Cipők múltban és jövőben

 Cipők. Alapvető ruhadarab. Nem tudjuk elképzelni  az életünket nélküle. Papucs, körömcipő, mamusz, bakancs, csizma és még millió egy lábbelit ismerünk és viselünk nap, mint nap. Fontos, hogy jól válasszuk meg. Nemcsak esztétikai, hanem kényelmi szempontból is fontos, mert az egész napi hangulatunkat el tudja rontani egy rosszul megválasztott lábbeli. Számtalan mondás is kötődik hozzá: egy cipőben járunk, szorít a cipő, ne mondj róla véleményt, amíg nem jártál a cipőjében. Nemrég kezdtem el és még mindig nem fejeztem be a cipőimnek a pakolását. Nehezen válok meg a selejtezni valóktól, azoktól, amelyekről utólag derült ki, hogy nem a legjobb választás volt. Túl vékony a talpa. A másik agyonhasznált, szétnyűtt. Nem éri meg javíttatni vagy esetleg nem is vállalják. Kerülgetem. Nincs más hátra, mint kidobni.

Gyerekkoromban a lelkemre kötötték, hogy tegyem szépen rendbe a cipőimet és rendszeresen takarítsam meg. Kenjem be cipőkrémmel, fújjam be impregnáló spray- vel. Később már magamtól is rájöttem, hogy mennyire fontos- ha már sok pénzt fizettem egy- egy cipőért- hogy rendszeresen ápoljam, tartsam karban.

Szeretek használt ruha boltokban vásárolni, rengeteg jó minőségű darabot tudtam ott kifogni, cipőt mégsem vennék. Az valami olyan ruhadarab, amit más után nem vennék fel.

A következő írásaimat a cipők inspirálták. És én magam, régebben és most. 

Szavaim ereje

Akár két külön bolygóról is jöhettek volna. Nem is annyira a tűz és a víz módjára különböztek, inkább annyira hasonlítottak egymásra, mint a kocka és a gömb. Egymás közelében élve a mindennapjaikat, ugyan sor került egypár információ kicserélésére-megosztására, de maradt az inkább öt, mint három lépés távolság. Nem értették egymás nyelvét, emiatt különösebben szimpatikusak sem voltak egymásnak. Szándékosan egyiküknek sem jutott még csak eszébe sem bántani a másikat, ez az antipátia inkább a meg nem értettségből, mint az undorból fakadt. Teltek a napok, a hetek… Mi történt? Semmi. Mi földlakók ugyanis hajlamosak vagyunk benne maradni a csigaházunkban, inkább éhen halni, mint vállalni a tágasabb világ kockázatát. A szűk, kis odúnk biztonságot nyújt, a külvilág rettenetesen sok veszélyt rejteget. Bántanak, fellöknek, megijesztenek. Megütnek, ránk csapnak, nekünk jönnek. Igaz, ki sem lépve elvágjuk magunkat a kapcsolatoktól is… Ha csak egy szót is szólunk, támadási felületet biztosítunk a másik számára, sebezhetővé válunk. Pláne, ha jobban megnyílunk…

Teltek a hónapok, a jég olvadni kezdett… Elkezdtek egymással beszélgetni. Ezáltal egyre közelebb és közelebb kerültek… A szavak ereje által… A szavak ereje erősebb volt mindennél… Erősebb mindkettőjük soha be nem gyógyuló sebeinél, az egymáshoz nagyon hasonlító sorsuk fájdalmainál. Erősebb az újabb kudarctól való félelmüknél. Erősebb annál, amit az egymás felé való megnyílás fájdalma okoz. A szavak ereje által ismerték fel, hogy a tetteknek és a gondolatoknak is ereje van. Teremtő ereje, amiből erőt lehet meríteni. Ezáltal akarva-akaratlanul tanították egymást. Hogy éppen ki volt a mester és ki a tanítvány, az sokszor összemosódott. Megtanulták és folyamatosan tanulják, hogy az élet szép, és a jó győz, hogy nem kell mindig beállni a sorban, és igenis megéri a sok szenvedés azért az icipici jóért, amit kaphatunk.

Megtanulták, hogy nem abban van az erő, hogy egymást nézik, hanem, ahogy együtt, egy irányba néznek. A szavakon túl abban is erőt találtak, ahogy egymás szemébe néztek. Az egyikük a másik szemében szivárványt látott. Szivárványt, ami erőt, reményt ad. Jelképe egy szövetségnek, és mostantól az ő közös kis titkuknak is. A másikuk egy fehér fényt látott. Nem olyat, ami elvakít, hanem ami vezet, biztonságot ad. Nem harsányságával hívja fel magára a figyelmet, inkább a hűséges ragaszkodásával. Sokak számára észrevehetetlen, de aki figyel rá, megláthatja.

Ami tüneményes ebben az egészben, hogy a szavak erejét arra is szeretnék használni, hogy azt a csodát, ami kettőjük között születik, szeretnék másoknak is megmutatni. Szeretnének hívni magukhoz másokat melegedni, mert olyan fagyos ez a világ. Ezt felismerve, és azt, hogy ha a sajátjukból adnak, attól nekik nem lesz levesebb, megtanulnak-megpróbálnak nyitni. Igaz félve, mert a nyitás rengeteg kockázattal-félelemmel jár. De szeretnék megmutatni a többieknek, hogy az élet szép, hogy a jó győz, és megéri küzdeni, a sokak számára szemmel láthatatlan, kis örömökért.

Különös karácsony

Szokásos decemberi késő délután volt. Éppen csak beköszöntött az Advent. Ki azzal foglalkozott, hogy a portáját csinosítgatta, szépítgette, hogy megfelelő díszben várja az ünnepeket. Ki bevásárló listát írt, ügyelve arra, hogy véletlenül se felejtsen ki senkit sem. Se rokont, se ismerőst, se közelit, se távolit, azt gondolván, hogy az ügyesen megválasztott ajándék megvéd a pletykáktól, rosszindulatú megjegyzésektől, elejét veszi viszálykodásnak, veszekedésnek. Volt, aki az ünnepi menüt tervezgette nagy gonddal és figyelemmel, minden egyes napot külön-külön átgondolva, hogy éppen az aznap érkező vendéget ízlése szerint készült terített asztallal várja.

Csak a Lány üldögélt, sétálgatott, ácsorgott tanácstalanul. Már réges - rég egy kiüresedett szokásnak, a kereskedelmet fellendítő ajándékozási rohamnak tartotta a karácsonyt, ami mára teljesen elveszítette az igazi üzenetét. Persze, szeretett ajándékozni, és szerette, ha őt is meglepetés várja. Volt néhány ember a családja és a barátai körében, akiket szeretett volna megajándékozni. Éppen emiatt volt tanácstalan. Pénze nem sok volt, így arra gondolt, hogy saját kezűleg készít meglepetést. Csak azzal meg az a baj, hogy a sok gonddal, odafigyeléssel, szeretettel elkészített emléktárgy a megajándékozottnak nem jelent semmit. Sokszor a sokadik doboz mélyén landolva kerül a pincébe, a padlásra vagy rosszabb esetben a kukába. Ezt nem szerette volna. Egyszer csak egy különös ötlete támadt: mi lenne, ha az idén másként lenne? Elhatározta, hogy megpróbál a saját idejéből, figyelmességéből, segítőkészségéből adni a többieknek. Talán a régi ünnepek hangulatát sikerülne úgy visszaidézni, hogy nem rohannánk el egymás mellett, hanem odafigyelve, kicsit kedvesebbek, kicsit figyelmesebbek lehetnénk.

Nem sokat tétovázott, hamar el is kezdte ezt a különös készülődést. A boltban észrevette, hogy egy idős néni még az ajtót is nehezen tudja kinyitni, pláne a szatyrait hazacipelni. Látásból ismerte őt, gondolta, hogy nem laknak messze egymástól. Felajánlotta a segítségét, út közben váltottak pár szót. A babakocsit toló fiatal anyukáról megtudta, hogy szinte segítség nélkül neveli két apró gyerkőcét, szóba elegyedtek, és a szokásos udvariaskodás után rájött, hogy a postán való sorban állástól, tülekedéstől tudja mentesíteni, ha a sajátja mellett az ő csekkjeit is feladja. Észrevett egy szomorú szemű fiatal lányt, akinek látszólag mindene megvolt, mégis… Éppen nemrég hagyta el a szerelme, és még a gondolata is megrémítette, hogy egyedül kell várnia a karácsonyt. Meghívta egy teára, elbeszélgettek. Miután elköszöntek egymástól, talán mind a ketten érezhették, hogy egymásban barátra leltek.

Igen, vannak olyan helyzetek, amikor kevés a jó szándék, amikor tényleg szükséget szenved a másik, és muszáj kézzelfogható tárggyal kifejezni a segítséget. Szétnézett otthon, hogy vajon mi az, amit nélkülözni tudna. A sok pakolásnak és rendezésnek meg is lett az eredménye. Az évek óta a szekrényben porosodó színes ceruzáit egy nehéz sorban élő kisgyereknek ajánlotta fel. A feleslegessé vált porszívóval egy idős asszonyt lepett meg. Hamar gazdára találtak a már rég nem hordott ruhaneműk. A könyveit sem tudta már rendesen elpakolni, így abból is kiválogatta a diákkori regényeit, amivel egy sokgyerekes családot lepett meg.

Elérkezett az ünnep, amit ki családi körben, ki magányosan töltött. Volt, aki izgalommal bontogatta az ajándékot, volt, aki izgatott örömmel figyelte, hogy a szerettei arca hogy ragyognak az örömtől. Volt, ahol a vendégek, családtagok egymás kezébe adták a kilincset, és volt, ahol ez a pár nap semmi különlegessel nem járt, egy volt az év többi napjai között.

Aztán ahogy az lenni szokott, ez a karácsony is elmúlt. Az élet visszatért a szokásos kerékvágásba, a díszek visszakerültek a dobozok mélyére. Csak egy valaki tudta, hogy ez az ünnep más volt, mint a többi. A Lány volt, aki bár semmilyen kézzelfoghatóan nagy értékű ajándékot nem kapott, gazdagabbnak érezte magát mindenkinél. Talán a készület tette, talán az, hogy miközben készülődött, lelkileg is feltöltekezett. Imádkozott a családokért, talán az istentiszteleten is jobban odafigyelt, megbecsülve drága szolgálatát. Maga is elcsodálkozott, amikor meglátta a gyerekek csillogó szemét, a szülők kisimult mosolyát, meglepődve, hogy talán ő jobban örül, mint a megajándékozottak. Most már maga is bevallotta, hogy az, ami őt heteken át mozgatta, erősítette, csendesítette, küldte, az nem más, mint kegyelem. És abban is biztos volt, hogy jut belőle elegendő az év többi napjára.