Várvavárt

Elmerenghetünk azon, hogy a karácsony vallási- egyházi vagy világi ünnep- e? És, ha vallási, vajon melyik vallásé? Ha világi, akkor miért pont most van és mi a tartalma, jelentősége? Jó, hogy nem kell erre válaszolni.

Hazafelé menet gyöngyörködtem a fényekben. Annyira szépek. Ragyognak, csillognak, kiemelik a színeket, formákat. Pont, mint az ünnepek. Emelik a hétköznapok fényét, plusz tartalommal, jelentéssel töltik meg. Van benne valami különleges, hogy mást csinálunk, mint a többi hétköznapon. Pár éve, életem egyik ünnepén fontossá vált számomra, hogy olyan ruhát vegyek fel, amit soha azelőtt és soha azután. Akármennyire is vacakul állok anyagilag. Így lett az a nap számomra különlegessé. 

Ez a közelgő ünnep is különleges lehet a számunkra. A színektől, illatoktól, fényektől. Az előkészületektől, a szeretteinkre való gondolástól. Különleges, még akkor is, ha nem felhőtlen. Bármilyen gond, teher beárnyékolhatja. A szenvedéseink, fájdalmaink nem lesznek kevesebbek. Az élethez hozzátartozik a szenvedés. Különös, hogy pont most, amikor a születés csodáját ünnepeljük, még inkább ránk nehezednek a terheink. A születés éppúgy magában hordozza a szenvedést és az elmúlást, mint az egész életünk. De az ünnepünk lehet szép. Lehet örömmel, szeretettel teli. Csak figyelni kell. Észrevenni az ezernyi apró csodát. Az itt- ott megbújó örömöket, ajándékokat. Szeretetet, odafordulást, mosolyt.  Ahogy a fények megcsillannak, úgy csillannak meg az örömök az életünkben. Mivel korán sötétedik, látványosabbak a kivilágított díszek, ahogy szórják fényüket, mint gyémántkristályok a fekete bársonyon.

Nem attól ünnep az ünnep, hogy valaki valamikor rábökött a naptár egy napjára, amit azóta piros színnel nyomtatnak. Az legfeljebb csak munkaszüneti nap. Az az ünnep, amikor a lelkem megcsendül. Amikor érzem, hogy itt rendkívülivel állok szemben. Valamivel, ami csak az enyém.

Melegeknek meleggé

Körülbelül egy éve mondhatom el magamról, hogy meleg-barát vagyok. Miért is foglalkoztat ennyire ez a kérdés? Mondhatnám azt is, hogy jogvédő vagyok, de ez annyira nem igaz. Szerintem ugyanis egy adott csoport problémáit leginkább a csoport tagjai látják át és ők is tudnak arra megoldást találni. Például ahogy egy kisgyerekes anyuka gondjait az érzi át legkönnyebben akik maga is átél vagy átélt hasonlókat, úgy a cigányság problémáinak megoldását is maguk a cigányok, és a melegek helyzetéből adódó problémáit is a meleg közösség tagjai ismerik leginkább és ők is tudják megoldani.

A rokonszenv egy kicsit máshol, a saját sorsomban-élethelyzetemben keresendő. Volt alkalmam először egy… Majd később több meleg ember barátja lenni. A bizalmat, megértést, felém irányuló szeretetet ezúton is köszönöm… Rájöttem, hogy a sorsunkban több a hasonlóság, mint a különbözőség. Nekem is meg vannak a saját szekrényeim, saját eltitkolni való dolgaim, saját küzdelmeim, bujkálásom, rejtőzködésem. Kezdhetném a sorból való kilógással, ami egész régóta jellemez. Küzdök az el nem fogadottsággal. Úgy is fogalmazhatnék, hogy más vagyok, mint a többiek... De ezzel a más-sággal, mint fogalommal alapvető gondjaim vannak. Ugyanis mindenki más. Vagy így-vagy úgy. Sajnos, olyan környezetben élünk, hogy ezt az eltérést a bevált társadalmi normáktól nem csak úgy fogalmazzák meg, hogy más, hanem úgy, hogy rosszabb. Sokszor anélkül, hogy az illetőt ismernék.

A gondolatmenetem kicsit általános, térhetünk akár a lényegre. Ami fájdalmasan érinti a hívő életemet, közösségben való részvételemet is. Mondhatnám, hogy nehéz a sorsom. Tudom, sokunknak nehéz. Számomra mégis az egyik legnehezebb dolog színt vallani, hogy milyen gondokkal, terhekkel küzdök nap-mint nap. Mondhatnám azt, hogy tizenöt éve családfenntartó vagyok, gyakorlatilag egyedül oldok meg olyan dolgokat, amire normális esetben talál az ember segítséget. Mégis, saját lábán az ember megtanul állni, a tapintatlanságot, közömbösséget sokkal nehezebben hordozza el. Igen, beszéltem a harcaimról, nehézségeimről, de vagy nem értettek meg, vagy nem akartak megérteni. Igen, kényelmetlen beleképzelni magunkat egy ember helyzetébe, aki nem lakásra gyűjt, hanem szemüvegre és nem a nyaralással van elfoglalva, hanem a végrehajtóval. Pedig diplomája van és dolgozik… Talán, ha nem küzdöttem volna és nem tartottam volna magam, komolyabban vették volna a nehézségeimet. De a sajnáltatás helyett a küzdelmet választottam, Beszéltem volna az örömeimről, de arra sem volt fogadókészség. Állandóan a problémáimra emlékeztettek, majdnem, hogy a fejemhez vágták, hogy mi az, hogy örülök, mi az, hogy elégedett és boldog vagyok…Pedig nehéz… Megtalálni azokat a kicsike boldogságokat, amik sok-sok negatív dolgot ellensúlyoznak…

