Felhő-Csillag

                Ott tartottunk, hogy a kis tündér és a kis csillag örök életre szóló barátságot kötöttek. Ez ugyan némi kérdést vethet fel, mert megkérdezhetjük, hogy mi tart örökké. Illetve, mi az, ami a mi életünkben örökké tarthat. A másik kérdés az, hogy vannak-e tündérek. Valahol azt olvastam, hogy a barátok azok az angyalok, akiknek nincsenek szárnyaik. A tündérek is lehetnek barátok, vagy bárki más fontos ember az életünkben. Akit nem szeretnénk elveszíteni. Akit akaratunk ellenére is sajnos megbántunk, és ez nagyon fáj. Mert mi, emberek olyanok vagyunk, hogy megbántjuk, megsebezzük egymást. Még a legdrágábbat is, a legkedvesebbet, a legfontosabbat is. Sajnos, csak azt tudjuk mondani, hogy bocsánat, de legszívesebben mást mondanék. Amit mondanék, azt nem lehet szavakkal kifejezni. Valami olyasmit mondanék, hogy sajnálom, hogy megbántottalak. Akaratomon kívül. Mert magamra figyeltem és nem Rád. Te egy drága kincs vagy számomra és ezt most figyelmen kívül hagytam, mert nem vigyáztam arra a kincsre, úgy, ahogy szerettem volna.

                A kis csillag és a kis tündér sokat beszélgettek. Vigyáztak egymásra, figyeltek egymásra és alig várták, hogy újra találkozzanak. Lehet, hogy egy nap több órát is együtt lehettek, volt, amikor csak pár perc jutott nekik, de azt a keveset is igyekeztek megbecsülni. Sajnos, elérkezett az ősz és utána a tél. Az eget sűrű felhők kezdték el borítani. Nagyon szomorú lett a tündér és a csillag is. Hiába várták, hogy újra találkozzanak, csak a borult eget, a sűrű, fekete felhőket és némelykor a cseperésző esőt látták. Egyiküknek sem volt olyan lelki társa, akivel olyan jól elbeszélgettek volna. A kis csillag próbálta megtalálni a kis tündért, de csak a legközelebbi felhőig láthatott. Akárhogy igyekezett, nem látott tovább. A kis tündér hiába kémlelte az eget, ő sem látott mást, csak homályos foltokat. A szívük mélyén tudták, hogy ott van a másik, tudták, hogy egymást várják, hogy ők már elválaszthatatlanok. Nagyon nehéz ez két olyan magányos léleknek, akinek nincs más társa. Akik ennyire megbíznak a másikban, szinte vakon egymásra bízzák a legféltettebb titkaikat is. Akiknek a másik pótolhatatlan. Tudta a kis csillag, hogy ott van a kis tündér és viszont, de akkor is nehezen tudták elviselni, hogy nem találkozhatnak, nem beszélhetnek, vagy, nem hallgathatnak együtt. Szinte örökkévalóságnak tűnt számukra, hogy el kellett viselniük egymás hiányát. Egy pillanatra sem gondoltak arra, hogy más társat keressenek. Olyan lelki kapocs alakult ki közöttük, olyan egyértelmű szövetséget kötöttek, hogy fel sem merült, hogy ez a kötődés megszakadhat.

                Telt, múlt az idő, a télre ismét tavasz jött, a felhők annak rendje és módja szerint elrepültek távoli vidékek felé. A puha kék ég bársonya ismét láttatni engedte a kis csillagot, a Hold ezüst fénye csillámló fénnyel vette körül a kis tündért. Könnyes szemük szavak nélkül is elárulta, hogy mennyire örülnek a viszontlátásnak. Nézték, csak nézték egymást percekig vagy talán órákig is, miután meg tudtak szólalni. Az a szép, áhítatos csend elárulta, hogy talán semmi nem tart örökké, de egyvalami változatlan, hogy csillag nem élhet tündér nélkül és tündér nem élhet csillag nélkül.

