Tovább gondolkozom

                Feltehetjük azt a kérdést, hogy vajon ki a művész. Annak idején az egyetemen mondta egy tanárunk, hogy kutatót is lehet képezni, úgy, mint művészt is, de azzá inkább válik valaki. Nem igazán határoznám meg magam művészként. Nem érzem azt, hogy különösen tehetséges vagy kimagasló lennék bármely művészeti ágban. Inkább úgy érzem, hogy azt a keveset, amit kaptam, - bár sok területen, - szeretném megmutatni, így egyben. Ahogy van, ahogy vagyok. A magam tökéletlenségével, korlátaival, félelmeivel, de szeretném, ha valahogy napfényre kerülne. Igaz, nem trendi, és nem túl sokakat érdekel, nem túlságosan vonzó, de úgy érzem, hogy van létjogosultsága. Részben azért, mert olyan élettörténettel, amivel én rendelkezem, a kamionsoron szoktak a lányok kikötni. Részben, mert az élet több annál, mint, hogy lavírozunk, egyensúlyt teremtve a bevétel-kiadás oldalon.

                Persze, van bennem félelem. Félek a visszautasítástól, a gúnyolódástól,attól, hogy nevetség tárgyává leszek. Nem szeretnék hasonlóvá válni azokhoz a tehetségkutató-szereplőkhöz, akik meg vannak győződve a saját kiválóságukról, de a produkciójuk láttán egy ország röhög rajtuk.

                Elgondolkodom azon is, hogy vajon kell ez nekem? Nem élhetném tovább az eddigi életemet, két lábbal a földön maradva? Muszáj nekem kockáztatni? Nincs elég bajom? Miért nem elégedek meg azzal, ami van? Talán élhetném az életem az eddig megszokott módon. De van bennem vágy arra, hogy adjak, hogy nyomot hagyjak az emberekben. Egy kicsit a világot szebbé, jobbá, mosolygósabbá tenni. Másrészt, szeretném, ha az emberek felismernék, hogy a művészet azért van, hogy szolgáljon. Nem a kivételezettek kiváltsága, hanem ajándék és segítség mindannyiunk számára. Segít kimondani, eltáncolni, elénekelni, leírni, megformázni... Egy kicsit kapcsolatot teremteni a transzcendenssel. Kicsit távolról, felülről, messziről tekinteni magunkra, az életünkre, mert a megoldás ott van mindannyiunkban.

                Úgy érzem, most már nem tudok megállni. Mi ad erőt? Az, hogy tudom, hogy Valakinek mindenre gondja van. Gondja van rám. Pont most, karácsony környékén ez pláne aktuális. Gondja van arra, hogy mennyire irtózok és félek a karácsonytól. Mennyire elszorul a szívem és sokszor könnybe lábad a szemem, ha arra gondolok, hogy mi lesz, hogyan lesz, hogy fogom túlélni, hogy fog lezajlani. Mindeközben, hogy fogok arra figyelni, Aki a lényeg, Aki az ünnepelt, Aki az ajándék. Neki gondja van minden álmomra. Így talán eljutok oda, hogy ne féljek. Hogy, ha a csillagokra nézek, eszembe jusson az álmom.

Útravaló

Már túl volt (majdnem) a nehezén. Igazán nem szerette meg az itt töltött öt év alatt sem az egyetemet, sem a várost. Nem kötődött hozzá túlságosan, mégis… Elbúcsúzott a Biblia-köri társaktól, akik a legtöbbet jelentették neki. Sokat tanultak egymástól és igazán itt tanult meg közösségben gondolkodni, a hitről a gondolatait megosztani, a másikra odafigyelni. Hallatlan segítség volt az imaközösség, hogy szinte önmagától születtek barátságok, felekezeti hovatartozástól függetlenül. Amikor az utolsó közösségi alkalom véget ért, nem jött álom a szemére. Nem a kedves búcsúzás, nem a mindenki által aláírt ajándékkönyv jelentette valaminek a lezárultát. Visszament a kollégiumi szobába, fogat mosott, lezuhanyozott, elolvasta a nap igét, imádkozott, mint az öt év alatt megannyiszor. Csak amikor álomra akarta hajtani a fejét, jött rá arra, hogy ilyen többet nem lesz. Igen, más emberként tér haza, mint ahogy idejött. Rengeteget formálódott, alakult. Az élete talán a tragikusan szomorú fordulatnak köszönhetően változott meg, tulajdonképpen egyik napról a másikra. Fáj az elválás, de tudja, hogy a java csak most jön. Helyt kell állnia, hátrányból indulva, romokból építkezve, senkire sem számítva, talán csak Egyvalakire.

