Volt egyszer egy kis tündér. Különös kis tündér volt,
ugyani nem élt azokkal az előjogokkal, amikkel a tündér-lét járt. Szerettet
kirándulni az emberek világába. Ez sajnos nagyon kockázatos lépés volt, ugyani
így, a sok öröm mellett sok keserűséggel is szembesülnie kellett. A tündérek
különös világban éltek, ahol nem volt sem öregedés, sem elmúlás, sem betegség.
Sajnos az embereknek mindezzel nagyon hamar számolniuk kellett. Nehezen szokta
ezt meg a kis tündér. Nem értette, miért van az, hogy a szomszéd nénit miért
látja egyik nap és utána miért nem. Miért van az, hogy utána sokan, sokáig
fekete ruhában járnak és sírnak, szomorúak. Miért an az hogy a másik néni már
olyan nehezen jár és egyre többet panaszkodik a fájdalmai miatt.
Elhatározta, hogy segíteni fog. Mindet bevet, ami a
tündér mivoltjából adódik. Nem tudta elfogadni, hogy az ember-gyerekeknek el
kell búcsúzniuk az imádott nagymamájuktól. Az is dühítette, hogy az idős
embereket nem lehet meggyógyítani, hogy nekik már mindig fájni fog, sőt, egyre jobban.
Minden követ meg akart mozgatni, hogy ez ne így legyen. Hogy legyen egy olyan
csodaszer, ami által elmúlik a bánat, a fájdalom. ami enyhülést ad az idősnek
és a fiatalnak egyaránt.
Egyik nap elindult, elhatározta, hogy addig nem megy haza, amíg a küldetése végére
nem ér. ment, mendegélt, közben találkozott, beszélgetett rengeteg emberrel.
Egyetlen egy lehetőséget sem szeretett volna elszalasztani, hisz soha nem
tudta, mi viszi sikerre nemes küldetését. Mindenkivel szóba elegyedett, és
mivel egy kedves, közvetlen kis tündér volt, mindenki szívesen mesélt neki.
Mesélt a fiatal, megosztva som örömét, boldogságát. Mesélt az idősebb is,
boldogan visszatekintve a fiatalságára, boldog éveire, amikor egészséges volt
és azt hitte, hogy mindent megtehet. Sajnos előbb-utóbb mindenkinek volt valami
fájdalmas emléke. Vagy arról, hogy valakit el kellett veszítenie, vagy arról,
hogy utolérték a betegségek. Amik a fájdalmon kívül azzal is szembesítették,
hogy nem élheti tovább a megszokott életét, egyre inkább segítségre szorul.
Találkozott sok emberrel, volt, aki fájdalmasabban, keserűbben fogadta a
szembesülést, az elmúlással, volt, aki békességes nyugalommal tekintett
életének erre az új szakaszára is, de azt észrevette, hogy valahogy mindenki
számolt vele.
Sok utat járt be, de végül neki kellett belenyugodni,
hogy sajnos ez az emberi élet sajátsága és nem tud rajta változtatni. Nem tudja
megóvni sem a nagymamát, sem az idős nénit, sem sokszor a fiatalt sem attól,
hogy belássa, az élet véges. Hogy az ember-léthez hozzátartozik a fájdalom, a
betegség, a beteg hozzátartozó ápolása éppúgy, a hogy örültünk a most
megszületett keresztfiunknak, meghatódtunk az unokatestvérünk ballagásán,
esküvőjén. Sajnos az időt megállítani nem tudjuk.
Hazaért a kis tündér, és bár az örök élet titkát nem
találta meg, az útja nem volt hasztalan. Rájött, hogy sokkal figyelmesebbnek
kell lennie. Nem szalaszthat el egy lehetőséget sem, hogy beszélgessen,
segítsen, kapcsolatot, barátságot teremtsen. Mert nem tudhatja lesz-e
legközelebb. Talán kicsit szomorú véget ért a kis tündér kirándulása. De tudta
ő, hogy semmiképpen sem volt hasztalan. Felismerte feladatát, örömmel folytatta
tovább az útját. Rájött, hogy az öregedést nem fordíthatja vissza, az elmúlást
nem állíthatja meg, de sok ember életét töltheti meg örömmel, amire emlékezni
fog... Egészen addig, míg el nem indul minden élő elkerülhetetlen útján...