Gyertya-Fény-Álom

                A kis gyertya ugyanúgy éldegélt a kereskedő fiókjában, mint a többiek. Volt köztük fehér és színes, vékonyabb és vastagabb, csavart és szép egyenes szálú. Mindegyiknek meg volt a maga feladata. Illetve, meg lett volna, ha valaki megvette volna őket. Igaz, manapság szokás a gyertyákat szobadíszként tartani, de akkor inkább már vegyünk egy szép porcelán vázát vagy egy csiszolt kristályt. A gyertya ugyanis akkor tölti be a küldetését, ha elég. Igaz, ez élete elmúlását is jelenti, amiben talán ugyanúgy benne van a fájdalom, mint mindannyiunk életében, de neki ez a sorsa.

                Ilyesmiről gondolkodott a mi kis gyertyánk, közben persze sokat álmodozott. Mivel eléggé kíváncsi természet volt, szívesen hallgatta a boltba betérők beszámolóit arról, hogy milyen a kinti világ. Még jobban örült annak, hogy szinte nincs a világon olyan hely, ami elképzelhető lenne gyertya nélkül. És ha valóban így van, akkor ő is hamarosan betekintést nyerhet a kinti világba és saját szemével csodálkozhat rá arra, amiről most csak álmodozni mer.

                Maga elé képzelte a gyönyörű katedrálisokat, díszes palotákat, a szép ruhákban a templomba igyekvő embereket, akik áhítatot keresve gyönyörködnek a gyertya fényében. A szép házak tágas szobáit is még szebbé, ragyogóbbá varázsolta megannyi gyertya lángja. Szeretett volna a kis gyertya is közéjük kerüli, osztozni dicsőségükben, fényükben, és már alig várta, hogy valaki őt is kiválassza.

                Telt-múlt az idő, a kis gyertya még mindig a kereskedő fiókjában porosodott. Igen, porosodott, mert senki nem ügyelt arra, hogy őt is megtisztogassák, kifényesítsék. Egyszerű, igaz, nagyon szép, fehér és szabályos formájú volt, de nem volt benne semmi különleges, amin egy boltba betérő vásárlónak megakadt volna a szeme. Így sem a kereskedő, sem a segédei nem viseltek arra gondolt, hogy még kívánatosabbá tegyék. Lassan belenyugodott abba, hogy egyre csökken az esélye, hogy belelásson abba a fényűző világba, amelyre olyan régóta vágyakozott.

                Egyszer csak, húsvét közeledtével, betért a boltba egy szegény asszony. Mindenki ismerte őt is és a családját is. Sok gyerekkel maradt özvegyen, de tisztes szegénységben, szeretetben nevelte a gyerekeit. Nem is álmodozott arról, hogy valaha olyan szép gyertyát vehessen, mint ami a kirakatban van. Most sem szeretett volna vásárolni, csak nagyon átfázott, és egy kis melegségre vágyva tért be a boltba, és talán egy kicsit gyönyörködni. Nem álmodozott már régóta, neki fontosabb dolga volt. A gyerekeiről gondoskodni, a napi betevőt előteremteni elég feladat volt a számára, a szebb jövőről álmodozni már sem ideje, sem energiája nem volt.

                Csak egy pillanatra párásodott el a szeme, amikor arra gondolt, hogy milyen jó lenne gyertya fényénél körül ülni az asztalt. Szebbé varázsolná a szürke hétköznapokat és végre egy kicsit nekik is lenne ünnepük. Észrevette ezt az egyik jóságos kereskedő segéd, és alig észrevehetően, egy papírba csomagolva átnyújtotta az asszonynak a kis gyertyát.

                Otthon, miután szépen megterített, a kis gyertyát az asztal közepére állította. Mindannyiuk szeme egy kicsit furcsán csillogott. Közösen megették az ünnepi vacsorát (amiben látszólag nem volt semmi ünnepi, de megadták a módját, örültek, hogy végre együtt lehettek és nem kellett rohanni sehova), utána beszélhettek, viccelődtek. Szinte észre sem vették, amikor a kis gyertya utolsót lobbant. Szegényke nem volt hosszú életű. Vágyaival ellentétben, nem került sem gyönyörű katedrálisba, sem díszes bálterembe. De látva az asszony és gyerekeinek csillogó szemét, a szeretetteljes légkört, egymásra való odafigyelésüket, tudta, hogy ennél jobb helyre nem is kerülhetett volna.

