Morzsa- party

Már az utolsó tűleveleket is kisöpörtük a legeldugodtabb zugból is, a díszek, mécsesek is már a legutolsó polc mélyén pihennek, most már beszélgethetünk a ... hüvelygombáról. Nos, arról nem fogunk, bár vitatkozhatnánk arról, hogy a társadalom nagy része tabusít dolgokat, például a melegek maradjanak a négy fal között és miazhogy meg akarják fogni egymás kezét, ezzel egyidőben sokan jogot formálnak arra, hogy ítélkezzenek azok felett a nők felett, akik nem vállalnak gyereket. De most ez messzire vezetne, kanyarodjunk vissza az eredeti témánkhoz. Az ünnepek után az első gondolat, ami eszembe jutott, az a hiány. A hiányaink mindig velünk vannak, de talán feledteti az ünnepi előkészületek, sütés- főzés, ajándékvásárlás, takarítás, lakás dekorálás, csomagolás. Az ünnepek elteltével ólomsúllyal nehezedik ránk, szinte agyonnyom. Most már nincs, ami elvonná a figyelmünket, szembe kell vele nézni. A hiány fájó. Sokszor kell tudomásul venni, hogy nem tudunk rajta változtatni. Az idő múlik, és önbecsapás lenne azt gondolni, hogy idővel elmúlik, megjavul, megváltozik bármi is. Együtt kell élni vele. Egy valamin változtathatunk, méghozzá a nézőpontunkon. El is érkeztünk a második megállóhoz, mégpedig a reményhez. Mert az a jó hír, hogy minden hiány, seb, fájdalom ellenére boldogok leszünk. Nem úgy, hogy vágyunk, várunk arra, hogy bekövetkezzen, ami nem fog, hanem utat engedünk a reménynek. Az örömnek, a hétköznapok csodáinak, ajándékainak.  Észrevesszük, ami igazán széppé teheti az életünket. Élmények, találkozások, meglepetések, örömök. Sikerélmények, fejlődés mindabban, aminek kapcsán lemondtunk magunkról. Engedjük a luxust, hogy időt adunk magunknak. Ez alatt nem csak a wellnest, a cukrászdát vagy a sétát értem, bár azok is fontosak. Engedjük magunkat hibázni, rájövünk, hogy az életünkben benne foglaltatnak a tévedéseink is. Minden tévúttal, kudarccal  erősebbek, kipróbáltabbak lehetünk. Nem ijedünk meg sem az egyedüllettől, sem egy nehéz bevásárló szatyortól. Így válunk a hétköznapok hőseivé. Boldog hétkóznapokat kívánok minden hős- társamnak!

