A szerencse fiai

                Tanácskozásra hívta össze az erdő közepén a Fővarázsló az összes segédjét. Hivatalos volt minden kobold, tündér, manó és még ki tudja, hány földi szerzet. Azért volt számára fontos ez a gyűlés, mert már megunta, hogy mindig csak a legkisebb fiúé lesz a királylány és a fele királyság. Helyeseltek bőszen mindannyian.

-Úgy van!-Szólt Csillagtündér. Szerintem is, megérdemli az összes fiú, aki nekiindul a próbatételeknek, és persze sikeresen teljesíti, hogy megkapja a jutalmát.

-Szerintem minden fiúnak van valamilyen tehetsége. Ha mindig a legkisebb fiú győzedelmeskedik, eleve elvesszük a többiek kedvét a küzdelemtől. -Vetette oda Tölgymanó, akinek nagyon fejlett volt az igazságérzete.

                Mindannyian egyetértettek, hogy ezentúl változni fognak a szülői házból próbatételre induló vándorbotot fogó ifjakra vonatkozó szabályok. Az erdő szélén élt egy szegény ember, akinek pont három fia volt, mint a mesében. Sajnos, korán megözvegyült. Ennek ellenére nagyon szépen nevelgette fiait, szorgalomra, tisztességre szoktatva őket. Szakmát adott mindannyiuk kezébe, és elég korán megtanította nekik, hogy saját erejükből kell boldogulniuk, ugyanis édesapjuknak nincs arra lehetőségük, hogy pénzzel, vagyonnal támogassa őket. Addig lakhatnak a szülői házban, ameddig szükségét érzik, és minden támogatást megkapnak, hogy elinduljanak a felnőtt életbe, viszont az önálló életük megalapozásáról maguknak kell gondoskodniuk.

                Elérkezett az az idő, amikor a legidősebb fiú elindult szerencsét próbálni. Nagyon ügyes és szorgalmas volt. Beállt cipészinasnak a közeli városban. Nem tétlenkedett, igyekezett mindent megtanulni. Hamar meg is szerezte a mesterlevelet és egy saját kis műhelyt nyitott. Szorgalma és becsületességének híre elterjedt az egész városban. Egymásra is találtak egy leányzóval (ahogy a mesékben is lenni szokott.) Szép családot alapítottak, hamarosan meg is született a kisfiuk.

                Telt-múlt az idő, a középső fiú is elindult szerencsét próbálni. Ő sem ment messzire, a malomban, a molnárnak lett a segítője. Nagyon erős ifjú lett, a molnár nagy hasznát látta a cipekedésben. Hatalmas testi ereje segítőkészséggel és kedvességgel párosult, meg is kedvelte őt a falu közössége. Érdekességként, pont a molnár lányával szemelték ki egymást, így a molnár is megnyugodott, hogy lesz aki továbbviszi a mesterséget, és a fiataloknak is könnyebbé vált a közös életük elkezdése. Annak rendje és módja szerint birtokba is vették kicsi, de takaros házikójukat, ami hamarosan gyereksírástól lett hangos.

                Teltek-múltak az éves, elérkezett az az idő is, amikor a legkisebb fiú is útra kelt. Szomorú volt ugyan, hogy magára kellet hagynia az édesapját, de ugye ez az élet rendje. Ő is bátyjaihoz hasonlóan szorgalmas volt, így számára sem volt nehéz munkát találni. Fafaragó lett, de még milyen! Ugyanis ő egy amolyan álmodozó lélek volt, talán, ha kellően jómódú lett volna, művész is válhatott volna belőle. De ugye, a magunkfajtának gondolni kell a megélhetésre, a holnapra, így olyan szakmát választott, amiben kiélheti a fantáziáját és családjáról is tud gondoskodni. Nem egy mufurc, mosolytalan mesterember volt, jó kedélyű, mindenkivel szívélyes és kedves volt. Könnyen összetalálkozott a hozzá betérő vendégekkel akár idős volt, akár fiatal. Anekdotáival, tréfád történeteivel mindenkit jó kedvre tudott deríteni. Természetesen az asszonyra sem kellett sokáig várni, és hamarosan ölükben tarthatták közös gyereküket.

