Különös karácsony

Szokásos decemberi késő délután volt. Éppen csak beköszöntött az Advent. Ki azzal foglalkozott, hogy a portáját csinosítgatta, szépítgette, hogy megfelelő díszben várja az ünnepeket. Ki bevásárló listát írt, ügyelve arra, hogy véletlenül se felejtsen ki senkit sem. Se rokont, se ismerőst, se közelit, se távolit, azt gondolván, hogy az ügyesen megválasztott ajándék megvéd a pletykáktól, rosszindulatú megjegyzésektől, elejét veszi viszálykodásnak, veszekedésnek. Volt, aki az ünnepi menüt tervezgette nagy gonddal és figyelemmel, minden egyes napot külön-külön átgondolva, hogy éppen az aznap érkező vendéget ízlése szerint készült terített asztallal várja.

Csak a Lány üldögélt, sétálgatott, ácsorgott tanácstalanul. Már réges - rég egy kiüresedett szokásnak, a kereskedelmet fellendítő ajándékozási rohamnak tartotta a karácsonyt, ami mára teljesen elveszítette az igazi üzenetét. Persze, szeretett ajándékozni, és szerette, ha őt is meglepetés várja. Volt néhány ember a családja és a barátai körében, akiket szeretett volna megajándékozni. Éppen emiatt volt tanácstalan. Pénze nem sok volt, így arra gondolt, hogy saját kezűleg készít meglepetést. Csak azzal meg az a baj, hogy a sok gonddal, odafigyeléssel, szeretettel elkészített emléktárgy a megajándékozottnak nem jelent semmit. Sokszor a sokadik doboz mélyén landolva kerül a pincébe, a padlásra vagy rosszabb esetben a kukába. Ezt nem szerette volna. Egyszer csak egy különös ötlete támadt: mi lenne, ha az idén másként lenne? Elhatározta, hogy megpróbál a saját idejéből, figyelmességéből, segítőkészségéből adni a többieknek. Talán a régi ünnepek hangulatát sikerülne úgy visszaidézni, hogy nem rohannánk el egymás mellett, hanem odafigyelve, kicsit kedvesebbek, kicsit figyelmesebbek lehetnénk.

Nem sokat tétovázott, hamar el is kezdte ezt a különös készülődést. A boltban észrevette, hogy egy idős néni még az ajtót is nehezen tudja kinyitni, pláne a szatyrait hazacipelni. Látásból ismerte őt, gondolta, hogy nem laknak messze egymástól. Felajánlotta a segítségét, út közben váltottak pár szót. A babakocsit toló fiatal anyukáról megtudta, hogy szinte segítség nélkül neveli két apró gyerkőcét, szóba elegyedtek, és a szokásos udvariaskodás után rájött, hogy a postán való sorban állástól, tülekedéstől tudja mentesíteni, ha a sajátja mellett az ő csekkjeit is feladja. Észrevett egy szomorú szemű fiatal lányt, akinek látszólag mindene megvolt, mégis… Éppen nemrég hagyta el a szerelme, és még a gondolata is megrémítette, hogy egyedül kell várnia a karácsonyt. Meghívta egy teára, elbeszélgettek. Miután elköszöntek egymástól, talán mind a ketten érezhették, hogy egymásban barátra leltek.

Igen, vannak olyan helyzetek, amikor kevés a jó szándék, amikor tényleg szükséget szenved a másik, és muszáj kézzelfogható tárggyal kifejezni a segítséget. Szétnézett otthon, hogy vajon mi az, amit nélkülözni tudna. A sok pakolásnak és rendezésnek meg is lett az eredménye. Az évek óta a szekrényben porosodó színes ceruzáit egy nehéz sorban élő kisgyereknek ajánlotta fel. A feleslegessé vált porszívóval egy idős asszonyt lepett meg. Hamar gazdára találtak a már rég nem hordott ruhaneműk. A könyveit sem tudta már rendesen elpakolni, így abból is kiválogatta a diákkori regényeit, amivel egy sokgyerekes családot lepett meg.

Elérkezett az ünnep, amit ki családi körben, ki magányosan töltött. Volt, aki izgalommal bontogatta az ajándékot, volt, aki izgatott örömmel figyelte, hogy a szerettei arca hogy ragyognak az örömtől. Volt, ahol a vendégek, családtagok egymás kezébe adták a kilincset, és volt, ahol ez a pár nap semmi különlegessel nem járt, egy volt az év többi napjai között.

Aztán ahogy az lenni szokott, ez a karácsony is elmúlt. Az élet visszatért a szokásos kerékvágásba, a díszek visszakerültek a dobozok mélyére. Csak egy valaki tudta, hogy ez az ünnep más volt, mint a többi. A Lány volt, aki bár semmilyen kézzelfoghatóan nagy értékű ajándékot nem kapott, gazdagabbnak érezte magát mindenkinél. Talán a készület tette, talán az, hogy miközben készülődött, lelkileg is feltöltekezett. Imádkozott a családokért, talán az istentiszteleten is jobban odafigyelt, megbecsülve drága szolgálatát. Maga is elcsodálkozott, amikor meglátta a gyerekek csillogó szemét, a szülők kisimult mosolyát, meglepődve, hogy talán ő jobban örül, mint a megajándékozottak. Most már maga is bevallotta, hogy az, ami őt heteken át mozgatta, erősítette, csendesítette, küldte, az nem más, mint kegyelem. És abban is biztos volt, hogy jut belőle elegendő az év többi napjára.