Csodakereső

Volt egy külömleges hely a Nagy Kerek Erdő közepén. Látszólag egy átlagos település volt, de ha közelebbről megnézzük, láthattuk, hogy nagyon szomorúak, csüggedtek, lehangoltak voltak az emberek. Ami ennél szomorúbb volt, az az, hogy számukra ez volt a természetes. Nem is tudták elképzelni, mit jelent örülni, boldognak és elégedettnek lenni. A városka mostani lakói már nem emlékezhetnek rá, de sok évvel ezelőtt szörnyű varázslat történt. Hogy ki tette, most már nem lényeges. Ellopta a városka lakóitól az örömöt, a reményt, azt, hogy hinni tudjanak a csodákban. Valami fondorlattal elhitette velük, hogy csak akkor lehetnek boldogok, ha mindig egészségesek lesznek, kellő jómódban élnek, és nincs semmi gondjuk. Sajnos, ez ugyebár megvalósíthatatlan, emiatt kilátástalanság, szomorúság szürke felhője telepedett az emberekre. Teltek az évek, évitizedek, a közeli erdőbe költözött a Póni, az Unikornis, a Manó és a Tündér. Ők erről az egész varázslatról semmit sem tudtak, de elhatározták, hogy visszaadják a reményt a városka lakóinak. Maguk sem tudták, hogy fogják megvalósítani, de mivel négyen voltak, úgy gondolták, lesz elég idejük és energiájuk mindenkivel foglalkozni. Hamar hozzá is láttak. Az első nehézséggel már akkor találkoztak, amikor bemutatkoztak az embereknek, mert nagyon furcsállták, honnan kerültek ide a mesebeli lények, pláne, hogy milyen szándékkal jöttek. Nem volt egyszerű dolguk, sokat kellett beszélgetniük az emberekkel, akik szép lassan elhitték, hogy van számukra remény, hogy nem kell boldogtalanul leélni az életüket. Természetesen nem oldódott meg minden gondjuk. A kislány is nagyon szomorú volt, amikor meghalt a nagymamája. Egész életében hiányozni fog neki, de gondolatban sokat lesz vele, ha a közös emlékeik eszébe jutnak. Az asszony is lassan elfogadta, hogy nem lehet saját gyereke. Ez a hiány élete végéig elkíseri, de ha nem is sajátjaként, de szeretheti és gondoskodhat a testvereinek a gyerekeiről. A férfi is nehezen dolgozta fel, hogy elveszítette a munkáját. Feleslegesnek érezte emiatt magát. De muszáj volt erősnek maradnia, a családja miatt, és új munkahelyet keresni. Továbbra sem mentek a dolgok egyszerűen, de visszaköltözött a remény, az öröm, a boldogság a kis város lakóinak életébe. Tudtukon kívül csodát tett a Póni, az Unikornis, a Manó ès a Tündèr. Így kapott választ a kislány a kérdéseire és most már tudja, hogy csodák márpedig vannak.

Öröm-forrás

Kaptam  nemrég egy jószándékú kritikát, miszerint olyan depressziósak az írásaim, hogy ha egy gyerek elolvassa, megáll a fejlődésben. Bár döntően nem gyerekeknek írok, részben jogosnak érzem a kritikát. Valószínűleg az én készülékemben van a hiba, ha nem jön át az üzenet. Lehet, hogy sok szomorú, rosszkedvű dologról írok, de nem célom a nyomor marketing. Nem szeretem, ha valaki a saját búját-baját meséli boldog-boldogtalannak, nem figyelve arra, hogy a másikat ezzel mennyire terheli meg. Azt pláne nem szeretem, ha valaki másoktól vár megoldást, olyan magánéleti problémák miatt, amivel  nem tud megbírkózni. Az én célom az, hogy meséljek arró, hogy van tovább, van remény. Nem a manapság divatos pozitív hozzáállásban, mert attól szintén kiver a víz. Szeretném az életem eseményeit úgy bemutatni, hogy ez is egy példa. Talán nektek jól esik majd ilyesmit olvasni, hogy sok nehézség, gond ellenére is meg lehet találni a boldogságot. Mert boldogok nem akkor leszünk, ha a gondok megoldódnak, mert lehet olyan keresztünk, amit életünkön át hordozunk. Akkor sem, ha hátrahagyva változtatunk, mert lehet, hogy az sem lehetséges, illetve valamikor szemét lennék, ha hátat fordítanék. Boldogok lehetünk annak ellenére.
Kegyelem, hogy valami csoda folytán megtaláltam az örömöket, illetve az öröm talált meg engem. Nem igazán jó szó. hogy elfogadtam a helyzetem. Mert ugye nem mindent fogadtam el, szeretnék fejlődni, előbbre jutni. De talán azt fogadtam el, hogy az én utam más, mint a többség útja. Hogy én máshogy, másról szerzek maradandó emlékeket, mint ahogy gondolod.
Ne gondold, hogy a múltam foglya vagyok, de nyilvánvalóan a múltbeli történéseknek van hatása a jelenre, a jövóre. Nekem sokat jelentett volna, ha szűk húsz éve, amikor nagyon durva élethelyzetbe kerültem, sőt, az állítólagos barátaim is magamra hagytak, hallok vagy olvasok olyan üzenetet, mint amit szeretnék most megosztani. Nehéz, mert a könnyeimmel küszködök. De jó lenne, ha éreznéd az örömöt is benne.
Ha gondolod, kérdezz...