                Mi történt ez idő alatt a szegény emberrel? Tudomásul vette, hogy a gyerekei kirepültek a családi fészekből, de büszke is volt rájuk, mert mindannyian helyt álltak, ki-ki saját képességeinek megfelelően. Nem is voltak hálátlanok hozzá, öreg korára nem hagyták magára, gondoskodtak róla, rendszeresen látogatták. Ám, a legnagyobb meglepetés akkor érte, amikor egyszer sétálgatott az erdőben, furcsa neszre lett figyelmes. Mintha manók jártak volna  a virágok között. Be is mutatkozott illedelmesen Tölgymanó, Csillagtündér és minden más erdőlakó furcsa szerzet. Elmesélték az a sok évvel ezelőtti tanácskozást. Elérzékenyült a szegény ember, hogy miért őt választották ki, hisz annyi más jó és talán érdemesebb ember is van. De a manók elmondták neki, hogy elsősorban magának köszönheti a szerencséjét, a fiairól gondoskodó szeretetének, szorgalmának, szerénységének.

Haza-találó

Furcsa nyugtalanság vett rajta erőt. Látszólag semmi oka nem volt nyugtalankodni, jól mentek a dolgai, biztos állása, jó fizetése, jó életkörülményei voltak. Valami mégis csak feszítette. Próbált helytállni, több és több feladatot vállalni a munkahelyén, több szolgálatot a gyülekezetbe, remélve, hogy megszűnik a szívében a furcsa békétlenség, de nem így történt. Egyre nyugtalanabb, szorongóbb lett. Olvasta rendszeresen a Bibliát, részt vállalt a gyülekezet terheiből, mind anyagilag, mind a szolgálatai által, a munkahelyi feladatait becsületesen ellátta- akkor mi lehet a baj. Mert baj van, rendezetlenség, azt már maga is belátta, nem is próbált megfutamodni.

A választ, és a megoldás első lépését egy különös szombat estén találta meg. Éppen a szokásos módon készülődött a Biblia-olvasáshoz, amikor az addig több ezerszer elolvasott ige a szívébe markolt. Tudta, hogy az neki szól. Egyes-egyedül csak neki. Neki, akinek rengeteg elrendezni valója van, aki eddig is rengeteg dolgot halogatott. Hiába igyekezett magát elfoglalni, a szabadideje lett csak kevesebb, a szíve nyugtalansága nem. Tudta, hogy felesleges már a lelkiismeretét tovább nyugtatgatni. Nem érdemes. Valaki megszólította, és neki kötelessége válaszolni. Szembenézni. Belátni, hogy rengeteg mulasztása van. Hogy a szívéből eddig mennyire hiányzott a lényeg, a szeretet. Hogy a szolgálatai során ugyan ott volt a keze, de a szíve és a lelke egészen máshol járt. Ránehezedett a felelőssége súlya, hogy mennyire méltatlanul bánt a rábízottakkal. Fukarkodott a szeretetével, a kedvességével, odafigyelésével, pedig azokat is ugyanúgy számon fogják tőle kérni. Sokszor szerette volna mással- akár anyagi áldozattal is- pótolni a pótolhatatlant, és most már végérvényesen rájött, hogy nem lehet.

Amennyivel gondolta, hogy közelebb kerül, annyira távolodott a Lényegtől. Pedig tudta, mi a lényeg. Tudta, de mégis remélte, hogy megússza. Most már örült, hogy nem úszta meg. Talán nem késő rendezni. Újra gondolni. Újra tervezni. Újra felépíteni. Talán még nem távolodott el olyan messzire, hogy lehetetlen lenne vissza találni. Elhatározta.. Hogy most már soha nem fogja magát becsapni. Hogy mindig ott lesz a szíve is, ahol a keze… És rá fog érni, és oda fog figyelni. Hogy meghallgatja az az idegesítő nénit, aki folyton panaszkodik. Hogy nem fogja magát felhúzni, ha az imádság alatt beszélgetnek a gyerekek. Hogy a cigány családnak nem csak pénzt fog küldeni, hanem meg is fogja őket látogatni. Hogy nem fog méltatlankodni magában, ha a kiscsoportos beszélgetésen kevésbé iskolázottakkal kerül össze.

Másnap különös vasárnap volt. Gondolta, hogy az elhatározását meg kellene valamivel pecsételni. Bár semmilyen ünnep nem volt, mégis, amikor meglátta a fehér Úrasztalát, tudta, hogy valaki várt rá. Amikor meghallotta a kedvenc énekét, meg sem próbálta elrejteni a könnyeit, és hónapok óta először a szívével is énekelte. Amikor a gyülekezettel együtt magához vette a kenyeret és a bort, tudta, hogy ezt most Valaki különösen neki szánta. Mint ahogy azt az éneket is, ami órák múlva is a szívében járt: „Békeség legyen velünk, itt van Jézus köztünk. Békesség, békesség legyen velünk..”