Földönjáró-égrenéző

Mindenkinek vannak problémái, és mindenki a saját problémáját érzi a legnehezebbnek. Alapvető igazság? Közhely? Ez is, az is. Mégis, úgy gondom, vagyunk egy páran, akiket jobban megcincált az élet. Tragikus körülmények között, korán kellett felnőnünk. Mínuszból indítottuk az életünket. Egyedül, mindenféle segítség nélkül kellett és kell megállnunk az életben. Éppen emiatt,a földön kell járnunk. Számunkra nem férnek bele olyan botlások és elbukások, mint a többi ember életében, mert különben hajléktalanok lennénk. Átlagos esetben, lehetséges, hogy valaki-nem találván a helyét- keresi az útját, és közben tesz 1-2 vargabetűt. Számunkra ez lehetetlen. Nekünk nincs, aki segítsen, aki felsegítsen, aki segítő kezet nyújtson. Mégsem kell minket sajnálni. Az élet viharaiban megedződtünk, és tudunk örülni a kis dolgoknak. Akár egy harmatcseppben megcsillanó szivárványnak, akár a napsütésnek vagy egy tábla csokinak… Mert tudjuk, hogy az élet szép. Többet kell küzdenünk, de az élet megtanított küzdeni és mi képesek vagyunk, és minden leküzdött problémával előbbre jutunk és erőt ad, hogy megcsináltuk. Ha elesünk, felállunk, ha újból és többször elesünk újból és újból felállunk és tovább megyünk. Őszinte a mosolyunk, mert senkinek nem kell megfelelnünk. Elkeseredünk? Igen. Méltatlannak érezzük ezt a helyzetet? Igen. Feladjuk? Nem! Mert mindig erőt kapunk, belső tartalékjainkat mozgósítva, éppen annyit, amennyire szükségünk van. Napról-napra. Van belső tartásunk? Igen! Hétköznapi hősök vagyunk? Igen!

Sokszor gondolkodtam már rajta, hogy nem tudnék a földön járni, ha közben nem néznék az égre. Ha nem bíznék abban, hogy mindaz, ami rám lett mérve, nem a vaksors szeszélyes játéka, hanem igen is van egy erő, egy hatalom, aki mindezt tudja. Akitől erőt kapok, nem csak nehézségeket, hanem örömöt is. Olyan igazi, belső örömöt, amit senki el nem vehet tőlem. Hogy csak annyira vagyok kiszolgáltatott, mint amennyire szerinte lehetek. Hogy nem játékszer vagyok, hanem egy tervnek a része, nem egy véletlen szüleménye vagy egy tervezési hiba, hanem egy szövetnek, egy gyönyörű szép egésznek a része, amelyben minden egybe illeszkedik. Hogyha fogytán az erőm vagy elkeseredek, van kihez fordulni.

Sok mindent nem értek. Talán nem is fogom megérteni, addig a bizonyos napig. De valahogy soha eszembe sem jutott azt megkérdezni, hogy miért pont én? Elfogadtam, annak idején, hogy jól van, akkor ettől kezdve meg vannak húzva a határok. Semmit nem tudtam és nem is értettem. De tudtam, hogy feladatom van, amihez józan ész kell és tiszta fej. Hogy mostantól egészen biztosan felnőttem. Több dolgot lehet, hogy nem csináltam jól, de abban biztos vagyok, hogy be lettem dobva a mély vízbe és megtanultam úszni. Sokak számára csődtömeg az életem? Igen? Megoldódtak a problémáim? Nem. Van rá esély, hogy jobbra fordul? Nem. Tulajdonképpen nekem nem tetszik az optimista kifejezés. Lehet, hogy azért, mert sokan egyfajta hurrá-optimizmust értenek alatta, amikor mindenki mindenben csak a jót, pozitívat látja meg. Szerintem ez nem biztos, hogy jó. Vannak olyan helyzetek, amiről be kell vallanunk, hogy rossz, fáj, kellemetlen. Hogy azon az úton nem tudunk tovább menni. Hogy az adott helyzetben csak gond, kellemetlenség, fájdalom van. Nem baj. Akkor elindulunk másik irányba. Élettel, derűvel. Egymást segítve.