Sebzetten a remény útján

Vannak soha be nem gyógyuló sebeink. Akár mi sebződtünk meg, akár mi sebeztünk meg másokat és később rájöttünk a mulasztásunkra és arra, hogy soha nem tudjuk jóvátenni, rájöhetünk arra, hogy ezek a sebek soha nem gyógyulnak be. Számunkra, akik mínuszból indulunk, akiknek az átlagostól eltérő problémáink vannak, akiket jobban megpróbált az élet, számot kell azzal vetnünk, hogy lehet, hogy a terheinket egy életen át hordozzuk. Emberi kapcsolataink nem rendeződnek, a nehézségek megmaradnak, az anyagi gondok nem enyhülnek, és úgy általában, az életünk nem válik siker- sztorivá-legalábbis a kívülállók számára. Ez nem baj. Mert legalább mi látjuk, hogy mit jelent, akár egy egészen kicsike eredményt elérni, egy kicsit előbbre jutni. Nekünk, akiknek az átlagosnál kevesebb jutott, talán sokkal jobban tudunk a kis dolgoknak is örülni. A biztonságérzetünk magukban van, a saját győzelmeinkben, harcainkban, eredményeinkben, amiket nem vehet el senki. És, hogy közben ott vannak a hegek? Nem baj. Meg kell tanulni velük együtt élni. Hozzánk tartoznak, mint bármely más testrészünk. Sőt, biztonsággal állíthatom, hogy a sebeim nélkül nem lennék az, aki vagyok. nem mondom, hogy rosszabb lennék, de kellett az edzés, a megtisztítás. A bizalom áthelyezése, a kötelek leoldása. Kilépni a biztonságosnak hitt világból és megtapasztalni, hogy mit jelent az, hogy nincs. Nincs senki, akibe kapaszkodhatnék, nincs semmi, amire alapozhatnék, csak én vagyok magam, és amit a semmiből felépítek. Nem baj, legalább olyanra építem, amilyenre szeretném. Igen, nagyon fáj, hogy pont a legfontosabbnak hitt, legalapvetőbb dolgok hiányoznak: a család, az emberi kapcsolatok, barátok. Fáj az is, ahogy sok ember ezt nem hiszi és értetlenül viszonyul hozzá. Fáj a tapintatlanság. Fáj a bizalom hiánya. Nem baj, most fáj, de elindulok és felépítem az életem. A semmiből, a magam erejéből. Erős vagyok, mert erősnek kell lennem. És közben elszomorodok, hogy mennyivel nehezebb az erős embereknek. Sokkal kevesebb segítségre számíthatnak. Van olyan kósza gondolatom, hogy, ha elhagynám magam és a földön fetrengenék, komolyabban elhinnék, hogy baj van. Így, hogy rendesen teszem a dolgom, tanulok, dolgozom, végzem a feladataim és nem sajnáltatom magam, a többség csak legyint rám. Pedig jól esne, akár egy icipici elismerés, akár egy-két kedves szó, érdeklődés, akár egy icipici segítség. Igen, erősnek kell lenni és ez nagyon nehéz.

Nagyon jó és erővel bír, ha a nehézségek útján eljutunk a remény útjára, és mondhatom, hogy mi tudjuk. Tudjuk, hogy nem hazugságokra alapozzuk az életünket. Hogy nem hamis dolgokba kapaszkodunk, hanem amiben bízunk, az megáll és megvéd és erőt ad, abban nem csalatkozunk. Jó ez így. Szeretem a meséket. Nem azokat a modern kori tündérmeséket, amiben jön a herceg és feleségül veszi a szegény lányt… Nem. A hozzánk hasonlóknak mindig sokat kell dolgozni a megélhetésért és nem hullik az ölükbe a szerencse. A mesék őszinteségét, egyértelműségét, tisztaságát, őszinteségét szeretem. Talán ilyen vagyok én is. Lehet, hogy gyerekesen naiv, de őszinte. Szeretem az egyértelmű dolgokat, amikor tisztán látom, hogy az adott helyzet jó vagy rossz, amikor nem kell kombinálni, hogy ki mit gondol, ki mit szeretne. Amikor nem kell senkit becsapni, nem kell hazudni, nem vezetek félre senkit és engem sem vezetnek félre. Amikor nem kell álarcot viselni, hanem vállalhatom magam úgy, ahogy vagyok. Rosszkedvűen, feldúltan, dühösen. És tudhatom, hogy akik szeretnek így is szeretnek.

