Alig
látott át a sűrű könnyfátylán. Gondolta, persze, hogy nincs jövője a
kapcsolatuknak. Sejtette, már régóta, hogy búcsút kell mondaniuk egymásnak.
Mégis, sokáig áltatta magát, hogy megmenthető, hogy újra tudják kezdeni.
Persze, magának sem vallotta be, hogy ez csak hiú ábránd és csak a képzelt
biztonság, a valakihez tartozás öröme miatt ragaszkodik a párjához. Persze, a
büszkeségét is bántotta, hogy nem ő mondta ki az utolsó szót. Vége. Nincs
tovább. Soha többé.Ennyi volt.
Furcsa
volt számára is, aki mindig kerülte a nyilvánosságot és titkolta az érzelmeit,
hogy pont a folyó melletti parkban lévő padon engedett szabad folyást a
könnyeinek. Szép, verővényes szombat délután volt, szinte minden pad foglalt
volt. Csókolózó szerelmesek, unokákkal játszó nagymamák, trécselő tini
lányok-egyik sem szokatlan látvány errefelé. Örültek a szép időnek, a
lehetőségnek, hogy a szabadban lehetnek, és persze egymásnak. Senki ügyet sem
vetett a magányosan sírdogáló lányra.
Kivéve,
persze egy valakit. Nem szólt semmit, csak egy papír zsebkendőt nyújtott a lány
felé, az elázott másik helyett. Nem is kérdezett semmit, vannak olyan
helyzetek, amikor szavak nélkül is tudjuk, mit gondol a másik. Inkább
hallgatunk, mintsem fokozzuk a fájdalmát, akár tapintatlansággal, akár tolakodással
vagy meg nem értéssel. Gondolta a Fiú, hogy mi lehet a baj, nem is faggatózott,
nem kérdezett semmit, csak érdeklődve fürkészte a lány még mindig könnyes
szemét. A Lány rögtön észrevette. Nem, nem az öltözékéből, mert az nagyon
visszafogott volt, nem is a viselkedéséből, az sem árult el semmit. Talán a
lényéből áradt valami finomság, lágyság, amiből következtethetett arra, hogy a
Fiú más. Nem ijedt meg tőle, a frissen szerzett seb, a szakítás okozta fájdalom
annyira lekötötte lelkileg-szellemileg, hogy bele sem gondolt, hogy épp egy
vadidegennek kezdi éppen elmesélni a szerelmi bánatát. Nem akarta untatni a
beszélgetőpartnerét. Úgyis tudta, miről van szó, a legtöbb ember élete során
többször is átesik ilyesmin. A Fiú megértően, kedvesen szólt pár szót. A Lány
csodálkozott (vagy annyira nem is) amikor a fiú feltette neki a kérdést:
- Nincs kedves eljönni velünk a
hétvégén a felvonulásra? Ne ijedj meg, rengeteg heteró barátunk van, aki
rendszeresen velünk tart. Fontosak számukra is a céljaink, tudod, a kirekesztés,
hátrányos megkülönböztetés megszüntetése. Nem beszélve arról, hogy a felvonulás
forgatagában ők is ugyanúgy énekelnek, táncolnak, nagyon jól érzik magukat.
A
lány gondolkodott egy sort. Tulajdonképpen a hétvégére nincs programja, jól
jönne egy kis kikapcsolódás, ami egy icipicit feledtetné a bánatát. Furcsa és
szokatlan volt számára ez a helyzet, bár igazán nem voltak előítéletei, de
emberjogi aktivistának sem vallotta magát.
Eljött
a hétvégén az a bizonyos nap, találkozott a Fiúval a megbeszélt helyen,
csatlakozott a társaságához. Annyira magával ragadta a felvonulás forgataga,
hogy észre sem vette, hogy eltelt pár óra. Annyi ereje volt, hogy hazaérjen, a
barátnőinek szánt rituális SMS-eket is inkább holnapra halasztotta. Azért
elalvás előtt átfutott az agyán egy gondolat: Aki bántja a melegeket, ezentúl
velem gyűlik meg a baja.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése