Cipők múltban és jövőben

 Cipők. Alapvető ruhadarab. Nem tudjuk elképzelni  az életünket nélküle. Papucs, körömcipő, mamusz, bakancs, csizma és még millió egy lábbelit ismerünk és viselünk nap, mint nap. Fontos, hogy jól válasszuk meg. Nemcsak esztétikai, hanem kényelmi szempontból is fontos, mert az egész napi hangulatunkat el tudja rontani egy rosszul megválasztott lábbeli. Számtalan mondás is kötődik hozzá: egy cipőben járunk, szorít a cipő, ne mondj róla véleményt, amíg nem jártál a cipőjében. Nemrég kezdtem el és még mindig nem fejeztem be a cipőimnek a pakolását. Nehezen válok meg a selejtezni valóktól, azoktól, amelyekről utólag derült ki, hogy nem a legjobb választás volt. Túl vékony a talpa. A másik agyonhasznált, szétnyűtt. Nem éri meg javíttatni vagy esetleg nem is vállalják. Kerülgetem. Nincs más hátra, mint kidobni.

Gyerekkoromban a lelkemre kötötték, hogy tegyem szépen rendbe a cipőimet és rendszeresen takarítsam meg. Kenjem be cipőkrémmel, fújjam be impregnáló spray- vel. Később már magamtól is rájöttem, hogy mennyire fontos- ha már sok pénzt fizettem egy- egy cipőért- hogy rendszeresen ápoljam, tartsam karban.

Szeretek használt ruha boltokban vásárolni, rengeteg jó minőségű darabot tudtam ott kifogni, cipőt mégsem vennék. Az valami olyan ruhadarab, amit más után nem vennék fel.

A következő írásaimat a cipők inspirálták. És én magam, régebben és most. 

Belevágtam

                Igen, most, hogy már külön facebook-oldalt is létrehoztam a portékáimnak, nem is tudnám titkolni. Ez az, amin töröm a fejem, már hónapok óta. Rengeteg kétség van még bennem, de a lendület, a lelkesedés még nagyobb. Igen, nem titkolt célom ezzel az, hogy pénzt keressek.  Mert ugyan ki az, aki nem szeretne azzal pénzt keresni, amit szeret is? De bennem sokkal több van annál, mint, hogy csupán egy bevételi forrásként tekintsek a kézművességre. Sőt, idegenkedek is egy kicsit tőle. Az az egy dolog ad erőt (most még), hogy én is fizetek több szolgáltatásért, fizetek kézműves termékekért is. Mégpedig azért, mert számomra fontosak. Fontos az alkotó vagy az a személy, aki a szolgáltatást nyújtja. Igen, nagyon sok dolog lehet értékes, ami nem kézzelfogható. Áldoz rám az idejéből, rám figyel, segít...

                Szeretnék adni. Szeretném azt továbbadni, amit én is megtapasztaltam a kézműveskedés során, mert ez több, mint tevékenység. Benne van a szívem, a lelkem, a gondolataim. Szeretném elmondani, hogy ez egyfajta terápia, gyógyszer volt számomra. Minden alkotó tevékenység nem csak egy tárgyról vagy bármiféle végeredményről szól. Az szól egy egész folyamatról, a tervezgetésről, egyátalán arról, hogy van valamim, amit szeretnék megmutatni. Ha úgy tetszik, megvan a saját üzenetem. Szerintem az élet nem csupán arról szól, hogy két évszám között egy kötőjel, és nem is arról, hogy felkelek, dolgozom, lefekszem, és persze közben annyi pénzt keresek, hogy ne legyenek komoly anyagi gondjaim. Az élethez hozzátartoznak az élmények, a rácsodálkozás valami szépre. Kell, hogy megálljunk. Vagy legalább lassítsuk a lépteinket, bármennyire azt diktálná az eszünk, hogy siessünk. Kell, hogy ne racionálisan döntsünk. Hogy valamire az legyen a válasz, hogy azért, mert szép, mert jó, mert tetszik. Kell, hogy beszéljünk egymással, közben hassunk a másikra, miközben a másik is hat ránk. Kell, hogy elcsodálkozzunk, hogy meghatódjunk. Hogy együtt nevessünk. Szeretném megmutatni, hogy az élet szép. Nem attól, hogy egymondatos mantrákat ismételgetünk, nem is attól, hogy elhatározzuk, hogy mától pozitív gondolkodásúak leszünk. Hanem attól, hogy vállaljuk magunkat, az életünket úgy, ahogy van. Szeretném megmutatni, hogy a nehézség nem biztos, hogy végállomás, és a boldogság nem azt jelenti, hogy mindenem megvan, hanem azt, hogy boldog vagyok annak ellenre. Hogy szeretnék színt vinni a világba. Nem az én uam az egyedüli megoldás, de egy út lehet ahhoz, hogy megtaláltam a boldogságot.