Éppen ezért létfontosságú, hogy sikerüljön az államvizsga. Kimondhatatlanul sok tétel, áttekinthetetlenül széleskörű témakör. Felöleli öt év anyagát. Reményt vesztve áll neki a tanulásnak, az utolsó erőpróbának, ahol igazán eldől az élete sorsa. Talán az első igazi nagy próbatétele. A tanulás sem megy annyira, nehezen tud a tananyagra koncentrálni, pedig már sokadjára veszi elő. Nincs javítási lehetőség, vagy sikerül vagy nem. Muszáj, hogy sikerüljön. Tulajdonképpen nem is az államvizsga a nehéz, hanem az oda vezető út. Próbál minden nap erőt venni magán, legyőzni félelmét, nekigyürkőzik századjára is, de mintha inkább felejtene, mint tanulna. Bement a többiekkel a terembe… Hogy ott mi történt, és miért… De amikor a nevéhez értek, és meghallotta, hogy sikerült, akkor tudta, hogy ez a Kegyelem. annyira számíthatott a vizsgáztatók jóindulatára, mint amennyire nem. De tudta, biztos volt benne, hogy Isten tudta, mindennél jobban tudta. Tudta, már az elején, amikor kiválasztotta, amikor elhívta, nevén szólította. Amikor ott állt az eskütételnél, sok-sok ember és Isten színe előtt. Tudta, amikor el volt keseredve, és egy percre meg sem fordult a fejében, hogy feladja. Akkor is tudta, amikor talán érdemtelenül lett második a tanulmányi versenyen. És még megannyiszor üzent… Most a legvégén is. Tudta, hogy a java csak most jön… De tudta, hogy mindig mellette lesz… Kegyelemből.

Karrier-álmok?

Vagyunk úgy egy páran, akik úgy gondolják, hogy többre hivatottak, mint amennyit az életben eddig elértek. Szerintem elég sokan vagyunk így. Tudom, ez okozhat frusztrációt, kellemetlenséget, kiégést, meghasonlást önmagunkkal és még számos olyan érzésünk lehet, amik megkeserítik az életünket. Lehet, hogy így harmincon túl-közelebb a negyvenhez, sokan készítünk számadást, mi az, amivel elégedettek vagyunk és mi az, amivel nem. Sok szomorú, enervált középkorú emberrel találkozom. Igen, be kell vallanunk, hogy legtöbben nem futottuk ki magunkat, nem ível úgy fel a pályánk, mint amire a képességeink, tehetségünk feljogosítana. Nem kaptunk elég lehetőséget? Egy telített pályán próbálkoztunk, ahol jóval többen voltak, akik nálunk szorgalmasabbak, ügyesebbek, rátermettebbek voltak? Egyszerűen a korrupció áldozatai lettünk és csak a protekció hiányzott? Lehet.

Pár gondolatban szeretném összefoglalni, nekem mi segített az igazságtalanságok elviselésében, továbbmenni az úton örömmel, derűvel. Először is, be kellett magamnak vallani, hogy ez fáj. Hogy nehéz és kínoz. Dicsekvő ismerősökkel találkozva kisebbrendűségi érzéssel, önváddal küzdöttem. Sokszor arra gondoltam, hogy azért kapok annyit, mert annyit is érdemlek. Jó lenne visszavágni, de nem szeretnék, az méltatlan lenne hozzám. Fáj a lesajnálás, fájnak a bántó, tapintatlan szavak. A hiányos ismeretekből adódó feltételezések, ítélkezések. Mégis túl kell élni, menni kell tovább, akkor is, ha fáj. Ha már bevallottuk, hogy fáj, hogy rossz, meg kell próbálni leszámolni az illúziókkal. Hogy nem lesz jobb, hogy nem lesz, lehet, hogy soha vagy soha többé, vagy örökre… Vannak dolgok, amik most már biztos, hogy kimaradnak az életemből. Lehet magam becsapni, légvárakat építeni, álmokba-vágyakba menekülni, a józan tervezést összetéveszteni az álmodozással. Lehet, de nem érdemes, nem éri meg. Lehet, hogy egy ideig jobb lesz, egy kicsit kevésbé fog fájni, de utána fájóbb lesz a kijózanodás. Utána sokkal jobban fog fájni.

Ha ezeken túl vagyunk, elkezdhetünk építkezni. Számba vehetjük, hogy mi az, amink van. Mi az, ami a mienk, ami talán minket megkülönböztet a többiektől. Ami a sajátunk, ami egyedi, különleges, érték. Amiért megdolgoztunk, amiért megküzdöttünk, lehet, hogy vérrel-verejtékkel. Lehet, hogy ajándékba kaptuk, akkor örüljünk neki. Olyan jó felfedezni, ilyen rejtett adottságokat, amik a nehézségek, küzdelmek árán bontakoznak ki. Amire rá sem jöttünk volna, ha simán alakult volna az életünk, különösebb küzdelmek, nehézségek nélkül. Hasonlóan az igazgyöngyhöz, ami a kagyló sebéből, fádalmából születik. Felépíthetjük az életünket, olyan építőanyagból, ami maradandó lesz, ami már sok próbát kiállt, megedződött, megerősödött.

Utána, mindezek csattanójaként, összefoglalásaként hálát adhatunk a nehézségekért. Akár a nehéz élethelyzetekért, akár a nehezen elhordozható emberi kapcsolatokért. Persze, ez nem mentesíti a felelősség alól azt, aki minket bántott, fájdalmat okozott. De tekinthetjük egy eszköznek, próbának, ami által megismertük magunkat. Rájöttünk, hogy milyen rejtett erőtartalékaink vannak. Hogy mennyi mindenre képesek vagyunk. Hogy mennyire tudunk fejlődni, magunkhoz képest. Végül, ha lehetőségünk van, segíthetünk másoknak, akik szintén gonddal, problémával küzdenek. A belső békességünk magáért beszél, az nem vehetik el tőlünk.