Öröm-forrás

Kaptam  nemrég egy jószándékú kritikát, miszerint olyan depressziósak az írásaim, hogy ha egy gyerek elolvassa, megáll a fejlődésben. Bár döntően nem gyerekeknek írok, részben jogosnak érzem a kritikát. Valószínűleg az én készülékemben van a hiba, ha nem jön át az üzenet. Lehet, hogy sok szomorú, rosszkedvű dologról írok, de nem célom a nyomor marketing. Nem szeretem, ha valaki a saját búját-baját meséli boldog-boldogtalannak, nem figyelve arra, hogy a másikat ezzel mennyire terheli meg. Azt pláne nem szeretem, ha valaki másoktól vár megoldást, olyan magánéleti problémák miatt, amivel  nem tud megbírkózni. Az én célom az, hogy meséljek arró, hogy van tovább, van remény. Nem a manapság divatos pozitív hozzáállásban, mert attól szintén kiver a víz. Szeretném az életem eseményeit úgy bemutatni, hogy ez is egy példa. Talán nektek jól esik majd ilyesmit olvasni, hogy sok nehézség, gond ellenére is meg lehet találni a boldogságot. Mert boldogok nem akkor leszünk, ha a gondok megoldódnak, mert lehet olyan keresztünk, amit életünkön át hordozunk. Akkor sem, ha hátrahagyva változtatunk, mert lehet, hogy az sem lehetséges, illetve valamikor szemét lennék, ha hátat fordítanék. Boldogok lehetünk annak ellenére.
Kegyelem, hogy valami csoda folytán megtaláltam az örömöket, illetve az öröm talált meg engem. Nem igazán jó szó. hogy elfogadtam a helyzetem. Mert ugye nem mindent fogadtam el, szeretnék fejlődni, előbbre jutni. De talán azt fogadtam el, hogy az én utam más, mint a többség útja. Hogy én máshogy, másról szerzek maradandó emlékeket, mint ahogy gondolod.
Ne gondold, hogy a múltam foglya vagyok, de nyilvánvalóan a múltbeli történéseknek van hatása a jelenre, a jövóre. Nekem sokat jelentett volna, ha szűk húsz éve, amikor nagyon durva élethelyzetbe kerültem, sőt, az állítólagos barátaim is magamra hagytak, hallok vagy olvasok olyan üzenetet, mint amit szeretnék most megosztani. Nehéz, mert a könnyeimmel küszködök. De jó lenne, ha éreznéd az örömöt is benne.
Ha gondolod, kérdezz...

Lány a parkból

                Alig látott át a sűrű könnyfátylán. Gondolta, persze, hogy nincs jövője a kapcsolatuknak. Sejtette, már régóta, hogy búcsút kell mondaniuk egymásnak. Mégis, sokáig áltatta magát, hogy megmenthető, hogy újra tudják kezdeni. Persze, magának sem vallotta be, hogy ez csak hiú ábránd és csak a képzelt biztonság, a valakihez tartozás öröme miatt ragaszkodik a párjához. Persze, a büszkeségét is bántotta, hogy nem ő mondta ki az utolsó szót. Vége. Nincs tovább. Soha többé.Ennyi volt.

                Furcsa volt számára is, aki mindig kerülte a nyilvánosságot és titkolta az érzelmeit, hogy pont a folyó melletti parkban lévő padon engedett szabad folyást a könnyeinek. Szép, verővényes szombat délután volt, szinte minden pad foglalt volt. Csókolózó szerelmesek, unokákkal játszó nagymamák, trécselő tini lányok-egyik sem szokatlan látvány errefelé. Örültek a szép időnek, a lehetőségnek, hogy a szabadban lehetnek, és persze egymásnak. Senki ügyet sem vetett a magányosan sírdogáló lányra.

                Kivéve, persze egy valakit. Nem szólt semmit, csak egy papír zsebkendőt nyújtott a lány felé, az elázott másik helyett. Nem is kérdezett semmit, vannak olyan helyzetek, amikor szavak nélkül is tudjuk, mit gondol a másik. Inkább hallgatunk, mintsem fokozzuk a fájdalmát, akár tapintatlansággal, akár tolakodással vagy meg nem értéssel. Gondolta a Fiú, hogy mi lehet a baj, nem is faggatózott, nem kérdezett semmit, csak érdeklődve fürkészte a lány még mindig könnyes szemét. A Lány rögtön észrevette. Nem, nem az öltözékéből, mert az nagyon visszafogott volt, nem is a viselkedéséből, az sem árult el semmit. Talán a lényéből áradt valami finomság, lágyság, amiből következtethetett arra, hogy a Fiú más. Nem ijedt meg tőle, a frissen szerzett seb, a szakítás okozta fájdalom annyira lekötötte lelkileg-szellemileg, hogy bele sem gondolt, hogy épp egy vadidegennek kezdi éppen elmesélni a szerelmi bánatát. Nem akarta untatni a beszélgetőpartnerét. Úgyis tudta, miről van szó, a legtöbb ember élete során többször is átesik ilyesmin. A Fiú megértően, kedvesen szólt pár szót. A Lány csodálkozott (vagy annyira nem is) amikor a fiú feltette neki a kérdést:

- Nincs kedves eljönni velünk a hétvégén a felvonulásra? Ne ijedj meg, rengeteg heteró barátunk van, aki rendszeresen velünk tart. Fontosak számukra is a céljaink, tudod, a kirekesztés, hátrányos megkülönböztetés megszüntetése. Nem beszélve arról, hogy a felvonulás forgatagában ők is ugyanúgy énekelnek, táncolnak, nagyon jól érzik magukat.

                A lány gondolkodott egy sort. Tulajdonképpen a hétvégére nincs programja, jól jönne egy kis kikapcsolódás, ami egy icipicit feledtetné a bánatát. Furcsa és szokatlan volt számára ez a helyzet, bár igazán nem voltak előítéletei, de emberjogi aktivistának sem vallotta magát.

                Eljött a hétvégén az a bizonyos nap, találkozott a Fiúval a megbeszélt helyen, csatlakozott a társaságához. Annyira magával ragadta a felvonulás forgataga, hogy észre sem vette, hogy eltelt pár óra. Annyi ereje volt, hogy hazaérjen, a barátnőinek szánt rituális SMS-eket is inkább holnapra halasztotta. Azért elalvás előtt átfutott az agyán egy gondolat: Aki bántja a melegeket, ezentúl velem gyűlik meg a baja.