Katica-manó

A kis katicabogár vígan repkedett a mezőn. Nagyon örült a szép tavaszi napsütésnek. Gyönyörűen zöldellt az erdő, a fák bontogatták rügyeiket, szirmaikat. A nap kellemesen melegített, nem égetett és nem tűzött. Épp annyira melegített, hogy örülni tudjunk a szép tavaszi napnak. A kis katicabogár is örült a fák üde zöld, millió színben játszó lombjának. A virágok is bontogatták szirmaikat, pompázott a rózsa, a liliom, de még a mezei virágok is. Szemet és szívet-lelket gyönyörködtető volt a táj, ami a kirándulók ezreit csalogatta a szabadba. A hosszú, hideg-rideg tél után már mindenki örült az első tavaszi napsugaraknak. Ilyenkor az emberek is vidámabbak, egy kicsit elfelejtik gondjukat-bajukat és örülnek a természetnek, a nyíló virágoknak, a megújulásnak.

Sajnos, ahogy az ilyenkor lenni szokott, az idő megtréfált minket. Azaz, sokan tréfának fogtuk fel a nyári záport, a felhőket, és a mögéjük elbújó napot. Az erdő többi lakója számára valóban nem okozott gondot, de a kis katica védtelen volt, nem is igazán ismerte még ki magát az erdőben és nagyon megijedt. Szeretett volna menedéket keresni. Próbálkozott a rózsa szirma közé elbújni, de ott olyan sokan voltak már, hogy nem fért el. Ami nem is csoda, mert a többiek szemfülesebbek voltak. A régi erdőlakók már felkészültek az efféle veszélyekre, amit egy hirtelen jött tavaszi zápor rejteget. Nem is volt már számukra veszély, megtanulták már értelmezni az időjárás jeleit és hamar találtak menedéket, ahol meghúzhatták magukat.

Az első kudarc után a kis katica nem adta fel, ugyan a szárnya már nagyon megázott, de mégis tovább repült, egyenesen a liliom gyönyörű virágkelyhe felé. Sajnos nem ismerte a liliomot, aki a legdölyfösebb lakója volt a mezőnek. Büszkén tartotta magát, senkit nem engedett a közelébe. Nála bárki hiába keresett volna menedéket. Olyan gőgös volt, hogy megszólítani se merte senki. Ígyhát, a kis katica továbbrepkedett. A mezei virágoktól is hiába várt volna segítséget, ők magukat sem tudták megvédeni. Könnyű szirmaikat cibálta-tépte a szél, verte az eső. Szomorúan húzták össze magukat, várva várták, hogy elálljon a zápor. Pedig jóindulatúak és kedvesek voltak. A tűző nap elől biztos menedéket adtak volna, de az eső és szél ellen ők sem tehettek semmit. Talán a gombáknál szerencséje lett volna a kis katicának, de az elmúlt napokban olyan sokat nőttek és annyi kirándulójárta az erdőt, hogy mindet leszedték. Megörültek az ízletes, erdei gombának, boldogan szedték tele a kosarukat.

A kis katica már nagyon el volt keseredve. Ázott-fázott, csapzott csápokkal és szárnyakkal már repülni is alig tudott. Mígnem rátalált egy szinte észrevétlenül, a fűszálak között megbújó hóvirágra. Virágja pont elegendő védelmet nyújtott neki, kényelmesen elrejtőzhetett a kis, fehér szirmok között. Nem sokkal később elállt a zápor, mind a ketten megnyugodtak, hogy sikeresen és komolyabb sérülés nélkül vészelték át a vihart, és beszélgetni kezdek. A kis katicabogár elmesélte a viszontagságait, hogy már majdnem feladta, mert sehol nem talált menedéket, ahova elhúzódhatott volna. A hóvirág is elmesélte, hogy milyen gyakran szomorkodik, mert őt senki nem veszi észre. Csodálják a szép, terebélyes tölgyfát, a légiesen karcsú fűzfát, az égig magasodó jegenyét. Gyönyörködnek az illatos liliomban, a millió színben pompázó rózsában. Ő se nem különösen szép, se nem illatos, nem tűnik ki semmivel az erdőlakók között. Talán el is taposnák, ha nem a fák rejtekében, távol a turistaúttól lenne. Nem telt el sok idő, hamar összebarátkoztak, megkedvelték egymást. Rájöttek arra, hogy milyen jó azt meglátni, ami a legtöbb szemnek láthatatlan, hogy ők is értékesek, ha másnak nem is, de egymás számára.