Segélykiáltás

Nem lesz már olyan, mint eddig volt. Új időszámítás kezdődik. Keressük az élet értelmét, hogy mi fontos és mi kevésbé fontos. Szembesülünk törékenységünkkel, esendőségünkkel, tökéletlenségünkkel. Én egy kicsivel korábban kezdtem, mert egy hónappal ezelőtt veszítettem el az édesapámat. A kórházi kezelése és halála során átéltem a reménykedést, bátorságot, kétségbeesést, feladást, elengedést, szomorúságot, hálát, félelmet, magányt.

Talán minden válság sajátsága, bár sokakat érint, a döntéseket magunkban kell meghozni. Én is magamban elmélkedtem, tépelődtem, átértékeltem, vívódtam, gondolkodtam, számot vetettem. Akkor is, ha van olyan szerencsém, hogy kevés családtaggal és baráttal megoszthatom a gondolataim, ezek a mélyről jövő megtapasztalások, ráébredések nagyon magányos műfaj. Egyszer eljutunk oda, hogy nem vádolunk, nem hibáztathatunk senkit. Hálás vagyok Istennek, hogy mindettől megszabadított. Hogy békességgel tudtam édesapámat elengedni, nem keresve az okokat, egyszerűen elfogadva, hogy mindennek rendelt ideje van és neki itt a földön ennyi adatott. 

Azon szerencsések közé tartozom, akik most is dolgoznak. A munkahelyem nem állt le, szükség van mindenkire. De le kell mondanom sok dologról, a kikapcsolódásról, edzőterembe, kézműves körbe való járásról. Mindezt áthatja a félelem az ismeretlentől, a bizonytalanság. Nem tudjuk, mikor lesz vége, mi lesz a következménye. Még fájdalmasabb, hogy pont a kereszténységünk és emberségünk alapját, a közösséget nem gyakorolhatjuk. Számomra , aki a bajban sokszor megtapasztalta a közösség gyógyító erejét, még fájdalmasabb. 

De ennek a krízisnek is van üzenete. Még nincs késő Istenhez kiáltani. Még nincs késő kérni, könyörögni. Hogy tompítsa a fájdalmakat, gyógyítsa a sebeket, térítse észhez az esztelen, önző emberiséget. Mert fájni fog. Ha közvetlenül úgy érzed, hogy téged nem érint, a következményét nem kerülheted el. Ahogy máskor, most is átéreztem, hogy milyen felszabadító, hogy nem hazugságokban hiszek. Könyörülj rajtunk Istenem, mert nélküled elveszünk.

Profán miatyánk

Mi atyánk…Szóval, szia apu!

Tudod, engem kurvára nem érdekelnek a menekültek, se a cunami, se a háborúk. Semmi közöm hozzá. Engem az érdekel, hogy miért hagysz mindig a szarban. oké, hogy megígérted, hogy velem leszel, és nem fogok kikészülni totálisan, de nem fogom fel, hogyhogy nem veszed észre, hogy nem bírom tovább. Már elegem van, hogy miért nem jutok egyről a kettőre. Miért kell számolgatnom a hó végén, miért hagyod, hogy mindenki hülyére vegyen. Neked tanultam, hogy te megveregesd a vállam és büszke legyél rám, akkor most miért hagytál magamra?

                Köszi, hogy örökbe fogadtál, de miért nem adsz egy, legalább egy embert a közelembe, aki hasonlóan gondolkodik, mint én? Miért kell a te állítólagos gyermekeidtől, az én állítólagos testvéreimtől, a te állítólagos kiválasztott, elhívott embereidtől olyan sok tapintatlanságot, fájdalmat elviseljek? Köszi, hogy velem voltál akkor is, amikor hajszálon múlt minden, tényleg tök rendes vagy, hogy nem hagytál magamra szemtől szemben a végrehajtóval, de ezen a kurva földön miért nem tudtál végre-valahára rendet tenni? Hogy csak a felszínes marhaságoknak, plázacicáknak van értéke, azok után bomlik mindenki, a magamfajta küzdő lelkek meg esténként vizesre sírják a párnájukat és egyedül fekszenek le.

                Amúgy rendes tőled, hogy soha nem voltam munkanélküli és hajléktalan de ha te olyan nagy gyógyító vagy, akkor a szüleimet miért nem tudtad megszabadítani, meggyógyítani? Miért raboltad el tőlem a fiatalságom? És, ha ennyi mindent elvettél, miért nem adtál valamit cserébe? Miért nézted, amikor vágyakozom és sírok és várok és nem teljesül és tovább várok, sokszor a semmire.

