Karrier-álmok?

Vagyunk úgy egy páran, akik úgy gondolják, hogy többre hivatottak, mint amennyit az életben eddig elértek. Szerintem elég sokan vagyunk így. Tudom, ez okozhat frusztrációt, kellemetlenséget, kiégést, meghasonlást önmagunkkal és még számos olyan érzésünk lehet, amik megkeserítik az életünket. Lehet, hogy így harmincon túl-közelebb a negyvenhez, sokan készítünk számadást, mi az, amivel elégedettek vagyunk és mi az, amivel nem. Sok szomorú, enervált középkorú emberrel találkozom. Igen, be kell vallanunk, hogy legtöbben nem futottuk ki magunkat, nem ível úgy fel a pályánk, mint amire a képességeink, tehetségünk feljogosítana. Nem kaptunk elég lehetőséget? Egy telített pályán próbálkoztunk, ahol jóval többen voltak, akik nálunk szorgalmasabbak, ügyesebbek, rátermettebbek voltak? Egyszerűen a korrupció áldozatai lettünk és csak a protekció hiányzott? Lehet.

Pár gondolatban szeretném összefoglalni, nekem mi segített az igazságtalanságok elviselésében, továbbmenni az úton örömmel, derűvel. Először is, be kellett magamnak vallani, hogy ez fáj. Hogy nehéz és kínoz. Dicsekvő ismerősökkel találkozva kisebbrendűségi érzéssel, önváddal küzdöttem. Sokszor arra gondoltam, hogy azért kapok annyit, mert annyit is érdemlek. Jó lenne visszavágni, de nem szeretnék, az méltatlan lenne hozzám. Fáj a lesajnálás, fájnak a bántó, tapintatlan szavak. A hiányos ismeretekből adódó feltételezések, ítélkezések. Mégis túl kell élni, menni kell tovább, akkor is, ha fáj. Ha már bevallottuk, hogy fáj, hogy rossz, meg kell próbálni leszámolni az illúziókkal. Hogy nem lesz jobb, hogy nem lesz, lehet, hogy soha vagy soha többé, vagy örökre… Vannak dolgok, amik most már biztos, hogy kimaradnak az életemből. Lehet magam becsapni, légvárakat építeni, álmokba-vágyakba menekülni, a józan tervezést összetéveszteni az álmodozással. Lehet, de nem érdemes, nem éri meg. Lehet, hogy egy ideig jobb lesz, egy kicsit kevésbé fog fájni, de utána fájóbb lesz a kijózanodás. Utána sokkal jobban fog fájni.

Ha ezeken túl vagyunk, elkezdhetünk építkezni. Számba vehetjük, hogy mi az, amink van. Mi az, ami a mienk, ami talán minket megkülönböztet a többiektől. Ami a sajátunk, ami egyedi, különleges, érték. Amiért megdolgoztunk, amiért megküzdöttünk, lehet, hogy vérrel-verejtékkel. Lehet, hogy ajándékba kaptuk, akkor örüljünk neki. Olyan jó felfedezni, ilyen rejtett adottságokat, amik a nehézségek, küzdelmek árán bontakoznak ki. Amire rá sem jöttünk volna, ha simán alakult volna az életünk, különösebb küzdelmek, nehézségek nélkül. Hasonlóan az igazgyöngyhöz, ami a kagyló sebéből, fádalmából születik. Felépíthetjük az életünket, olyan építőanyagból, ami maradandó lesz, ami már sok próbát kiállt, megedződött, megerősödött.

Utána, mindezek csattanójaként, összefoglalásaként hálát adhatunk a nehézségekért. Akár a nehéz élethelyzetekért, akár a nehezen elhordozható emberi kapcsolatokért. Persze, ez nem mentesíti a felelősség alól azt, aki minket bántott, fájdalmat okozott. De tekinthetjük egy eszköznek, próbának, ami által megismertük magunkat. Rájöttünk, hogy milyen rejtett erőtartalékaink vannak. Hogy mennyi mindenre képesek vagyunk. Hogy mennyire tudunk fejlődni, magunkhoz képest. Végül, ha lehetőségünk van, segíthetünk másoknak, akik szintén gonddal, problémával küzdenek. A belső békességünk magáért beszél, az nem vehetik el tőlünk.