Hit-humor-hűség

Ha 10-15 évvel ezelőtt találkozol velem, azt valószínűleg azt gondoltad rólam, hogy egy elég konzervatív hívő vagyok. Rendszeresen jártam a gyülekezetbe, hetente többször is, igyekeztem egyre több feladatot és szolgálatot vállalni. Szívemen viseltem az egész közösség ügyét, szerettem beszélgetni a testvérekkel, volt, akit rendszeresen látogattam is. Meg voltam róla győződve, hogy nekem csak hívő barátaim lehetnek és majd azon a szép napon életem párját is a gyülekezetben találom meg.

Komolyan vettem a tanítást, igyekeztem a szerintem Isten által elém állított zsinórmérték szerint élni. Számomra a nyaralást a nyári hitmélyítő táborok jelentették. Szabadságom-szabadidőm nagy részét is a hitmélyítő alkalmakon, gyülekezeti szemináriumokon, hétvégéken töltöttem. Igyekeztem sokat foglalkozni az igével, bíztam abban, hogy Isten elrendezi az én romos életemet is. Minden nap éreztem Isten közelségét, erejét. Rengeteg energiát szabadított fel bennem.

Később lassan-lassan kezdtem magányosnak érezni magam. A helyi közösségben nem találtam rokonlélekre. a korábban nagy becsben tartott alkalmak is kiüresedtek. A korosztályom nem képviseltette már magát, szolgálatra nem kértek fel, így a további részvételt szükségtelennek tartottam. Úgy éreztem, hogy szabályok, elvárások vannak, de nincs meg az a nyugodt, bizalmi légkör, ahol töltekezhetek. Úgy éreztem, hogy engem tesznek felelőssé a különösen nehéz családi helyzetem miatt is. Egyre kevesebb lett az öröm, több a fájdalom.

Aztán részben saját döntésem miatt, részben talán a (számomra nem létező) véletlenek összejátszásának köszönhetően alapvetően megváltozott az életem. Sok-sok csalódás, kiábrándulás után, elköltöztem a városomból, ami azt is jelentette, hogy otthagytam az addig bölcsőmnek tartott gyülekezetemet. Talán tudtam, hogy mit akarok, talán csak azt, amire vágyok. Talán tudtam, hogy mit szeretnék, talán csak azt tudtam, hogy mit nem szeretnék.

Továbbra is fontosnak tartottam, hogy találjak gyülekezetet. Ugyan rendszeresen jártam közösségbe, de igazi lelki otthont nem találtam. És itt jön be az, hogy Isten a maga sajátságos humorérzékével elkezdte felnyitni a szemem. Ugyan közösséget nem találtam, de kaptam világi barátokat. Jelenleg is a három, hozzám legközelebb álló ember nem hívő. Kezdett felnyílni a szemem rengeteg értékre, amiktől távol tartottam magam, csak azért mert nem hívő. Kezdtem nyitottabb lenni, és az egyértelmű elutasítás helyett kíváncsi lettem. Kicsit más szemszögből, más mércével látom a dolgokat. szépen fogalmazva az Ige betűje helyett annak szelleme szerint szeretnék élni.

Továbbra is fontos a hit, Isten életem egyedüli mércéje. Gondviselőm, vigasztalóm. Csak már én nem úgy vagyok a magam mércéje, ahogy addig voltam. A korábban tapasztalt elutasítás, háttérbe szorítottság ugyan még mindig fáj, de kaptam helyette olyan élményeket, megtapasztalásokat, amikor érezhettem, hogy fontos vagyok és szükség van rám.

Végül, de nem utolsósorban, még egy lényeges kérdésben megváltozott az addig megingathatatlannak hitt nézőpontom... De ez már egy másik történet.