Egyszóval, drága barátaim… Tudom, milyen bujkálni… Tudom, milyen csöndben maradni, amikor annyira boldog vagy, hogy az örömödet világgá kürtölnéd…Tudom, milyen két külön világban élni… Vágyni arra, hogy megismerjenek, mégis elbújni az ismeretlenségbe. Köszönöm, hogy köztetek úgy érezhetem, hogy közétek tartozom… Végül, sokszor, amikor gondolunk, mondunk, teszünk valamit, nem tudjuk, hogy akaratlanul is mit adunk a másik embernek. Köszönöm…

Gyertya-Fény-Álom

                A kis gyertya ugyanúgy éldegélt a kereskedő fiókjában, mint a többiek. Volt köztük fehér és színes, vékonyabb és vastagabb, csavart és szép egyenes szálú. Mindegyiknek meg volt a maga feladata. Illetve, meg lett volna, ha valaki megvette volna őket. Igaz, manapság szokás a gyertyákat szobadíszként tartani, de akkor inkább már vegyünk egy szép porcelán vázát vagy egy csiszolt kristályt. A gyertya ugyanis akkor tölti be a küldetését, ha elég. Igaz, ez élete elmúlását is jelenti, amiben talán ugyanúgy benne van a fájdalom, mint mindannyiunk életében, de neki ez a sorsa.

                Ilyesmiről gondolkodott a mi kis gyertyánk, közben persze sokat álmodozott. Mivel eléggé kíváncsi természet volt, szívesen hallgatta a boltba betérők beszámolóit arról, hogy milyen a kinti világ. Még jobban örült annak, hogy szinte nincs a világon olyan hely, ami elképzelhető lenne gyertya nélkül. És ha valóban így van, akkor ő is hamarosan betekintést nyerhet a kinti világba és saját szemével csodálkozhat rá arra, amiről most csak álmodozni mer.

                Maga elé képzelte a gyönyörű katedrálisokat, díszes palotákat, a szép ruhákban a templomba igyekvő embereket, akik áhítatot keresve gyönyörködnek a gyertya fényében. A szép házak tágas szobáit is még szebbé, ragyogóbbá varázsolta megannyi gyertya lángja. Szeretett volna a kis gyertya is közéjük kerüli, osztozni dicsőségükben, fényükben, és már alig várta, hogy valaki őt is kiválassza.

                Telt-múlt az idő, a kis gyertya még mindig a kereskedő fiókjában porosodott. Igen, porosodott, mert senki nem ügyelt arra, hogy őt is megtisztogassák, kifényesítsék. Egyszerű, igaz, nagyon szép, fehér és szabályos formájú volt, de nem volt benne semmi különleges, amin egy boltba betérő vásárlónak megakadt volna a szeme. Így sem a kereskedő, sem a segédei nem viseltek arra gondolt, hogy még kívánatosabbá tegyék. Lassan belenyugodott abba, hogy egyre csökken az esélye, hogy belelásson abba a fényűző világba, amelyre olyan régóta vágyakozott.

                Egyszer csak, húsvét közeledtével, betért a boltba egy szegény asszony. Mindenki ismerte őt is és a családját is. Sok gyerekkel maradt özvegyen, de tisztes szegénységben, szeretetben nevelte a gyerekeit. Nem is álmodozott arról, hogy valaha olyan szép gyertyát vehessen, mint ami a kirakatban van. Most sem szeretett volna vásárolni, csak nagyon átfázott, és egy kis melegségre vágyva tért be a boltba, és talán egy kicsit gyönyörködni. Nem álmodozott már régóta, neki fontosabb dolga volt. A gyerekeiről gondoskodni, a napi betevőt előteremteni elég feladat volt a számára, a szebb jövőről álmodozni már sem ideje, sem energiája nem volt.

                Csak egy pillanatra párásodott el a szeme, amikor arra gondolt, hogy milyen jó lenne gyertya fényénél körül ülni az asztalt. Szebbé varázsolná a szürke hétköznapokat és végre egy kicsit nekik is lenne ünnepük. Észrevette ezt az egyik jóságos kereskedő segéd, és alig észrevehetően, egy papírba csomagolva átnyújtotta az asszonynak a kis gyertyát.

                Otthon, miután szépen megterített, a kis gyertyát az asztal közepére állította. Mindannyiuk szeme egy kicsit furcsán csillogott. Közösen megették az ünnepi vacsorát (amiben látszólag nem volt semmi ünnepi, de megadták a módját, örültek, hogy végre együtt lehettek és nem kellett rohanni sehova), utána beszélhettek, viccelődtek. Szinte észre sem vették, amikor a kis gyertya utolsót lobbant. Szegényke nem volt hosszú életű. Vágyaival ellentétben, nem került sem gyönyörű katedrálisba, sem díszes bálterembe. De látva az asszony és gyerekeinek csillogó szemét, a szeretetteljes légkört, egymásra való odafigyelésüket, tudta, hogy ennél jobb helyre nem is kerülhetett volna.