Lány a parkból

                Alig látott át a sűrű könnyfátylán. Gondolta, persze, hogy nincs jövője a kapcsolatuknak. Sejtette, már régóta, hogy búcsút kell mondaniuk egymásnak. Mégis, sokáig áltatta magát, hogy megmenthető, hogy újra tudják kezdeni. Persze, magának sem vallotta be, hogy ez csak hiú ábránd és csak a képzelt biztonság, a valakihez tartozás öröme miatt ragaszkodik a párjához. Persze, a büszkeségét is bántotta, hogy nem ő mondta ki az utolsó szót. Vége. Nincs tovább. Soha többé.Ennyi volt.

                Furcsa volt számára is, aki mindig kerülte a nyilvánosságot és titkolta az érzelmeit, hogy pont a folyó melletti parkban lévő padon engedett szabad folyást a könnyeinek. Szép, verővényes szombat délután volt, szinte minden pad foglalt volt. Csókolózó szerelmesek, unokákkal játszó nagymamák, trécselő tini lányok-egyik sem szokatlan látvány errefelé. Örültek a szép időnek, a lehetőségnek, hogy a szabadban lehetnek, és persze egymásnak. Senki ügyet sem vetett a magányosan sírdogáló lányra.

                Kivéve, persze egy valakit. Nem szólt semmit, csak egy papír zsebkendőt nyújtott a lány felé, az elázott másik helyett. Nem is kérdezett semmit, vannak olyan helyzetek, amikor szavak nélkül is tudjuk, mit gondol a másik. Inkább hallgatunk, mintsem fokozzuk a fájdalmát, akár tapintatlansággal, akár tolakodással vagy meg nem értéssel. Gondolta a Fiú, hogy mi lehet a baj, nem is faggatózott, nem kérdezett semmit, csak érdeklődve fürkészte a lány még mindig könnyes szemét. A Lány rögtön észrevette. Nem, nem az öltözékéből, mert az nagyon visszafogott volt, nem is a viselkedéséből, az sem árult el semmit. Talán a lényéből áradt valami finomság, lágyság, amiből következtethetett arra, hogy a Fiú más. Nem ijedt meg tőle, a frissen szerzett seb, a szakítás okozta fájdalom annyira lekötötte lelkileg-szellemileg, hogy bele sem gondolt, hogy épp egy vadidegennek kezdi éppen elmesélni a szerelmi bánatát. Nem akarta untatni a beszélgetőpartnerét. Úgyis tudta, miről van szó, a legtöbb ember élete során többször is átesik ilyesmin. A Fiú megértően, kedvesen szólt pár szót. A Lány csodálkozott (vagy annyira nem is) amikor a fiú feltette neki a kérdést:

- Nincs kedves eljönni velünk a hétvégén a felvonulásra? Ne ijedj meg, rengeteg heteró barátunk van, aki rendszeresen velünk tart. Fontosak számukra is a céljaink, tudod, a kirekesztés, hátrányos megkülönböztetés megszüntetése. Nem beszélve arról, hogy a felvonulás forgatagában ők is ugyanúgy énekelnek, táncolnak, nagyon jól érzik magukat.

                A lány gondolkodott egy sort. Tulajdonképpen a hétvégére nincs programja, jól jönne egy kis kikapcsolódás, ami egy icipicit feledtetné a bánatát. Furcsa és szokatlan volt számára ez a helyzet, bár igazán nem voltak előítéletei, de emberjogi aktivistának sem vallotta magát.

                Eljött a hétvégén az a bizonyos nap, találkozott a Fiúval a megbeszélt helyen, csatlakozott a társaságához. Annyira magával ragadta a felvonulás forgataga, hogy észre sem vette, hogy eltelt pár óra. Annyi ereje volt, hogy hazaérjen, a barátnőinek szánt rituális SMS-eket is inkább holnapra halasztotta. Azért elalvás előtt átfutott az agyán egy gondolat: Aki bántja a melegeket, ezentúl velem gyűlik meg a baja.

