Hangosan gondolkodom

Jó lenne magam megmutatni... Azt, amit érzek, ahogy gondolkodom. Amivé váltam, aki vagyok, ahonnan indultam, és az utat, amit bejártam ahhoz, hogy ide eljussak. Jó lenne, ha mások is látnák, és talán lenne, akiknek tudnék adni, segíteni. Jó lenne, ha azokhoz eljuthatnék, akik szintén mélyről indultak, akik küzdenek, vívódnak. Akik sokszor magányos harcosok, sokszor vannak egyedül, sokszor találkoznak meg nem értettséggel, kiközösítéssel, kitaszítottsággal.

Úgy érzem, sőt vágyom rá, hogy felszínre hozzam, széles körben megismertessem magam. A gondolataimat és mindazt, ami a gondolataimból, álmaimból, terveimből születik. Persze, nyugodtabban indulnék el az úton, ha lenne a facebook-on legalább ezer követőm, akinek a nagy része komolyan venné, amit csinálok és mellém állna. Akkor is nyugodtabb lennék, ha lenne elég tőkém kísérletezgetni, próbálkozni, az utamat megtalálni. Akkor sem esnék kétségbe, ha melléfognék vagy tévúton járnék. Az is furcsa, hogy abból kell megélnem, amit ezidáig szerelemnek tekintettem. Furcsa, hogy pénzt kérek bármiért, amit eddig legfeljebb ajándékba adtam. Az is nehéz, hogy amikhez az álmom kapcsolódik, egyik sem a tanult szakmám, sőt ezirányú gyakorlatom, tapasztalatom sincs. Vannak ez irányú kétségeim...De elég erős a vágy és a késztetés bennem, hogy tudom, hogy bele kell vágjak akkor is, ha nem tudom, mennyire lesz kelendő, ha egyedül is vagyok, és ha senki nem akar érte pénzt adni. Mert bízom abban, hogy lesz, akiknek tetszeni fog, idővel társakra, támogatókra fogok találni és lesz, aki pénzt is ad érte. Mint ahogy én is szeretek másokat megismerni, akikkel együtt is dolgoznék, együttműködnék, és persze én is adok pénzt azért, amit fontosnak találok. A gyakorlatot, tapasztalatot meg igazán élesben az út közben lehet megszerezni.

Ebben a legnehezebb persze az, hogy családfenntartóként szükségem van a rendszeres, megbízható jövedelemre. De ugyanez volt a helyzet akkor is, amikor körülbelül tíz évvel ezelőtt bátran hoztam meg olyan döntéseket, aminek nem tudtam, mi lesz a kimenetele. Be kell lássam, már régen voltam igazán bátor, régen hoztam meg olyan döntést, ami igazán bátorságra vall. Nem szeretnék vakmerő lenni, de szeretnék boldog lenni, a saját utamat járni. Igen, valamilyen ajtót be fogok csukni magam mögött, amit nem fogok utána kinyitni. De ha nem vagyok a helyemen, az csak kínlódás. Meg kell találni a helyem, az utam. Fáradsággal, nehézségek árán, sokszor magam legyőzve. Elesve és utána felállva. Másoknak segítve, utat mutatva. Nem csak azért, mert így tudom magam megvalósítani, hanem azért, mert így vagyok önazonos. A saját árnyékomból kilépve, utat engedve annak, ami már régóta nyugtalanít.

Hit-humor-hűség

Ha 10-15 évvel ezelőtt találkozol velem, azt valószínűleg azt gondoltad rólam, hogy egy elég konzervatív hívő vagyok. Rendszeresen jártam a gyülekezetbe, hetente többször is, igyekeztem egyre több feladatot és szolgálatot vállalni. Szívemen viseltem az egész közösség ügyét, szerettem beszélgetni a testvérekkel, volt, akit rendszeresen látogattam is. Meg voltam róla győződve, hogy nekem csak hívő barátaim lehetnek és majd azon a szép napon életem párját is a gyülekezetben találom meg.

Komolyan vettem a tanítást, igyekeztem a szerintem Isten által elém állított zsinórmérték szerint élni. Számomra a nyaralást a nyári hitmélyítő táborok jelentették. Szabadságom-szabadidőm nagy részét is a hitmélyítő alkalmakon, gyülekezeti szemináriumokon, hétvégéken töltöttem. Igyekeztem sokat foglalkozni az igével, bíztam abban, hogy Isten elrendezi az én romos életemet is. Minden nap éreztem Isten közelségét, erejét. Rengeteg energiát szabadított fel bennem.

Később lassan-lassan kezdtem magányosnak érezni magam. A helyi közösségben nem találtam rokonlélekre. a korábban nagy becsben tartott alkalmak is kiüresedtek. A korosztályom nem képviseltette már magát, szolgálatra nem kértek fel, így a további részvételt szükségtelennek tartottam. Úgy éreztem, hogy szabályok, elvárások vannak, de nincs meg az a nyugodt, bizalmi légkör, ahol töltekezhetek. Úgy éreztem, hogy engem tesznek felelőssé a különösen nehéz családi helyzetem miatt is. Egyre kevesebb lett az öröm, több a fájdalom.

Aztán részben saját döntésem miatt, részben talán a (számomra nem létező) véletlenek összejátszásának köszönhetően alapvetően megváltozott az életem. Sok-sok csalódás, kiábrándulás után, elköltöztem a városomból, ami azt is jelentette, hogy otthagytam az addig bölcsőmnek tartott gyülekezetemet. Talán tudtam, hogy mit akarok, talán csak azt, amire vágyok. Talán tudtam, hogy mit szeretnék, talán csak azt tudtam, hogy mit nem szeretnék.

Továbbra is fontosnak tartottam, hogy találjak gyülekezetet. Ugyan rendszeresen jártam közösségbe, de igazi lelki otthont nem találtam. És itt jön be az, hogy Isten a maga sajátságos humorérzékével elkezdte felnyitni a szemem. Ugyan közösséget nem találtam, de kaptam világi barátokat. Jelenleg is a három, hozzám legközelebb álló ember nem hívő. Kezdett felnyílni a szemem rengeteg értékre, amiktől távol tartottam magam, csak azért mert nem hívő. Kezdtem nyitottabb lenni, és az egyértelmű elutasítás helyett kíváncsi lettem. Kicsit más szemszögből, más mércével látom a dolgokat. szépen fogalmazva az Ige betűje helyett annak szelleme szerint szeretnék élni.

Továbbra is fontos a hit, Isten életem egyedüli mércéje. Gondviselőm, vigasztalóm. Csak már én nem úgy vagyok a magam mércéje, ahogy addig voltam. A korábban tapasztalt elutasítás, háttérbe szorítottság ugyan még mindig fáj, de kaptam helyette olyan élményeket, megtapasztalásokat, amikor érezhettem, hogy fontos vagyok és szükség van rám.

Végül, de nem utolsósorban, még egy lényeges kérdésben megváltozott az addig megingathatatlannak hitt nézőpontom... De ez már egy másik történet.