Találkozás

                Minden összejött neki az életben. Szép feleség, gyönyörű, egészséges gyerekek, jól menő vállalkozás, szép, nagy kertes ház. Semmi gondjuk nem volt. Élték az életüket, szinte semmiről nem kellett lemondaniuk. igaz, keményen dolgoztak. Sablonos történet, akár egy csöpögős lányregényben. Igaz, a szülői örökségről feledkezett meg. édesanyja és édesapja egyaránt keményen dolgoztak, de nagyon szerették egymást. Nem éltek ugyan jómódban, de minden szükségessel rendelkeztek. Talán még többel is… Jószívű, jólelkű, segítőkész emberek voltak, bár kevés barátjuk volt, de előttük mindig nyitva állt az ajtajuk. Sokszor mosolyogtak, mindenki kedves emberekként ismerte őket. Nekik sok barátjuk volt, bár inkább a kötelező társasági élet részeként tekintettek rájuk. Fontos volt számára, hogy a mindennapi hajsza ellenére a klub rendezvényeken könnyednek, elegánsnak tűnjenek.

                Talán a folytatás is sablonos. Mi volt előbb, senki nem tudja. A feleség találta meg a szerelmet egy fiatal ügyfél személyében, ennek következtében, megingott önbecsüléssel, sértett önérzettel nem tudott úgy a munkájára koncentrálni, ahogy kellett volna. A magánéleti problémái szinte kiültek az arcára, nem volt már az a laza, jó kedélyű üzletember, akit megszoktak az üzletfelek, így sorra elpártoltak tőle. Az is lehet, hogy a válság miatt nem ment olyan jól a vállalkozása, spórolni, takarékoskodni kellett, minden kiadást meggondolni. A felesége máshoz szokott, az új szerep nem tetszett neki… A lényeg, hogy hosszú és sötét volt az az éjszaka, amikor rájött, hogy már semmi nem olyan, mint előtte volt. A szüleiről egyelőre szégyellt segítséget kérni, maga szeretett volna a csávából kimászni. Bár felkészülhetett volna rá… A barátaihoz esély sem volt fordulni. Már amennyire barátok voltak. Mindnyájan tudták, hogy ezek a találkozások mennyire felszínesek, csak az üzletről szólnak. Ha a szüleire gondolt, rossz érzése támadt. Ők biztos nem érezték volna jól magukat ezeken az összejöveteleken. Ha többet gondolt volna a szüleire, biztos eszébe jutott volna más is. Fiatalkorának szereplői, akik ebben az új életben nagyon idegenül mutattak volna. A Lány, Dávid-csillaggal a nyakában, a gombszemű Fiú, a kopott ruhás Férfi és még annyi más személy, akik valaha fontosak voltak neki.

                Eltelt egy kis idő, mire a szülei szeme elé mert állni. Tudta, hogy új életet kell kezdenie és azt is, hogy a régit nem akarja folytatni. A szülei kedvesen fogadták, nem bántották, nem vetettek a szemére semmit. Végre volt idejük beszélgetni. Alaposan végig kellett járniuk a lehetőségeket, mert most már körültekintőnek kellett lenniük. Végre mesélhetett… Persze, azzal kezdte, hogy maga sem gondolta, hogy így lesz. Néha elakadt a hangja és könnyes lett a szeme. Irigyelte a szüleit, akik annyi rosszat vészeltek át együtt, egymásért. Elvitték egy nagy terembe. Most már nem ellenkezett. Nem is csodálkozott, úgy érezte, hogy már várták. Ott volt a Lány, Dávid-csillaggal a nyakában. Most már nem félt és nem szégyellte a korábban titkolni, letagadni vágyott örökségét. Ott volt a barna bőrű, gombszemű Fiú, aki tudta, hogy sokat kell dolgoznia, többet, mint másnak. De már nem remegett a félelemtől, magabiztos tartással, felemelt fejjel nézett a jövőbe, tudta, hogy nem árthatnak neki és győzni fog. A kopott ruhás férfit hiába kereste…Ő már messze járt… De mindeninek hiányozni fog, akihez volt egy kedves szava. De ott volt a Fiatal Nő is, karján a kisgyerekével. Már nem szégyellte. Tudta, hogy a gyerekéért mindent ki fog bírni. Ott volt a Férfi is, akit mindenki tisztelt. Annyiszor állt már fel, és tudta, hogy most is fel fog. Igaz, hogy kint sokat megvetették, de itt valahogy minden máshogy volt. Itt kapott elég erőt, hogy legyen ereje kint küzdeni. Eddig mindig volt.

                Végül, Valaki belépett a terembe. Áldásra emelte a karját, de mintha mindenkit magához ölelt volna és így szólt: „Kegyelem Néktek és békesség!”