Kezdetektől...

Talán az egyik legnehezebb bogbejegyzésem követezik. Megpróbálom ugyanis nagyjából-egészben elmeséli az életemnek azt a szakaszát, amiről a kedves olvasóim keveset tudnak, de amelyek árnyalhatják a rólam alkotott képet. Talán érthetővé válik valamelyest, hogyan és miképp lettem az, ami vagyok, hogyan formálódott a gondolkodásom. Ha nem lenne ez a kifejezés már foglalt, egyfajta „coming out”-nak mondanám.

Tulajdonképpen mindig kilógtam a sorból. Nem akartam szándékosan így tenni, nem is törekedtem rá, de úgy alakult, hogy nem vagy nagyon nehezen tudtam bárhova is beilleszkedni. Gyerekkoromban is jóval félszegebb voltam, mint az átlag, nem is voltam olyan ügyes, mint a többiek, nem tudtam magam megvédeni, így ideális alanya lettem kiközösítésnek, bántásoknak. Elég rossz úgy nekivágni valaminek, akár egy új közösségnek, emberi kapcsolatnak, hogy ahhoz szinte csak kudarcok kapcsolódnak. Persze, vágytam valamelyest beilleszkedni, barátkozni, de alapvetően több volt a rossz emlékem, mint a jó. Teljesen persze nem zártak ki mindenből, de alapvetően sodródtam-csapódtam, mert igazán sehol nem fogadtak el.

Később is ez volt alapvetően a meghatározó élményem, hogy ami engem érdekel, foglalkoztat, ahogyan gondolkodom, az nem trendi. Nem szeretek dicsekedni, ne szeretem az üres fecsegést. Nem szeretem a felszínes dolgokat. Lehet, hogy túlérzékeny vagyok? Lehet. Később rájötte, hogy nem kell nekem feltétlen beállnia sorba. Nem azért, mintha lázadni akarnék bármi ellen is, vagy direkt ki akarnék lógni a sorból, de vállalom a véleményem, akkor is, ha az a többségtől különbözik. Nem baj, ha valaki másként gondolkodik.

Lehet, hogy szerepet játszik az, hogy elég sok az átlagostól eltérő élethelyzetet láttam gyerekkoromtól fogva. Számomra nem idegen a testi fogyatékosság, a szenvedélybetegség és még ezer más deviancia, amit az átlagemberek csak hírből ismernek. Sok dolgot el tudok fogadni, ami a többség számára elfogadhatatlan, és viszont. Szeretek dolgokon elgondolkodni, de nem szeretek filozofálni, inkább gyakorlatias módon közelítem meg az életet. Biztos vagyok abban, hogy jól csak a szívével lát az ember, lehet, én túlságosan is a szívemmel látok és sokszor a szívemmel is gondolkozok. Jól van ez így. Sokat küzdöttem, amíg el tudtam magam fogadni. Amíg eljutottam arra a kiegyensúlyozottságra, amire vágytam. Alapvetően jóban vagyok magammal. nagyjából azt, hogy megtanultam, hogy az elkülönültség-érzéssel, kívülállósággal, sokszor a magánnyal is meg lehet tanulni élni.

