Szeretve szolgálni szüntelen

                Mostanában egy párszor eljátszottam a gondolattal, hogy mi lett volna, ha az életem másképp alakul. Ha kaptam volna egy szószéket, és sok-sok embernek prédikálhatnék, megmondanám a tuti frankót. Másképp alakult és ez nem baj. Az, hogy a világban élek, az emberek között-de egy kicsit másképp- szerintem sokkal izgalmasabb, mint egy védőburokban lenni. Úgy érzem, sokkal hitelesebb tudok így lenni, átérezni akár a megélhetési gondokat, akár a taposómalmot, amiben szinte mindannyian élünk. Részese vagyok én is a hajszoltságnak,a fáradtságnak, létbizonytalanságnak, de talán egy kicsit más dimenzióból szemlélem a dolgokat.

                Valahogy megpróbáltam a munkámat mindig szolgálatnak tekinteni. Nem csak pénzkereseti forrásnak, hanem egy olyan eszköznek, amivel én is hozzá tudok tenni valamit a világhoz. Ha szépen mondanám, úgy tekintettem, mint szolgálatot. Ez nagyon nehéz. Egyrészt, mert soha nem végeztem alkotó tevékenységet, és egy rutin munkában sokkal nehezebb megtalálni a szépséget, a kreativitást, sokkal nehezebb rajta hagyni az ujjlenyomatomat, mint egy olyan munkában, ahol van lehetőség egyedi elképzelések megvalósítására. Nehéz, de nem lehetetlen.

                A másik nehézség, ami feszeget, az, hogy, bár zárkózott, na jó, introvertált típus vagyok, nagyon szeretném az életem másokkal megosztani. Általában zavarban vagyok, mert akár, a családi körülményeimet tekintve-amit inkább szégyellek, mint büszke vagyok rá-akár az életkörülményeimet tekintve, azok kicsit sem szokványosak. Leggyakrabban más problémák, gondok kérdések foglalkoztatnak, mint az átlag embereket, más feladataim vannak. A legtöbb esetben az emberek nem kíváncsiak arra, ami nem átlagos, ami nem illik bele az elfogadott társadalmi konvenciókba. Én főleg arról tudnék mesélni, hogy milyen dolog szerető család nélkül felnőni, akkor is, ha élnek a szüleim, milyen fiatalon felnőni és megtapasztalni a létbizonytalanságot. Milyen érzés az, hogy tulajdonképpen én vagyok a szüleimnek a szülei. Milyen dolog azt megtapasztalni, hogy a bajban ismerszik meg az igazi barát.

                Mégsem a gondokról szeretnék beszélni, sőt, rettenetesen idegesít, amikor az ismerősök a gondokról-problémákról faggatnak, és meg vannak sértődve, ha ennek nem örülök. Arról, hogy mindezen helyzetekben megtapasztaltam, hogy az élet szép. Hogy rengeteg öröm van, akkor is, ha számomra az elérhetetlen, ami a legtöbb ember számára természetes. Például évekig vágytam a számítógépre, két éve dolgoztam már, amikor lett mobiltelefonom. Évekig (évtizedekig) nem voltam nyaralni. De mindez nem lényeg. Azoknak, akik megtanulnak mosolyogni az ilyen embert próbáló helyzetekben, akik kiegyensúlyozottakká válnak, magabiztossá a küzdelmekben. Olyan küzdelmekben, aminek van értelme, hasonlóan ahhoz, amikor az aranyat tisztítják. Akik megtapasztalják, hogy van erő minden napra elegendő és van tovább, és, ha elesnek, felállnak. Ha sokszor elesnek, sokszor felállnak. Akik a hétköznapok hősei. Ami kötelez.

                Talán az is lehet a szerencsém, hogy az internet korában már nem kell nekem szószék, hanem egy évszázadokkal korábban élt teológussal együtt mondhatom, hogy „Parókiám az egész világ”. Szeretnék ennek a feladatnak, ha úgy tetszik, küldetésnek megfeleli. Szeretnék átadni, továbbadni. Akkor is, ha csak keveseket érdekel, ha nem sokan kíváncsiak rá, ha ez nem trendi. Lehet, hogy a trendi dolgok nem tartanak meg akkor, amikor igazán szükség lenne rá, az igazi értékek kiállják az idő próbáját.