                Igen, ez kockázattal jár. Mert mi lesz, ha senki nem lesz rám kíváncsi? Mi lesz, ha nem kell, amit adnék? Hát, szerintem semmi. Csak annyi, hogy azzal a tudattal fogom álomra hajtani a fejem, hogy legalább megpróbáltam. És álmodok tovább, mert az álmomat soha nem adom fel.

Hangosan gondolkodom

Jó lenne magam megmutatni... Azt, amit érzek, ahogy gondolkodom. Amivé váltam, aki vagyok, ahonnan indultam, és az utat, amit bejártam ahhoz, hogy ide eljussak. Jó lenne, ha mások is látnák, és talán lenne, akiknek tudnék adni, segíteni. Jó lenne, ha azokhoz eljuthatnék, akik szintén mélyről indultak, akik küzdenek, vívódnak. Akik sokszor magányos harcosok, sokszor vannak egyedül, sokszor találkoznak meg nem értettséggel, kiközösítéssel, kitaszítottsággal.

Úgy érzem, sőt vágyom rá, hogy felszínre hozzam, széles körben megismertessem magam. A gondolataimat és mindazt, ami a gondolataimból, álmaimból, terveimből születik. Persze, nyugodtabban indulnék el az úton, ha lenne a facebook-on legalább ezer követőm, akinek a nagy része komolyan venné, amit csinálok és mellém állna. Akkor is nyugodtabb lennék, ha lenne elég tőkém kísérletezgetni, próbálkozni, az utamat megtalálni. Akkor sem esnék kétségbe, ha melléfognék vagy tévúton járnék. Az is furcsa, hogy abból kell megélnem, amit ezidáig szerelemnek tekintettem. Furcsa, hogy pénzt kérek bármiért, amit eddig legfeljebb ajándékba adtam. Az is nehéz, hogy amikhez az álmom kapcsolódik, egyik sem a tanult szakmám, sőt ezirányú gyakorlatom, tapasztalatom sincs. Vannak ez irányú kétségeim...De elég erős a vágy és a késztetés bennem, hogy tudom, hogy bele kell vágjak akkor is, ha nem tudom, mennyire lesz kelendő, ha egyedül is vagyok, és ha senki nem akar érte pénzt adni. Mert bízom abban, hogy lesz, akiknek tetszeni fog, idővel társakra, támogatókra fogok találni és lesz, aki pénzt is ad érte. Mint ahogy én is szeretek másokat megismerni, akikkel együtt is dolgoznék, együttműködnék, és persze én is adok pénzt azért, amit fontosnak találok. A gyakorlatot, tapasztalatot meg igazán élesben az út közben lehet megszerezni.

Ebben a legnehezebb persze az, hogy családfenntartóként szükségem van a rendszeres, megbízható jövedelemre. De ugyanez volt a helyzet akkor is, amikor körülbelül tíz évvel ezelőtt bátran hoztam meg olyan döntéseket, aminek nem tudtam, mi lesz a kimenetele. Be kell lássam, már régen voltam igazán bátor, régen hoztam meg olyan döntést, ami igazán bátorságra vall. Nem szeretnék vakmerő lenni, de szeretnék boldog lenni, a saját utamat járni. Igen, valamilyen ajtót be fogok csukni magam mögött, amit nem fogok utána kinyitni. De ha nem vagyok a helyemen, az csak kínlódás. Meg kell találni a helyem, az utam. Fáradsággal, nehézségek árán, sokszor magam legyőzve. Elesve és utána felállva. Másoknak segítve, utat mutatva. Nem csak azért, mert így tudom magam megvalósítani, hanem azért, mert így vagyok önazonos. A saját árnyékomból kilépve, utat engedve annak, ami már régóta nyugtalanít.