Tovább gondolkozom

                Feltehetjük azt a kérdést, hogy vajon ki a művész. Annak idején az egyetemen mondta egy tanárunk, hogy kutatót is lehet képezni, úgy, mint művészt is, de azzá inkább válik valaki. Nem igazán határoznám meg magam művészként. Nem érzem azt, hogy különösen tehetséges vagy kimagasló lennék bármely művészeti ágban. Inkább úgy érzem, hogy azt a keveset, amit kaptam, - bár sok területen, - szeretném megmutatni, így egyben. Ahogy van, ahogy vagyok. A magam tökéletlenségével, korlátaival, félelmeivel, de szeretném, ha valahogy napfényre kerülne. Igaz, nem trendi, és nem túl sokakat érdekel, nem túlságosan vonzó, de úgy érzem, hogy van létjogosultsága. Részben azért, mert olyan élettörténettel, amivel én rendelkezem, a kamionsoron szoktak a lányok kikötni. Részben, mert az élet több annál, mint, hogy lavírozunk, egyensúlyt teremtve a bevétel-kiadás oldalon.

                Persze, van bennem félelem. Félek a visszautasítástól, a gúnyolódástól,attól, hogy nevetség tárgyává leszek. Nem szeretnék hasonlóvá válni azokhoz a tehetségkutató-szereplőkhöz, akik meg vannak győződve a saját kiválóságukról, de a produkciójuk láttán egy ország röhög rajtuk.

                Elgondolkodom azon is, hogy vajon kell ez nekem? Nem élhetném tovább az eddigi életemet, két lábbal a földön maradva? Muszáj nekem kockáztatni? Nincs elég bajom? Miért nem elégedek meg azzal, ami van? Talán élhetném az életem az eddig megszokott módon. De van bennem vágy arra, hogy adjak, hogy nyomot hagyjak az emberekben. Egy kicsit a világot szebbé, jobbá, mosolygósabbá tenni. Másrészt, szeretném, ha az emberek felismernék, hogy a művészet azért van, hogy szolgáljon. Nem a kivételezettek kiváltsága, hanem ajándék és segítség mindannyiunk számára. Segít kimondani, eltáncolni, elénekelni, leírni, megformázni... Egy kicsit kapcsolatot teremteni a transzcendenssel. Kicsit távolról, felülről, messziről tekinteni magunkra, az életünkre, mert a megoldás ott van mindannyiunkban.

                Úgy érzem, most már nem tudok megállni. Mi ad erőt? Az, hogy tudom, hogy Valakinek mindenre gondja van. Gondja van rám. Pont most, karácsony környékén ez pláne aktuális. Gondja van arra, hogy mennyire irtózok és félek a karácsonytól. Mennyire elszorul a szívem és sokszor könnybe lábad a szemem, ha arra gondolok, hogy mi lesz, hogyan lesz, hogy fogom túlélni, hogy fog lezajlani. Mindeközben, hogy fogok arra figyelni, Aki a lényeg, Aki az ünnepelt, Aki az ajándék. Neki gondja van minden álmomra. Így talán eljutok oda, hogy ne féljek. Hogy, ha a csillagokra nézek, eszembe jusson az álmom.

Találkozás

                Minden összejött neki az életben. Szép feleség, gyönyörű, egészséges gyerekek, jól menő vállalkozás, szép, nagy kertes ház. Semmi gondjuk nem volt. Élték az életüket, szinte semmiről nem kellett lemondaniuk. igaz, keményen dolgoztak. Sablonos történet, akár egy csöpögős lányregényben. Igaz, a szülői örökségről feledkezett meg. édesanyja és édesapja egyaránt keményen dolgoztak, de nagyon szerették egymást. Nem éltek ugyan jómódban, de minden szükségessel rendelkeztek. Talán még többel is… Jószívű, jólelkű, segítőkész emberek voltak, bár kevés barátjuk volt, de előttük mindig nyitva állt az ajtajuk. Sokszor mosolyogtak, mindenki kedves emberekként ismerte őket. Nekik sok barátjuk volt, bár inkább a kötelező társasági élet részeként tekintettek rájuk. Fontos volt számára, hogy a mindennapi hajsza ellenére a klub rendezvényeken könnyednek, elegánsnak tűnjenek.