Újabb agyrémek avagy a vendég(nem)szeretet sziporkái

                Gyerekoromban nagyon szerettem vendégsége járni. Volt benne valami izgalmas, hogy elmegyünk otthonról, találkozunk rég nem látott ismerősökkel, barátokkal. Bár az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy mi a rokonainkhoz, unokatestvérekhez is úgy mentünk, mintha vendégségbe mennénk. A vérségi köteléken túl nem volt köztünk semmiféle lelki kapcsolat. Most már nem szeretek annyira vendégségbe járni. Valahogy feszélyezve érzem magam. A vendégnek jól kell viselkedni, fegyelmezettnek kel lenni, igazán nem lazulhat el Az a jó, ha úgy vagyunk részei egymáséletének, hogy nem vendégek vagyunk egymás számára, hanem otthon érezhetjük magunkat a másiknál. Nemszeretem a muszáj-vendéglátásokat. Akkor is, ha udvariasságból történik és tényleg a jó szándék vezérli, de akkor is van egy kötelező jellege, ami zavarni szokott.

                Nemrég voltam egy barátnőmnél, határozottan nem vendégségben. Megosztottunk egymással egy pár humoros mozzanatát az életünknek, természetesen a vendéglátással kapcsolatosan. Egyik családtagjához ment karácsony előtt. Igaz, hogy megkínálta ezzel-azzal, de utána elővette a kis seprűt, a közepes seprűt, a nagy seprűt és elkezdte a lakást kiglancolni. Szegénykének csak az kerülte el a figyelmét, hogy valakit meghívott magához. Lehet, hogy a következő vendéget nagyobb becsben részesíti, és a tiszteletére rendbe hozza a lakást. De akkor sem kellene a másikat megbántani azzal, hogy nem foglalkozunk vele. Nem lehet az ilyesmivel mit tenni, csak egy vállrándítással elintézni. Számomra hasonló történet volt, amikor egyik ismerősöm meghívott magához. Volt ott nála egy másik közös ismerősünk vidékről, örültem nagyon a viszontlátásnak, mert nagyon ritkán találkozunk. Egyszer csak megkérdezte, hogy nem zavarna-e ha bekapcsolná a tévét. Na ez az, amitől én agyfaszt kapok. Lehet, hogy szüleink-nagyszüleink idejében a tévé nagy szám volt, és hokedlivel a hónuk alatt mentek az emberek a szomszédhoz tévézni. Engem akkor is idegesít, nem szeretek akkor beszélgetni, ha közben szól a tévé. Lehet rajta csodálkozni, finoman szólva, kiakadtam.

                Természetesen rengeteg történetünk van arról is, hogy a szerelők, iparosok, kiváltképp a férfiak hogyan tudják hülyének nézni a nőket. Vett nemrég egy autót, amit, biztos, ami biztos, elvitt egy szerelőhöz. Kifizetett érte több tízezer forintot, de egy idő után jelentkezett rajta valami hiba. természetesen bízunk a férfi ismerőseinkben, és nem rohanunk rögtön a szerelőhöz. ő is így tett. a nagyon okos hímneműek rögtön arra gyanakodtak, hogy a szerelő nem cserélte ki a levegőszűrőt. Ez valóban hatalmas logikára vallana, ugyanis, ha képesek vagyunk kifizetni egy több tízezer forintos számlát, miért kellene egy pár ezer forintos levegőszűrőt ellopni. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ezt a kedves történetet Esztergom-Dorog között autózva mesélte el nekem, és amikor kiszálltunk az autóból, úgy elkezdtem röhögni, hogy az Izabellának (barátnőm lánya) ajándékba szánt süti igencsak veszélyben volt. Azóta, ha csak arra gondolok, hogy levegőszűrő, nem nagyon tudom magam türtőztetni. Hogy mi köze ennek a vendégséghez? Talán az, ha mi találkozunk, tényleg úgy érzem, hogy hazamennék. Nem csak azért, mert az életem legboldogabb éveit Dorogon töltöttem, hanem azért is, mert valami olyan kapocs van közöttünk, amiről nem lehet beszélni, csak érezni lehet.

                Igen, jól sejtitek, valami frappáns befejezés kellene… Több évtizedes, keresztény közösségekben történő mozgolódásom alatt egymilliószor felhívták a figyelmemet arra, hogy milyen fontos a vendégszeretet. Erről csak annyi jut eszembe, hogy ha valaki csak kegyes szövegeket pofázik és fontosnak tartja, hogy a világ összes emberén segítsen, éppen csak az marad ki belőle, aki mellett van és szükséget szenved, na az ilyen ember menjen a picsába.