Reménnyel-élménnyel

                Karácsony környékén gondolkoztam azon, hogy tulajdonképpen min nyugszik az én hitem. Igen voltam templomban, többször is, de különben is, minden héten megyek. ez látszólag semmi mást nem jelent, sőt, elég nagy a veszélye a megszokásnak, fásultságnak. őszintén bevallva, sokszor már nem azzal a lelkesedéssel lépem át a templom küszöbét, mint 20 évvel ezelőtt, amikor először éreztem azt, hogy hazaérkeztem. Számomra az idei karácsonynak az volt az üzenete, hogy vegyem komolyabban akár a Biblia-olvasást, akár az imádságot vagy a közösséget. Vegyem komolyan, hogy a vasárnap ajándék, lehetek é is ajándék mások számára, és megajándékozott is. Tudatosan éljem át azt, hogy isten ma is ugyanaz, mint aki évekkel ezelőtt megszólított.

                Természetes, hogy az újdonság varázsa elmúlt, most a hűség próbáját élem. Kudarcok, fásultság, csalódottság, meg nem értettség. Félelem, fájdalom, száraz időszakok ellenére is kitartani. Akkor is, ha évekig nem történik semmi, ha nem élek át olyan élményt, amire vágynék. Mint évekkel ezelőtt a Kit kerestek-találkozón.  Évekig abból éltem, amit ott átéltem. Hogy igenis van egység, hogy van értelme menni a keskeny úton, hogy egyek vagyunk, hogy ebben a generációban erő van. Ahogy figyelünk egymásra, kíváncsiak vagyunk a másikra, küzdünk a közömbösség és még millió dolog ellen ami meg akarja mérgezni az életünket. Aztán a Taizé-találkozón. Az elsőre kérdésekkel mentem. Kerestem-kutattam a választ. Sokszor járt az az eszemben, hogy akire sokat bíztak, attól többet kérnek számon. Számonkérésben volt részem bőven, de tényleg rám bízattatott valami is? Hogy végre megmérettettem és nem találtam könnyűnek? Ültem egy kép és sok-sok gyertya előtt és megkaptam a választ. Hogy kiválasztott vagyok. A másodikra már elvárással mentem. Nem volt ez baj, de látszólag nem teljesültek az elvárásaim. Nem hallottam olyan tisztán azt a hangot, amit szerettem volna. Egészen az utolsó estéig, amikor az élményeinket kellett volna megosztani, nekem egy hang nem jött ki a torkomon, csak sírtam-sírtam percekig. Akkor tudtam meg, hogy Ő itt van. Nem mindig olyan kézzelfoghatóan, mint szeretném, de itt van.

                Nem egészen időrendben, de van egy , talán ezeknél is fontosabb. Nehéz időszakon voltam túl, lassan éreztem, hogy látom a végét. Kellettek azok a próbák. Megtisztítottak, és rájöttem, hogy olyan dolgokra vagyok képes, amire nem is gondoltam volna. Nem volt más választásom, de végig éreztem az erőt, az oltalmat, békességet. A különösen nehéz élethelyzet és bizonytalanság ellenére. Üldögéltem egy táborban a sátorban, és az a mondat jött elém, hogy „ Nem Jákob lesz ezután a neved, hanem Izrael, mert küzdöttél Istennel és emberekkel és győztél”

Vágytam ilyen élményekre, de vajon az-e a mi utunk, hogy állandó eufóriában kell élnünk, és átélnünk Isten közösségét? Sokkal nehezebb hűségesen megmaradni, a hétköznapi dolgokon keresztül meglátni a csodákat. Akár egy gyógyuláson keresztül, akár a csillagos égboltban gyönyörködve, akár megköszönni azt a kedves embert, akit az élet utunkba sodort. Talán túlságosan nagy divatja van most a dicsőítésnek. De vajon arról kell-e szólni az életünknek, hogy állandóan dicsőítő alkalmakon veszünk részt, ahol természetesen feltöltekezünk erővel, energiával. Ami nagyon jó, de hol fogjuk azt kamatoztatni? Úgy érzem, hogy arra kaptam elhívást, hogy a hétköznapokban éljem meg a hitemet. Látszólag unalmas körülmények között. De valahogy azt a többletet vinni a világba, ami reménységem szerint rám bízatott.