael, mert küzdöttél Istennel és emberekkel és győztél”

Vágytam ilyen élményekre, de vajon az-e a mi utunk, hogy állandó eufóriában kell élnünk, és átélnünk Isten közösségét? Sokkal nehezebb hűségesen megmaradni, a hétköznapi dolgokon keresztül meglátni a csodákat. Akár egy gyógyuláson keresztül, akár a csillagos égboltban gyönyörködve, akár megköszönni azt a kedves embert, akit az élet utunkba sodort. Talán túlságosan nagy divatja van most a dicsőítésnek. De vajon arról kell-e szólni az életünknek, hogy állandóan dicsőítő alkalmakon veszünk részt, ahol természetesen feltöltekezünk erővel, energiával. Ami nagyon jó, de hol fogjuk azt kamatoztatni? Úgy érzem, hogy arra kaptam elhívást, hogy a hétköznapokban éljem meg a hitemet. Látszólag unalmas körülmények között. De valahogy azt a többletet vinni a világba, ami reménységem szerint rám bízatott.