                Talán a folytatás is sablonos. Mi volt előbb, senki nem tudja. A feleség találta meg a szerelmet egy fiatal ügyfél személyében, ennek következtében, megingott önbecsüléssel, sértett önérzettel nem tudott úgy a munkájára koncentrálni, ahogy kellett volna. A magánéleti problémái szinte kiültek az arcára, nem volt már az a laza, jó kedélyű üzletember, akit megszoktak az üzletfelek, így sorra elpártoltak tőle. Az is lehet, hogy a válság miatt nem ment olyan jól a vállalkozása, spórolni, takarékoskodni kellett, minden kiadást meggondolni. A felesége máshoz szokott, az új szerep nem tetszett neki… A lényeg, hogy hosszú és sötét volt az az éjszaka, amikor rájött, hogy már semmi nem olyan, mint előtte volt. A szüleiről egyelőre szégyellt segítséget kérni, maga szeretett volna a csávából kimászni. Bár felkészülhetett volna rá… A barátaihoz esély sem volt fordulni. Már amennyire barátok voltak. Mindnyájan tudták, hogy ezek a találkozások mennyire felszínesek, csak az üzletről szólnak. Ha a szüleire gondolt, rossz érzése támadt. Ők biztos nem érezték volna jól magukat ezeken az összejöveteleken. Ha többet gondolt volna a szüleire, biztos eszébe jutott volna más is. Fiatalkorának szereplői, akik ebben az új életben nagyon idegenül mutattak volna. A Lány, Dávid-csillaggal a nyakában, a gombszemű Fiú, a kopott ruhás Férfi és még annyi más személy, akik valaha fontosak voltak neki.

                Eltelt egy kis idő, mire a szülei szeme elé mert állni. Tudta, hogy új életet kell kezdenie és azt is, hogy a régit nem akarja folytatni. A szülei kedvesen fogadták, nem bántották, nem vetettek a szemére semmit. Végre volt idejük beszélgetni. Alaposan végig kellett járniuk a lehetőségeket, mert most már körültekintőnek kellett lenniük. Végre mesélhetett… Persze, azzal kezdte, hogy maga sem gondolta, hogy így lesz. Néha elakadt a hangja és könnyes lett a szeme. Irigyelte a szüleit, akik annyi rosszat vészeltek át együtt, egymásért. Elvitték egy nagy terembe. Most már nem ellenkezett. Nem is csodálkozott, úgy érezte, hogy már várták. Ott volt a Lány, Dávid-csillaggal a nyakában. Most már nem félt és nem szégyellte a korábban titkolni, letagadni vágyott örökségét. Ott volt a barna bőrű, gombszemű Fiú, aki tudta, hogy sokat kell dolgoznia, többet, mint másnak. De már nem remegett a félelemtől, magabiztos tartással, felemelt fejjel nézett a jövőbe, tudta, hogy nem árthatnak neki és győzni fog. A kopott ruhás férfit hiába kereste…Ő már messze járt… De mindeninek hiányozni fog, akihez volt egy kedves szava. De ott volt a Fiatal Nő is, karján a kisgyerekével. Már nem szégyellte. Tudta, hogy a gyerekéért mindent ki fog bírni. Ott volt a Férfi is, akit mindenki tisztelt. Annyiszor állt már fel, és tudta, hogy most is fel fog. Igaz, hogy kint sokat megvetették, de itt valahogy minden máshogy volt. Itt kapott elég erőt, hogy legyen ereje kint küzdeni. Eddig mindig volt.

                Végül, Valaki belépett a terembe. Áldásra emelte a karját, de mintha mindenkit magához ölelt volna és így szólt: „Kegyelem Néktek és békesség!”

Csillagporszem

A kis csillag és a kis tündér továbbra is nagyon jó barátok voltak. Sokat beszélgettek, sok mindent megosztottak egymással. Egyre több dolgot tudtak meg egymásról, és nagyon örültek. hol annak, hogy a sorsuk és addig megtett útjuk mennyire hasonlít, hol egymás sikerének, hol csak a szép napsütésnek. Sajnos, ahogy az lenni szokott az embereknél is, azt tudjuk a legkönnyebben megbántani, akit a legjobban szeretünk. Persze, nem szándékosan, mert akit nagyon szeretünk, annak a világért sem szeretnénk rosszat. Csak, akiben a legjobban megbízunk, aki a legközelebb áll hozzánk, könnyebben ejtünk sebet, és sokkal fájdalmasabbat is. Akit felületesen ismerünk, természetes, hogy nem áll hozzánk közel, nem osztunk meg bizalmas gondolatokat, de nem is érdeklődünk annyira iránta.

Egyszer a kis tündér megbántotta a kis csillagot. Nem akarta, és az eset nagyon bántotta. Sokat gondolkodott rajta, mi lehetett az oka. Arra gondolt, hogy ő csak egy kis tündér, nem elég jól tud csillag nyelven. Lehet, hogy valamit félreértett, lehet, hogy nem értette meg a kis csillag reakcióit. Arra gondolt, hogy lehet, hogy a kis csillagnak most nyugalomra és türelemre van szüksége. Próbált rá jobban odafigyelni, békén hagyta, ha úgy érezte, hogy nincs szüksége a társaságára, mert továbbra is fontos volt számára a kis csillag barátsága, és nem akarta még jobban tönkretenni. Nehéz volt neki, mert igazán a kis csillag volt, aki a legjobban ismerte, aki a legjobban megértette, akivel legjobban szeretett beszélgetni, akiben a legjobban megbízott. Nem is mert arra gondolni, hogy ez a barátság megszűnik. Hogy esetleg annyira megsebezte a kis csillagot, hogy már végképp nem keresi a társaságát. Így nehéz szívvel, és egy lépéssel távolabbról, de nem vesztette szem elől. Ha úgy látta, hogy rossz kedve van, vele sírt, kiugrott a bőréből örömében, ha csak egy pillanatra egymás szemébe nézhettek, és, ha csak egy szempillantásra is, de megláthatta a kis csillag mosolyát.

