Ha megérintem ruhája szegélyét

Pontosan úgy. Századszor, ezredszer. Ébredés, reggeli, tisztálkodás, szép ruha, fésülködés, parfüm. Ajtó bezár, kapu bezár. Egy sarok, még egy sarok, hirdetőtábla elolvasása, másik hirdetőtábla, már csak egy sarok, kapun be, ajtó kinyit, áldásbékesség, sziasztok, ajtó becsuk, terembe belép. Leül, táska letesz, énekeskönyvhöz odatipeg, kegyelemnéktekésbékesség. Gondolatokat rendez. Aztán az igehirdetés mintha időutazássá válna. Mintha megcsendülne a csönd. Találkozom önmagammal, egyetemi közösségeimmel, emlékeimmel. Beszélgetések különfèle közösségből, lelkiségi mozgalomból jött fiatallal. Viták, szakításig menő ellentétek, kinekvanigaza. Rájövök, hogy talán mindenkinek, talán senkinek sem. Mert ez egyátalán nem számít. Ezek a viták, amellett hogy sokakat megbántottak, nem vittel előbbre. A lényeg hiányzott belőle. A szeretet. Ami a lényeg. A szeretet és a kegyelem, és mindezek gyümölcse, a hálaadás. Nem baj, ha nem tudunk mindenre válaszolni. Az csoda, ha megérzünk valamit abból, ami lényeg, ami, örök. Felismerem az ajándékait az életemben. A kézzelfoghatóakat is és az emberileg megfoghatatlanokat is. Amikor tudom, hogy az én erőm kevés. A teherbíró képességem, a türelmem sem akkora, mint gondoltam. Lehetek beteg, fáradt, gyenge. És akkor minden nap ajándék. Vagy nem történik látszólag semmi, csak érzem, hogy eggyel többen vagyunk a szobában. Hogy lassan gyógyul, ami fáj. Hogy ami fáj, ami nehéz, ami a csontomig éget, arra odateszi a kezét. Hogy kapok. Lehulló morzsát az asztalról. Esélyt. Megérinthetem a ruhája szegélyét. Életem végéig az adósa leszek.

Naptár nélküli ünnepek

Valahogy úgy vagyunk az ünnepekkel, mint a gyerekek az évzárókkal-évnyitókkal. Előveszik évente kétszer az ünneplő ruhát, sokszor az alkalom előtt derül i, hogy szorít a cipő, szűk az ing gallérja, rövid a nadrág szára. Rohangálás, átalakítani vagy újat venni vagy kölcsön kérni. Lezajlik az ünnepség, a ruha megy vissza a szekrénybe, hónapokig tudomást sem veszünk róla. Sokszor mi is, főleg karácsony és húsvét táján kapkodunk, rohangálunk, vendégvárásra készülünk, ajándékot veszünk, aztán sóhajtunk egyet és szinte megkönnyebbülés, hogy rohanhatunk vissza dolgozni. Egy évig aztán elfelejtjük hogy miről is van szó, mi az ünnep valódi jelentése,hogyan lehetne átéli a valódi tartalmát.

Hálásabb vagy egyszerűbb dolog az ünnepek tájékán cikket írni a Referdőbe. Karácsony környékén istállózunk, csecsemőzünk, angyalkázunk, húsvétkor szenvedésezünk, árulózunk, fetámadásozunk és minden megy, mintha mi sem történt volna. valahogy így tudjuk a szentet, az igazán értékes dolgokat, az életünk leglényegesebb alapjait közönségessé, talán profánná tenni. Így tudjuk a szentségeinket, a keresztséget és az úrvacsorát is egy programpontként, feladatként felfogni. Érezzük, hogy itt több van, mint mi vagyunk, de nem út eszünkbe, hogy ez egy különleges, kitüntetett alkalom, ami talán soha nem tér vissza.

Hálás vagyok Istennek, hogy sokszor indít arra, hogy az életem konkrét kérdéseivel menjek istentiszteletre és keressem az Úr válaszát. A sokszor hallott ige is megelevenedő életté válhat, a Szentlélek segítségével és erejével. Hatalmas titok és az egyik legnagyobb erőforrásunk, ha méltóképpen elkészítjük magunkat , és úgy élünk az igével, mint lelki táplálékunkkal. Rengeteg veszély leselkedik ránk, ezzel persze senkit sem szeretnék megijeszteni, csak sokszor azt is felfoghatjuk csodának, hogy eljutunk istentiszteletre. Ellene mondva a sok megszokott kifogásnak, legyőzve a kényelmességet, vállalva, hogy a környezetünkben megütközést okoz, ha elmondjuk, hogy vasárnaponként nm tudunk közös programokon részt venni, mert templomba megyünk. Csodának lehetünk részesei, hogy Isten hívásának engedelmeskedve sokan választják a lelkészi hivatást vagy világi emberként vállalnak szolgálatot a gyülekezetben. Számunkra is hivatás lehet a hitünket a hétköznapokban, a körülöttünk élők között megélni, de ehhez szükségünk van a gyülekezetre, az alkalmakra, az ige hallatására.

Emberileg nézve semmire sincs garancia. Senki nem tehet olyan kijelentést, hogy jobbak leszünk, ha templomba járunk, vagy könnyebb lesz az életünk. De ha átéljük Isten valóságát az életünkben, ráébredünk, hogy az ő személyénél számukra nagyobb garancia nem szükséges. Így szentelheti meg az életüket, az ünnepekkel és a hétköznapokkal együtt.