                Amúgy köszi, hogy megtanítottál a kis dolgoknak is örülni, hogy adtál barátokat, akkor és ott, amikor és ahol nem számítottam rá. Köszi, hogy egy-egy mondattal átlendítettél a holtponton. Köszi, hogy van mit enni és hogy meleg van. De nem értem, miért csináltál belőlem ilyen földönkívülit, aki minden sorból kilóg.

                De különben tudom, hogyha felmásznék a Szabadság-hídra és leugranék, akkor is a te kezedbe esnék!

Lány a parkból

                Alig látott át a sűrű könnyfátylán. Gondolta, persze, hogy nincs jövője a kapcsolatuknak. Sejtette, már régóta, hogy búcsút kell mondaniuk egymásnak. Mégis, sokáig áltatta magát, hogy megmenthető, hogy újra tudják kezdeni. Persze, magának sem vallotta be, hogy ez csak hiú ábránd és csak a képzelt biztonság, a valakihez tartozás öröme miatt ragaszkodik a párjához. Persze, a büszkeségét is bántotta, hogy nem ő mondta ki az utolsó szót. Vége. Nincs tovább. Soha többé.Ennyi volt.

                Furcsa volt számára is, aki mindig kerülte a nyilvánosságot és titkolta az érzelmeit, hogy pont a folyó melletti parkban lévő padon engedett szabad folyást a könnyeinek. Szép, verővényes szombat délután volt, szinte minden pad foglalt volt. Csókolózó szerelmesek, unokákkal játszó nagymamák, trécselő tini lányok-egyik sem szokatlan látvány errefelé. Örültek a szép időnek, a lehetőségnek, hogy a szabadban lehetnek, és persze egymásnak. Senki ügyet sem vetett a magányosan sírdogáló lányra.

                Kivéve, persze egy valakit. Nem szólt semmit, csak egy papír zsebkendőt nyújtott a lány felé, az elázott másik helyett. Nem is kérdezett semmit, vannak olyan helyzetek, amikor szavak nélkül is tudjuk, mit gondol a másik. Inkább hallgatunk, mintsem fokozzuk a fájdalmát, akár tapintatlansággal, akár tolakodással vagy meg nem értéssel. Gondolta a Fiú, hogy mi lehet a baj, nem is faggatózott, nem kérdezett semmit, csak érdeklődve fürkészte a lány még mindig könnyes szemét. A Lány rögtön észrevette. Nem, nem az öltözékéből, mert az nagyon visszafogott volt, nem is a viselkedéséből, az sem árult el semmit. Talán a lényéből áradt valami finomság, lágyság, amiből következtethetett arra, hogy a Fiú más. Nem ijedt meg tőle, a frissen szerzett seb, a szakítás okozta fájdalom annyira lekötötte lelkileg-szellemileg, hogy bele sem gondolt, hogy épp egy vadidegennek kezdi éppen elmesélni a szerelmi bánatát. Nem akarta untatni a beszélgetőpartnerét. Úgyis tudta, miről van szó, a legtöbb ember élete során többször is átesik ilyesmin. A Fiú megértően, kedvesen szólt pár szót. A Lány csodálkozott (vagy annyira nem is) amikor a fiú feltette neki a kérdést:

- Nincs kedves eljönni velünk a hétvégén a felvonulásra? Ne ijedj meg, rengeteg heteró barátunk van, aki rendszeresen velünk tart. Fontosak számukra is a céljaink, tudod, a kirekesztés, hátrányos megkülönböztetés megszüntetése. Nem beszélve arról, hogy a felvonulás forgatagában ők is ugyanúgy énekelnek, táncolnak, nagyon jól érzik magukat.

                A lány gondolkodott egy sort. Tulajdonképpen a hétvégére nincs programja, jól jönne egy kis kikapcsolódás, ami egy icipicit feledtetné a bánatát. Furcsa és szokatlan volt számára ez a helyzet, bár igazán nem voltak előítéletei, de emberjogi aktivistának sem vallotta magát.

                Eljött a hétvégén az a bizonyos nap, találkozott a Fiúval a megbeszélt helyen, csatlakozott a társaságához. Annyira magával ragadta a felvonulás forgataga, hogy észre sem vette, hogy eltelt pár óra. Annyi ereje volt, hogy hazaérjen, a barátnőinek szánt rituális SMS-eket is inkább holnapra halasztotta. Azért elalvás előtt átfutott az agyán egy gondolat: Aki bántja a melegeket, ezentúl velem gyűlik meg a baja.