A kis tündér továbbra is reméli, hogy be fog gyógyulni az a bizonyos seb a kis csillag lelkében. Reméli, hogy a kis csillag is észreveszi, hogy mindazok a dolgok, amik miatt közel kerültek egymáshoz, akár az érzékenységük, akár a hasonló sorsuk, a hasonló mentalitásuk le fogja győzni a fájdalmat. Türelemmel próbál rá odafigyelni, és arra, hogy valóban mire van a kis csillagnak szüksége és nem arra, amit ő gondol.

Most még ennek a mesének nincs vége. Nem biztos, hogy lesz happy end, ahogy az életben sincs sokszor. De az biztos, hogy a kis tündér, ha felnéz a szép, csillagos égre, továbbra is a kis csillagot fogja keresni, akár csak annyi időre, hogy összenézzenek, vagy üdvözöljék egymást, és akkor már tudni fogja, hogy annyira azért még sincs egyedül.

Felhő-Csillag

                Ott tartottunk, hogy a kis tündér és a kis csillag örök életre szóló barátságot kötöttek. Ez ugyan némi kérdést vethet fel, mert megkérdezhetjük, hogy mi tart örökké. Illetve, mi az, ami a mi életünkben örökké tarthat. A másik kérdés az, hogy vannak-e tündérek. Valahol azt olvastam, hogy a barátok azok az angyalok, akiknek nincsenek szárnyaik. A tündérek is lehetnek barátok, vagy bárki más fontos ember az életünkben. Akit nem szeretnénk elveszíteni. Akit akaratunk ellenére is sajnos megbántunk, és ez nagyon fáj. Mert mi, emberek olyanok vagyunk, hogy megbántjuk, megsebezzük egymást. Még a legdrágábbat is, a legkedvesebbet, a legfontosabbat is. Sajnos, csak azt tudjuk mondani, hogy bocsánat, de legszívesebben mást mondanék. Amit mondanék, azt nem lehet szavakkal kifejezni. Valami olyasmit mondanék, hogy sajnálom, hogy megbántottalak. Akaratomon kívül. Mert magamra figyeltem és nem Rád. Te egy drága kincs vagy számomra és ezt most figyelmen kívül hagytam, mert nem vigyáztam arra a kincsre, úgy, ahogy szerettem volna.

                A kis csillag és a kis tündér sokat beszélgettek. Vigyáztak egymásra, figyeltek egymásra és alig várták, hogy újra találkozzanak. Lehet, hogy egy nap több órát is együtt lehettek, volt, amikor csak pár perc jutott nekik, de azt a keveset is igyekeztek megbecsülni. Sajnos, elérkezett az ősz és utána a tél. Az eget sűrű felhők kezdték el borítani. Nagyon szomorú lett a tündér és a csillag is. Hiába várták, hogy újra találkozzanak, csak a borult eget, a sűrű, fekete felhőket és némelykor a cseperésző esőt látták. Egyiküknek sem volt olyan lelki társa, akivel olyan jól elbeszélgettek volna. A kis csillag próbálta megtalálni a kis tündért, de csak a legközelebbi felhőig láthatott. Akárhogy igyekezett, nem látott tovább. A kis tündér hiába kémlelte az eget, ő sem látott mást, csak homályos foltokat. A szívük mélyén tudták, hogy ott van a másik, tudták, hogy egymást várják, hogy ők már elválaszthatatlanok. Nagyon nehéz ez két olyan magányos léleknek, akinek nincs más társa. Akik ennyire megbíznak a másikban, szinte vakon egymásra bízzák a legféltettebb titkaikat is. Akiknek a másik pótolhatatlan. Tudta a kis csillag, hogy ott van a kis tündér és viszont, de akkor is nehezen tudták elviselni, hogy nem találkozhatnak, nem beszélhetnek, vagy, nem hallgathatnak együtt. Szinte örökkévalóságnak tűnt számukra, hogy el kellett viselniük egymás hiányát. Egy pillanatra sem gondoltak arra, hogy más társat keressenek. Olyan lelki kapocs alakult ki közöttük, olyan egyértelmű szövetséget kötöttek, hogy fel sem merült, hogy ez a kötődés megszakadhat.

                Telt, múlt az idő, a télre ismét tavasz jött, a felhők annak rendje és módja szerint elrepültek távoli vidékek felé. A puha kék ég bársonya ismét láttatni engedte a kis csillagot, a Hold ezüst fénye csillámló fénnyel vette körül a kis tündért. Könnyes szemük szavak nélkül is elárulta, hogy mennyire örülnek a viszontlátásnak. Nézték, csak nézték egymást percekig vagy talán órákig is, miután meg tudtak szólalni. Az a szép, áhítatos csend elárulta, hogy talán semmi nem tart örökké, de egyvalami változatlan, hogy csillag nem élhet tündér nélkül és tündér nem élhet csillag nélkül.