Újabb agyrémek avagy a vendég(nem)szeretet sziporkái

                Gyerekoromban nagyon szerettem vendégsége járni. Volt benne valami izgalmas, hogy elmegyünk otthonról, találkozunk rég nem látott ismerősökkel, barátokkal. Bár az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy mi a rokonainkhoz, unokatestvérekhez is úgy mentünk, mintha vendégségbe mennénk. A vérségi köteléken túl nem volt köztünk semmiféle lelki kapcsolat. Most már nem szeretek annyira vendégségbe járni. Valahogy feszélyezve érzem magam. A vendégnek jól kell viselkedni, fegyelmezettnek kel lenni, igazán nem lazulhat el Az a jó, ha úgy vagyunk részei egymáséletének, hogy nem vendégek vagyunk egymás számára, hanem otthon érezhetjük magunkat a másiknál. Nemszeretem a muszáj-vendéglátásokat. Akkor is, ha udvariasságból történik és tényleg a jó szándék vezérli, de akkor is van egy kötelező jellege, ami zavarni szokott.

                Nemrég voltam egy barátnőmnél, határozottan nem vendégségben. Megosztottunk egymással egy pár humoros mozzanatát az életünknek, természetesen a vendéglátással kapcsolatosan. Egyik családtagjához ment karácsony előtt. Igaz, hogy megkínálta ezzel-azzal, de utána elővette a kis seprűt, a közepes seprűt, a nagy seprűt és elkezdte a lakást kiglancolni. Szegénykének csak az kerülte el a figyelmét, hogy valakit meghívott magához. Lehet, hogy a következő vendéget nagyobb becsben részesíti, és a tiszteletére rendbe hozza a lakást. De akkor sem kellene a másikat megbántani azzal, hogy nem foglalkozunk vele. Nem lehet az ilyesmivel mit tenni, csak egy vállrándítással elintézni. Számomra hasonló történet volt, amikor egyik ismerősöm meghívott magához. Volt ott nála egy másik közös ismerősünk vidékről, örültem nagyon a viszontlátásnak, mert nagyon ritkán találkozunk. Egyszer csak megkérdezte, hogy nem zavarna-e ha bekapcsolná a tévét. Na ez az, amitől én agyfaszt kapok. Lehet, hogy szüleink-nagyszüleink idejében a tévé nagy szám volt, és hokedlivel a hónuk alatt mentek az emberek a szomszédhoz tévézni. Engem akkor is idegesít, nem szeretek akkor beszélgetni, ha közben szól a tévé. Lehet rajta csodálkozni, finoman szólva, kiakadtam.

                Természetesen rengeteg történetünk van arról is, hogy a szerelők, iparosok, kiváltképp a férfiak hogyan tudják hülyének nézni a nőket. Vett nemrég egy autót, amit, biztos, ami biztos, elvitt egy szerelőhöz. Kifizetett érte több tízezer forintot, de egy idő után jelentkezett rajta valami hiba. természetesen bízunk a férfi ismerőseinkben, és nem rohanunk rögtön a szerelőhöz. ő is így tett. a nagyon okos hímneműek rögtön arra gyanakodtak, hogy a szerelő nem cserélte ki a levegőszűrőt. Ez valóban hatalmas logikára vallana, ugyanis, ha képesek vagyunk kifizetni egy több tízezer forintos számlát, miért kellene egy pár ezer forintos levegőszűrőt ellopni. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ezt a kedves történetet Esztergom-Dorog között autózva mesélte el nekem, és amikor kiszálltunk az autóból, úgy elkezdtem röhögni, hogy az Izabellának (barátnőm lánya) ajándékba szánt süti igencsak veszélyben volt. Azóta, ha csak arra gondolok, hogy levegőszűrő, nem nagyon tudom magam türtőztetni. Hogy mi köze ennek a vendégséghez? Talán az, ha mi találkozunk, tényleg úgy érzem, hogy hazamennék. Nem csak azért, mert az életem legboldogabb éveit Dorogon töltöttem, hanem azért is, mert valami olyan kapocs van közöttünk, amiről nem lehet beszélni, csak érezni lehet.

                Igen, jól sejtitek, valami frappáns befejezés kellene… Több évtizedes, keresztény közösségekben történő mozgolódásom alatt egymilliószor felhívták a figyelmemet arra, hogy milyen fontos a vendégszeretet. Erről csak annyi jut eszembe, hogy ha valaki csak kegyes szövegeket pofázik és fontosnak tartja, hogy a világ összes emberén segítsen, éppen csak az marad ki belőle, aki mellett van és szükséget szenved, na az ilyen ember menjen a picsába.