Segélykiáltás

Nem lesz már olyan, mint eddig volt. Új időszámítás kezdődik. Keressük az élet értelmét, hogy mi fontos és mi kevésbé fontos. Szembesülünk törékenységünkkel, esendőségünkkel, tökéletlenségünkkel. Én egy kicsivel korábban kezdtem, mert egy hónappal ezelőtt veszítettem el az édesapámat. A kórházi kezelése és halála során átéltem a reménykedést, bátorságot, kétségbeesést, feladást, elengedést, szomorúságot, hálát, félelmet, magányt.

Talán minden válság sajátsága, bár sokakat érint, a döntéseket magunkban kell meghozni. Én is magamban elmélkedtem, tépelődtem, átértékeltem, vívódtam, gondolkodtam, számot vetettem. Akkor is, ha van olyan szerencsém, hogy kevés családtaggal és baráttal megoszthatom a gondolataim, ezek a mélyről jövő megtapasztalások, ráébredések nagyon magányos műfaj. Egyszer eljutunk oda, hogy nem vádolunk, nem hibáztathatunk senkit. Hálás vagyok Istennek, hogy mindettől megszabadított. Hogy békességgel tudtam édesapámat elengedni, nem keresve az okokat, egyszerűen elfogadva, hogy mindennek rendelt ideje van és neki itt a földön ennyi adatott. 

Azon szerencsések közé tartozom, akik most is dolgoznak. A munkahelyem nem állt le, szükség van mindenkire. De le kell mondanom sok dologról, a kikapcsolódásról, edzőterembe, kézműves körbe való járásról. Mindezt áthatja a félelem az ismeretlentől, a bizonytalanság. Nem tudjuk, mikor lesz vége, mi lesz a következménye. Még fájdalmasabb, hogy pont a kereszténységünk és emberségünk alapját, a közösséget nem gyakorolhatjuk. Számomra , aki a bajban sokszor megtapasztalta a közösség gyógyító erejét, még fájdalmasabb. 

De ennek a krízisnek is van üzenete. Még nincs késő Istenhez kiáltani. Még nincs késő kérni, könyörögni. Hogy tompítsa a fájdalmakat, gyógyítsa a sebeket, térítse észhez az esztelen, önző emberiséget. Mert fájni fog. Ha közvetlenül úgy érzed, hogy téged nem érint, a következményét nem kerülheted el. Ahogy máskor, most is átéreztem, hogy milyen felszabadító, hogy nem hazugságokban hiszek. Könyörülj rajtunk Istenem, mert nélküled elveszünk.

Földönjáró-égrenéző

Mindenkinek vannak problémái, és mindenki a saját problémáját érzi a legnehezebbnek. Alapvető igazság? Közhely? Ez is, az is. Mégis, úgy gondom, vagyunk egy páran, akiket jobban megcincált az élet. Tragikus körülmények között, korán kellett felnőnünk. Mínuszból indítottuk az életünket. Egyedül, mindenféle segítség nélkül kellett és kell megállnunk az életben. Éppen emiatt,a földön kell járnunk. Számunkra nem férnek bele olyan botlások és elbukások, mint a többi ember életében, mert különben hajléktalanok lennénk. Átlagos esetben, lehetséges, hogy valaki-nem találván a helyét- keresi az útját, és közben tesz 1-2 vargabetűt. Számunkra ez lehetetlen. Nekünk nincs, aki segítsen, aki felsegítsen, aki segítő kezet nyújtson. Mégsem kell minket sajnálni. Az élet viharaiban megedződtünk, és tudunk örülni a kis dolgoknak. Akár egy harmatcseppben megcsillanó szivárványnak, akár a napsütésnek vagy egy tábla csokinak… Mert tudjuk, hogy az élet szép. Többet kell küzdenünk, de az élet megtanított küzdeni és mi képesek vagyunk, és minden leküzdött problémával előbbre jutunk és erőt ad, hogy megcsináltuk. Ha elesünk, felállunk, ha újból és többször elesünk újból és újból felállunk és tovább megyünk. Őszinte a mosolyunk, mert senkinek nem kell megfelelnünk. Elkeseredünk? Igen. Méltatlannak érezzük ezt a helyzetet? Igen. Feladjuk? Nem! Mert mindig erőt kapunk, belső tartalékjainkat mozgósítva, éppen annyit, amennyire szükségünk van. Napról-napra. Van belső tartásunk? Igen! Hétköznapi hősök vagyunk? Igen!

Sokszor gondolkodtam már rajta, hogy nem tudnék a földön járni, ha közben nem néznék az égre. Ha nem bíznék abban, hogy mindaz, ami rám lett mérve, nem a vaksors szeszélyes játéka, hanem igen is van egy erő, egy hatalom, aki mindezt tudja. Akitől erőt kapok, nem csak nehézségeket, hanem örömöt is. Olyan igazi, belső örömöt, amit senki el nem vehet tőlem. Hogy csak annyira vagyok kiszolgáltatott, mint amennyire szerinte lehetek. Hogy nem játékszer vagyok, hanem egy tervnek a része, nem egy véletlen szüleménye vagy egy tervezési hiba, hanem egy szövetnek, egy gyönyörű szép egésznek a része, amelyben minden egybe illeszkedik. Hogyha fogytán az erőm vagy elkeseredek, van kihez fordulni.

Sok mindent nem értek. Talán nem is fogom megérteni, addig a bizonyos napig. De valahogy soha eszembe sem jutott azt megkérdezni, hogy miért pont én? Elfogadtam, annak idején, hogy jól van, akkor ettől kezdve meg vannak húzva a határok. Semmit nem tudtam és nem is értettem. De tudtam, hogy feladatom van, amihez józan ész kell és tiszta fej. Hogy mostantól egészen biztosan felnőttem. Több dolgot lehet, hogy nem csináltam jól, de abban biztos vagyok, hogy be lettem dobva a mély vízbe és megtanultam úszni. Sokak számára csődtömeg az életem? Igen? Megoldódtak a problémáim? Nem. Van rá esély, hogy jobbra fordul? Nem. Tulajdonképpen nekem nem tetszik az optimista kifejezés. Lehet, hogy azért, mert sokan egyfajta hurrá-optimizmust értenek alatta, amikor mindenki mindenben csak a jót, pozitívat látja meg. Szerintem ez nem biztos, hogy jó. Vannak olyan helyzetek, amiről be kell vallanunk, hogy rossz, fáj, kellemetlen. Hogy azon az úton nem tudunk tovább menni. Hogy az adott helyzetben csak gond, kellemetlenség, fájdalom van. Nem baj. Akkor elindulunk másik irányba. Élettel, derűvel. Egymást segítve.