Szeretve szolgálni szüntelen

                Mostanában egy párszor eljátszottam a gondolattal, hogy mi lett volna, ha az életem másképp alakul. Ha kaptam volna egy szószéket, és sok-sok embernek prédikálhatnék, megmondanám a tuti frankót. Másképp alakult és ez nem baj. Az, hogy a világban élek, az emberek között-de egy kicsit másképp- szerintem sokkal izgalmasabb, mint egy védőburokban lenni. Úgy érzem, sokkal hitelesebb tudok így lenni, átérezni akár a megélhetési gondokat, akár a taposómalmot, amiben szinte mindannyian élünk. Részese vagyok én is a hajszoltságnak,a fáradtságnak, létbizonytalanságnak, de talán egy kicsit más dimenzióból szemlélem a dolgokat.

                Valahogy megpróbáltam a munkámat mindig szolgálatnak tekinteni. Nem csak pénzkereseti forrásnak, hanem egy olyan eszköznek, amivel én is hozzá tudok tenni valamit a világhoz. Ha szépen mondanám, úgy tekintettem, mint szolgálatot. Ez nagyon nehéz. Egyrészt, mert soha nem végeztem alkotó tevékenységet, és egy rutin munkában sokkal nehezebb megtalálni a szépséget, a kreativitást, sokkal nehezebb rajta hagyni az ujjlenyomatomat, mint egy olyan munkában, ahol van lehetőség egyedi elképzelések megvalósítására. Nehéz, de nem lehetetlen.

                A másik nehézség, ami feszeget, az, hogy, bár zárkózott, na jó, introvertált típus vagyok, nagyon szeretném az életem másokkal megosztani. Általában zavarban vagyok, mert akár, a családi körülményeimet tekintve-amit inkább szégyellek, mint büszke vagyok rá-akár az életkörülményeimet tekintve, azok kicsit sem szokványosak. Leggyakrabban más problémák, gondok kérdések foglalkoztatnak, mint az átlag embereket, más feladataim vannak. A legtöbb esetben az emberek nem kíváncsiak arra, ami nem átlagos, ami nem illik bele az elfogadott társadalmi konvenciókba. Én főleg arról tudnék mesélni, hogy milyen dolog szerető család nélkül felnőni, akkor is, ha élnek a szüleim, milyen fiatalon felnőni és megtapasztalni a létbizonytalanságot. Milyen érzés az, hogy tulajdonképpen én vagyok a szüleimnek a szülei. Milyen dolog azt megtapasztalni, hogy a bajban ismerszik meg az igazi barát.

                Mégsem a gondokról szeretnék beszélni, sőt, rettenetesen idegesít, amikor az ismerősök a gondokról-problémákról faggatnak, és meg vannak sértődve, ha ennek nem örülök. Arról, hogy mindezen helyzetekben megtapasztaltam, hogy az élet szép. Hogy rengeteg öröm van, akkor is, ha számomra az elérhetetlen, ami a legtöbb ember számára természetes. Például évekig vágytam a számítógépre, két éve dolgoztam már, amikor lett mobiltelefonom. Évekig (évtizedekig) nem voltam nyaralni. De mindez nem lényeg. Azoknak, akik megtanulnak mosolyogni az ilyen embert próbáló helyzetekben, akik kiegyensúlyozottakká válnak, magabiztossá a küzdelmekben. Olyan küzdelmekben, aminek van értelme, hasonlóan ahhoz, amikor az aranyat tisztítják. Akik megtapasztalják, hogy van erő minden napra elegendő és van tovább, és, ha elesnek, felállnak. Ha sokszor elesnek, sokszor felállnak. Akik a hétköznapok hősei. Ami kötelez.

                Talán az is lehet a szerencsém, hogy az internet korában már nem kell nekem szószék, hanem egy évszázadokkal korábban élt teológussal együtt mondhatom, hogy „Parókiám az egész világ”. Szeretnék ennek a feladatnak, ha úgy tetszik, küldetésnek megfeleli. Szeretnék átadni, továbbadni. Akkor is, ha csak keveseket érdekel, ha nem sokan kíváncsiak rá, ha ez nem trendi. Lehet, hogy a trendi dolgok nem tartanak meg akkor, amikor igazán szükség lenne rá, az igazi értékek kiállják az idő próbáját.